Nagy Gábor Tamás és a Roham utcai fák

Megtehetik, tehát megteszik.
Lendületben Kovács Kristóf, a milliárdos producer és a Déryné Bisztrónak a tulajdonosa?
Az örökjobber, Fideszes I. kerületben jártunk, Dr. Nagy Gábor Tamás polgármester birodalmában.

Szilágyi Ákos: Kentaurbeszéd
forrás: nol

Ami hosszú évtizedek, sőt talán egy egész évszázad láthatatlan munkálkodásának gyümölcseként jött létre itt, a Krisztinaváros e jellegadó pontján, e meghitten kisvárosi hangulatú, budai kerület gömbölyded belső terének egy darabkája, mely teljesen összenőtt a Krisztinavárosi plébániatemplom sárga épületegyüttesének látképével, már ahogy az a Várból a Zerge lépcsőn alászökdécselők szeme elé tárul: a Roham utca nincs többé. Neve megmaradt ugyan, de már csak mementóként: a Tabán szellemével átitatott, Krúdy világát idéző tér e darabkája pár nap alatt tűnt el a környék lakóinak szeme elől, az utcát két oldalról szegélyező, szépen lombosodó fasorral együtt.

A régi utca helyét a városrész hangulatától idegen, procc, hodályszerűen rideg parkolóutca (nem sétáló-, parkolóutca!) váltotta fel, melynek ridegségét csak fokozza a hivalkodó külcsín, a csicsás díszburkolat, a parkolóhelyek meredek beszögelléseit kiemelő díszkövezet és díszszegély. Olyan ez, mintha azért a bőrért, amelyet lenyúztak egy eleven lényről (hiszen a szellemileg megformált tér is eleven lény!), utána, mintegy kárpótlásul, még ki is tömnék, és díszbe is öltöztetnék.

A Roham utca tehát díszbe öltözik. Most már mindig ünnep lesz a mi utcánkban. Ünnep lesz itt élni, ünnep végigsétálni rajta. Látványutca, látványparkoló, látványcukrászda. Egy kis Párizs! Itt most már csak látványembereknek és látványautóknak van maradásuk. Az utca díszbe öltöztetett porhüvelyéből az élet végleg elszállt.Műburkolat, műutca, műzöld, műfák. A Mű készen áll, az alkotó pihen. Az utca terét a Déryné nevű – hosszú teraszaival az utca egyik oldalát szinte teljesen elfoglaló – étterembisztró-kávéház-bár komplexum luxuskedvelő vendégeinek és néhány frissen épült luxusház lakóinak teljes kényelmét szolgáló luxusparkoló foglalta el. Persze csak burkoltan: az új térhasználat nyers funkcionalitását a szépség és a gazdagság látszatának tolakodó fellengzőssége leplezi.

A Roham utca halott. A lenyakazott fák torzói, a puszta csonkok csak pár napig meredeznek még itt, de a Roham utca csonkját, még ha díszbe burkolták is, nem lehet egyhamar eltüntetni. Mit sem változtatnak ezen a csenevész fácskák, melyeket sebtében a kivágott fák helyére ültetnek. Hiszen nemcsak a fákat vágták ki az utcáról, magát az utcát vágták ki a Krisztinavárosból.

tavaly tavaszi kép, még bimbózó fákkal

A posztmodern típusgiccsben − akár egy magánvillában, akár egy középületben, akár valamelyik köztér kialakításában ölt fellengzős alakzatokat − mindig a pénz gátlástalanul nyomuló, önmagától megittasult hatalma dicsőül meg. A pénz ünnepli magát ebben a parkolóban is, hivalkodóan és fellengzősen a szépség köntösébe burkolózva. Így nyújt kezet az új barbarizmus a réginek, az újkapitalista giccs az államszocialistának, az édes álmából egy reggel luxusparkolóként fölébredt Roham utca az egykor −a hetvenes évek elején − a Horvát parkkal szemben felhúzott tizenhat emeletes, irtóztató betonmonstrumnak, ennek a „kis berlini falnak”, amely a Krisztinavárost önmagától, saját múltjától és jelenétől választja el még ma is.

A Krisztina őslakosai fásultan, egykedvűen, dühöngve nézik a letarolt utcát, a fák helyén meredező csonkokat. Mintha katasztrófaturisták lennének saját lakóhelyükön. Nem hisznek a szemüknek. Az utca halála olyan váratlanul érte őket, mint egy villámcsapás. Egy kilencvenéves úriasszony felemeli botját, és szikrázó haraggal, kissé teátrálisan hadonászik: „Ezzel megyek be az önkormányzathoz, hogy belevágjak a képükbe!” Ő is tudja, hogy nem megy be sehova, és senkinek nem fog a képébe vágni. Egy másik idős hölgy a szomszédból engem kérlel, szinte esdekelve, csináljak valamit, szóljak valakinek, hívjunk össze lakossági fórumot, csináljunk tüntetést. Most? Post festa? De talán mégis? Egy pillanatra rajtam is úrrá lesz a tehetetlenségből fakadó düh érzése: eddig, és ne tovább! El vagyok szánva mindenre, a legvégsőkig. De aztán, hogy jobban belegondolok, lelohad bennem a tettvágy: még be kell vásárolnom, vonatjegyet kell vennem, holnap vidékre utazom, és addig még meg kell írnom egy cikket is. Valaki leinti az idős hölgyet, azt mondja, ők már próbáltak tiltakozni, de minden szabályos, rendes közgyűlési határozat van rá, a fák állítólag közveszélyesek voltak (a csonkokon ennek vajmi kevés a nyoma), bármikor az itt lakók fejére zuhanhattak volna. Ki ne hallott volna a „gyilkos fákról”, ezekről a bálványistenekről, akik tövestül csavarodtak ki a földből, és rettentő ágaikkal emberek életét követelték nemrég is, a városon és az országon végigvágtázó orkán idején?

Mindez szép és igaz. Csak akkor a kerület lakói miért utólag, miért az utca eltüntetésének kész ténye elé állítva értesültek róla?Miért ilyen puccsszerűen hajtották végre a fák kivégzését, az utca felszámolását, amelyet persze „korszerűsítésnek” és „funkcionális átalakításnak” is nevezhetünk. Miért a nyári kánikulában, amikor a lakók többsége nyaral, vagy kókadtan hever a behűtött szobák mélyén? Hova ez a nagy sietség? A rohammunka? (Tényleg rég láttam már ilyen gyorsan dolgozni építőmunkásokat Budapesten!) Válaszként a jól ismert populista magyarázatok röpködnek körülöttem (populista leszekmagam is): történetek korrupciós összefonódásokról, gyanús ügyletekről (ki fizetett le kit és mi célból?), végül a sejtések, gyanakvások, félértesülések és félreértések a szokott módon összeesküvési teóriákká állnak össze (ki akarhatja a Krisztinaváros, a Várnegyed, az önkormányzat, a Déryné cukrászda, egyszóval az igaz magyarok végromlását?).

Két jó arcú krisztinavárosi polgár összehajol. Hozzám fordulnak, és a titokba való beavatás bizalmas hangján suttogva azt kérdezik tőlem: tudom-e, valójában kik állnak a Roham utcai fák kivágása mögött, azazhogy látom-e a fáktól az erdőt? Megvonom a vállamat. „A zsidók” − jelentik ki diadalmasan, és sokatmondóan a Déryné teraszai felé intenek. „Úgy értik, zsidó favágókat hozattak ide Izraelből?” − próbálom viccel elütni a kevéssé vicces hétköznapi fasizmust, mire bocsánatot kérnek, és csalódottan távoznak. Csakugyan a régi vicc ötlik eszembe, amelyben Grün a munkaközvetítő kérdésére, hogy mit tud, azt válaszolja: „Fát vágni.” „Na és hol vágott fát eddig?” „Például a Szaharában!” „De hisz ott nincs is fa!” Mire ő: „Már nincsen!”

Szegény, szegény Roham utcai fák, akiket letaglózott a bürokratikus önkény és a városépítő-szépítő jó szándék, mellyel a pokolba vezető út van kikövezve (ma már díszkövezve, persze!); akiket ledöntött a jeges üzleti számítás, a pénz urainak arroganciája; akikre baltát emelt a magánönzés polipja, a korrupció hidrája és − ó jaj! − még a judeo-plutokrata világ-összeesküvés is, bocsássatok meg nekünk, mai magyaroknak! Mert nem, nem mások, nem „ők”, csakis mi tehetünk róla, hogy ez megtörténhetett veletek, hogy hagytunk kivágni titeket, tökéletesen mindegy, kik tették, és milyen érdekek vagy szándékok mozgatták őket. Megtették, mert megtehették. Mert tudták, hogy bármit megtehetnek velünk. Statiszták vagyunk csupán. Csak a tömegjelenetekhez van szükség ránk. Amúgy nem számítunk. Úgy van megalkotva létünk és tudatunk, hogy képtelenek legyünk az önszerveződésre, a társulásra, a valóságos összefogásra és ellenállásra. Csak állunk és nézünk, lecövekelve a letarolt utcán, a letarolt városban, a letarolt országban, a letarolt bolygón, mindig másokat okolva a rosszért, amit pedig tehetetlenségünkkel, tespedtségünkkel, lelki restségünkkel, önzésünkkel, közönyünkkel mi magunk zúdítunk magunkra. Amióta világ a világ.

Kapcsolódó: Déryné zenésszel az ablakában + Szy Sándor szállodája + Csipak, Rogán, Bécsi utca, bontás, műemlék + Vörösmarty tér 1: ellopott közterület