Lovecraft: Barlangi szörnyeteg

Beast in the Cave, The
Barlangi szörnyeteg, A
Howard Phillips Lovecraft (1905)

A szörnyű végkövetkeztetés, mely fokozatosan belerágta magát zavart és vonakodó elmémbe, mostanra az ocsmány valóságnak bizonyult. Eltévedtem, teljesen reményt vesztve eltévedtem a Mammoth Barlang hatalmas labirintusrendszerében. Amennyire zavart elmém vissza tudja idézni, arra emlékszem, hogy látásom képtelen volt olyan tájékozódási pontot megragadni, mely a kifelé vezető út irányjelzőjeként szolgálhatott volna. Helyzetem eloszlatta a legcsekélyebb kétséget is afelől, hogy valaha újra megpillanthatom a Nap áldott fényét, vagy fürkészhetem a gyönyörű kinti világ kellemes hegycsúcsait és völgyeit. A remény elszállt. Józan életfelfogásom mellett egyáltalán nem élveztem szenvtelen modoromat. Bár gyakran olvastam vad delíriumokról, melyekbe hasonló helyzetek áldozatai estek, ezek közül egynek se tapasztaltam jegyeit, nyugodt maradtam, ám egy idő után ráeszméltem tűrőképességem elvesztésére.

Nem is az a gondolat - hogy magánjellegű kutatásnak már korántsem nevezhető botorkálásom túllépi az elviselhető határt - okozta azt, hogy egy pillantig is elhagyjon lélekjelenlétem. Kétségbeestem, mikor belegondoltam, hogy a templomkert békés nyugalma helyett ez az ocsmány, mérhetetlen üreg lehet a sírhelyem.

Abban biztos voltam, hogy az éhenhalás fogja beteljesíteni sorsomat. Tudtam, hogy néhányan már megőrültek hasonló esetekben, de éreztem, engem nem ez a végzet vár. A sorscsapást csupán saját számlálmra írhatom, mivel a vezető nem tudott róla, hogy lemaradtam a többi barlanglátogatótól. Több mint egy óra kóborlás után a barlang istenkáromló csarnokaiban azon vettem magam észre, hogy képtelen vagyok visszaidézni a tekervényes útvesztőt, melyen útitársaim elhagyása óta haladtam.

A fáklyám is kezdett kialudni, így hamarosan arra számíthattam, hogy a föld gyomrának teljes, szinte kézzel tapintható feketesége fog beborítani. Amint a pislákoló fényben álltam, kétségbeesetten töprengtem végzetem bekövetkeztének feltételezett lehetőségein. Visszaemlékeztem a beszámolókra, melyeket a tüdővészes kolóniáról hallottam, amely azért települt ebbe a gigantikus föld alatti világba, hogy gyógyulást szerezzen az örök sötétség birodalmának kétségtelenül egészséges levegőjétől, és állandó hőmérsékleten tiszta levegőn és békés csendben éljen, amit meg is talált, csak épp a halál furcsa és iszonytató formájában. Láttam beteges, természetellenes viskóik szánalomra méltó romjait, ahogy a csoporttal elhaladtunk előttük, és eltöprengtem, milyen istentelen hatást válthat ki egy hosszú tartózkodás ebben a mérhetetlen és csöndes barlangban még egy olyan egészséges és életerejének teljében lévő emberben is, mint én vagyok. Ekkor elkeseredetten jegyeztem meg magamban, én is ilyen jutok, ha az éhség miatt hamarabb el nem távozom az élők sorából.
Amint fáklyám utolsó fénysugarai is az örök sötétségbe vesztek, elhatároztam, minden követ megmozgatok, semmilyen menekülési lehetőséget nem mulasztok el; ennek megfelelően összeszedve tüdőm teljes erejét párszor elkiáltottam magam, azzal a hiú reménnyel, hogy lármámmal felkeltem a vezető figyelmét. Szívem mélyén hittem benne, hogy könyörgésem nem hiábavaló, hogy hangomat, melyet az engem körülvevő fekete labirintus megszámlálhatatlan bástyája felerősített és visszavert, más is meghallja rajtam kívül. Egyszer csak azon vettem észre magamat, mintha a barlang sziklás aljzatán puha, egyre közeledő lépteket hallanék.
Ilyen hamar megvalósulna szabadulásom? Akkor minden szörnyű balsejtelmem felesleges volt, és a vezető megállíptva indokolatlan távollétemet a csoporttól, utánam eredt, hogy megkeressen ebben az óriási mészkőbarlangban?

Ám ezek a kellemesen bizonytalan kérdések hirtelen elszálltak a fejemből, elérkezett az a pont, mikor újra kétségbeestem, mert felfedezésem egyre közeledett, és egy pillanat alatt boldogságom borzalommá vált, amint hallgatóztam. Mindig is éles hallásom most még jobban felerősödött a barlang tökéletes csendje által, és elém tárta a bénító felismerést, a váratlan és borzalmas tudatot, hogy ezek a lépések nem embertől származnak. Ebben a természetellenes régióban a bakancsot viselő vezető éles, metsző zajokat keltett volna. Ezek az ütődések puhák, óvatosak voltak, mint néhány macskaféle járása. Emellett, ahogy jobban odafigyeltem, úgy tűnt, mintha a hangokat kettő helyett négy láb keltené.  (...)