Népszabadság
Négy napja lelkesedik és ámuldozik a sajtó azon, hogy mennyire lelkesedik és ámuldozik a fővárosi lakosság az árvízért/árvízen, mindenképpen indokoltnak tűnik tehát, hogy elmenjünk durva metálba, és ámuldozzunk/lelkesedjünk a lelkesedő ámuldozókon, esetleg egy erős interjúsorozatot közöljünk az árvízről tudósítókról tudósító tudósítókkal.
Ha valaki, hát én megértem azt a sok százezer vizet bámuló honfitársamat. Magam is igen elkötelezett, tapasztalt és lelkes vízbámuló vagyok, csak én az árvízmentes hétköznapokon is szeretem bámulni, ami sajnos társadalmilag kevéssé elfogadott, így kénytelen vagyok álcaként horgászbotot meg egyéb fölszereléseket cipelni magammal. A magyar társadalom még nem tudta teljes mértékben elfogadni a vízbámulást mint legitim szabadidő-tevékenységet.
Persze a Lajtán túl már rég polgárjogot nyert, sőt a skandináv államokban iskolai oktatását fontolgatják, de nálunk bizony még mindig meg-megszólják azt, aki csak úgy, egy szürke, árvízmentes hétköznapon vizet bámul. Ha egy ilyen hétköznapon csak úgy nekiállnék mindenki szeme láttára vizet bámulni, alighanem stigmatizálódhatnék, esetleg meg is csúszhatnék, rossz esetben akár lejtőre kerülnék (a töltési rézsű hajlásának függvényében), kitennének az állásomból, nem szolgálnának ki a nemzeti dohányboltban, kifacekontrolloznának a menőbb drogdiszkókból, a gyermekeimet elszegregálnák, és a büdös életben nem bírnék kimászni a deviancia, a dekadencia, a deklasszálódás, a dependencia és a defenesztráció mocsárából.
De az árvíz felszabadító erejű élmény: ilyenkor nem kell sunyi módon megtéveszteni a többségi társadalmat, nem kell többé szemlesütve, fal mellett osonva vizet nézni, bátran elő lehet jönni egy comingout erejéig a szekrényből, ahogy az angol vízbámulók mondják. A vízbámuló büszkeség napjai ezek: ilyenkor mindenki nyíltan, kedvére bámulhat. Mi több: a nála lévő, hozzávetőleg három hüvelyk képernyő átmérőjű digitális eszközzel do-ku-men-tál-hat.
És dokumentál is, olyan elánnal, hogy ha még lenne film meg Ofotért, kifogyott volna belőle a világ fixírfolyadéka. Az elmúlt négy napban tutira több fotó készült a fővárosi Dunáról, mint előtte harmincezer év alatt. És most, jó publicistaként, vonjuk le a tanulságot: kiderült végre – micsoda szenzáció! –, hogy a fővárosi ember szereti az ő Dunáját. Szeret belegázolni, belepancsolni, megsimogatni, még ha ilyen zavaros, sáros, szemetes lötty is. És szeret homokzsákolni, éjszaka belehugyozni, a parton pózolni, táncolni, sörözni, kövön ülni.
Az árvizek újdonsült rajongóinak nincs miért szomorkodniuk: most szépen levonul, de ahogy a trendeket látjuk, lesz itt még Muppet Show. Kábé ezerötszázat kell aludni, és tutira jön a következő. És az még nagyobb lesz.
Nem kell az ártérbe építkezni. Ennyike.
Kapcsolódó:
Árvíz Budapesten 2013: III. kerület, Aquincum, Római part
Árvíz Budapesten 2013: boldog emberek a budai rakparton is
Árvíz Budapesten 2013: Nézegessen boldog gyerekeket
Árvíz Budapesten 2013: további boldog városlakók
Önök szerint zárjuk le az autóforgalom elől az alsó rakpartokat és alakítsuk ki a világ egyik legnagyobb közparkját?
Duna tanösvény + I. Dunai Kacsakődobó és Fahal Horgász Grand Prix + Get back the river (Erzsébet híd)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése