Babits Mihály: Fekete Ország

Fekete ország



Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fü magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.

„És már azt kérdik tőlem álmaim: / milyen lesz magyar nélkül a világ?”

Babits Mihály fémbe öntve a Vérmezőn, kalapját levéve mintha mondani akarna valamit., Mögötte tujasor, mely eltakar egy régebbi szobrot. Babits hátat fordít a "budai önkéntes ezred katonái" szobrának.

"A budai önkéntes ezred katonáinak emlékére, akik 1945 január februárjában a szovjet csapatok oldalán harcoltak hazánk és a főváros felszabadításáért. Közülük több százan az életüket áldozták. Állítatta Budapest Főváros Tanácsa VB. 1967"

Babits mellett egy máris hiányos, megrongált idézetfal, ahol az első kerület jelesei egy-egy Babits idézettel szerepelnek, a nagy költő farvizén maguknak is szobrot állítva.

Ne dohányozzatok, mert elvisz a gégerák. És akkor baszhatjátok a szobrotokat.

Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly időtlen vagy te, mint a csillagok.
Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Művel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szivet dobogtató.
(Radnóti Miklós: Csak csont és bőr és fájdalom, Babits Mihály halálára, részlet)

Éjszaka:

És nappal:

A lirikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.

Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.


Kapcsolódó: Babits a Vérmezőn