Lovecraft: Lopakodó félelem

Zenét a népnek! Következzék egy kis Black Hop

Sun of the Sleepless - tausend alte winter

Rudi követte el a képet

És egy kis Slipknot, stop-motion:

lovecraft: A Yuggoth gomba

Rudi, a Homályban Bátran Szökdelő fotója

I. A könyv

A ház sötét volt poros, elhagyott

Kusza zugok közt, hol közel a part

S a hullám furcsa dolgokat kavart

Nyugat szele gyanús ködöt hozott

Füst, fagy bújtatta mind az ablakot.

S a könyvhalom, mint a múlt ferde fái

A padlóból a plafonig állt ki.

s benne ősi tudás porladott.

Bűvkörbe léptem, s ódon halomból

Mi kézhez esett, lapozni kezdtem,

Megborzongtam a furcsa szavaktól,

Melybe sok titok van, ismeretlen

Aztán gazdájuk után néztem ott

Nem leltem őt - csak egy hang vihogott.

Lovecraft: Feledés fátyla

Fotó: Rudi, a Sötétség Búvára

Az álom-bölcsek némelyike elragadtatással, mások viszont csalódottan vagy félelemmel telve írtak a csak egyszer átléphető ajtó mögötti csodákról. Nem tudtam eldönteni, melyiküknek higgyek, mégis egyre jobban vágytam rá, hogy örökre belépjek abba az ismeretlen világba. A bizonytalanság és a titokzatosság minden csábításnál erősebben vonzott, a mindennapok szürke egyhangúságánál rémesebb úgysem várhatott már rám. Így amikor rájöttem, hogy melyik az a drog, amelyik megnyitja előttem a kaput, és segít átlépnem rajta, úgy döntöttem, hogy a legközelebbi ébredés után azonnal beveszem.


Az elmúlt éjjel lenyeltem a drogot, majd álmomban belebegtem az aranyvölgybe és az árnyas ligetbe. Ahogy az ősi falhoz értem, láttam, hogy a kis bronzkapu félig nyitva áll. Mögüle izzó ragyogás szűrődött ki, és megvilágította a kísérteties fényével az irdatlan, kicsavarodott fákat és a kiégett templomok tornyát, én pedig dalokat zengve a szívemben, és e világ - ahonnan többé nincs visszatérés - ragyogása után vágyódva sodródtam a bejárata felé.


Ám ahogy a kapu szélesre tárult, s a kábítószer és az álom varázsereje átlökött rajta, a kellemes látvány és csillogás egyszeriben véget ért, hiszen ez az új birodalom nem volt sem szárazföld, sem tenger, hanem fehér ködben lebegő kihalt és végtelen térség. Így boldogabban, mint valaha is reméltem volna, újból beleolvadtam a kristálytiszta feledés megszokott végtelenjébe, ahonnan annak idején maga a démoni Élet hívott elő, egyetlen rövid és magányosan eltöltött órára...

Lovecraft: A Kert

Fotó: Rudipitechus Elohim

Garden, A

Howard Phillips Lovecraft (1918)

Látom néha álmaimban a régi-régi kertet,

Hol izzó májusi napfény táncol, mint egy kísértet,

Hol a hajdan tarka virágok szürkén hervadnak el,

S omladozó falak között a tegnap szelleme kel.

A zeg-zugokban indák kúsznak, moha nő a tó körül,

A lugast gyom fojtogatja, hidegen elsötétül:

Csendbe merült ösvény ölén ritka, sovány fű fakad,

Az illatokat elnyomja a pusztulás doh-szaga.

E magányos, árva helyen élőlénynek nyoma sincs,

A bekerített csendben a visszhang sosem látott kincs.

Míg járok, s várok, s hallgatok, gyakran a kort keresem,

Mikor ismertem a kertet; kort, mit rég eltemettem.

Kutatom a régi napot, soha többé nem látom,

Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.

Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -

A virágok holt remények - a kert pedig a szívem.

Magyar Attila fordítása

Zene: Canis Dirus - Garden Of Death,
mókás hangú énekessel :)
zs-kategóriás black-metal sorozatunk töretlen,

Lovecraft: Ulthar macskái

Cats of Ulthar, The
Ulthar macskái
Howard Phillips Lovecraft (1920)

Azt mondják, hogy a Skai folyón túl fekvő Ultharban senki sem ölhet meg macskát. Elnézem őket amint dorombolva ülnek a tűz előtt: egész hihetőnek tűnik ez a tilalom. A macska ugyanis titokzatos teremtmény, s közelebb áll azokhoz a különös dolgokhoz, melyek az ember előtt örökre rejtve maradnak. Az antik Aigyptos lelke él benne; Meroé és Ophir rég elfeledett városaiból származó mesék őrzője. Rokonságban áll a dzsungel uraival, örököse Afrika ősrégi, baljóslatú titkainak. A Sphinx unokatestvére, érti nyelvét, mégis sokkal ősibb nála és emlékszik arra is, amit az már rég elfeledett.

Élt Ultharban - még mielőtt a polgárok megtiltották volna a macskák elpusztítását - egy öreg paraszt a feleségével. Gyönyörűségüket lelték abban, hogy csapdába csalták és lemészárolták szomszédaik macskáit. Hogy miért tették mindez, nem tudom; talán gyűlölték éjszakánként fölhangzó nyávogásukat és azt, ahogy lopva osonnak a kertben és udvarokon át a sötétség homályában. Akármi volt is az ok, az öregember és az asszony örömmel fogott el és ölt meg minden macskát, ha közel merészkedett kunyhójukhoz; a néha sötétedés után hallható hangokból pedig a falusiak kitalálhatták, hogy nem gyöngéd módon történt az elpusztítás. Persze nemigen beszéltek erről az öreg párral: arckifejezésük nem ígért semmi jót, és kunyhójuk is félelmetes volt, mélyen elrejtve egy elhagyatott kert hatalmas tölgyfái alatt. Az igazat megvallva, a macskák gazdái gyűlölték ugyan a furcsa párt, viszont sokkal jobban féltek tőlük, s ahelyett, hogy lehordták volna őket brutális tettükért, csupán arra ügyeltek, nehogy dédelgetett kedvenceik a sötét fák alatt álló magányos kunyhó felé kószáljanak. Az elővigyázatosság ellenére is óhatatlanul eltűnt néha egy-egy macska, sötétedés után újra hallatszottak a hangok, s a gazda csak tehetetlenül kesereghetett vagy azzal vigasztalhatta magát, hogy hálát adottt az égnek, amiért nem valamelyik gyerekét veszítette el. Ultharban ugyanis egyszerű emberek éltek, és nem tudták azt, honnan származtak az első macskák.

Egy szép napon egy karaván tűnt föl a falu macskaköves utcáin, valami délről jött, furcsa vándor-népség. Bőrük színe sötét volt, de nem hasonlítottak azokhoz a városiakhoz, akik évente kétszer is áthaladtak a falun. A piactéren ezüstpénzért jövendőt mondtak, és színes üveggyöngyöket vásároltak a kereskedőktől. Senki sem tudta, hogy pontosan honnan jöttek, csak azt látták, hogy imáik különösek, és furcsa alakokat festettek a kocsik oldalára: embertestű, de macska-, héja-, kos? és oroszlánfejű lényeket. Vezetőjük pedig egy kétszarvú fejdíszt viselt, a két szarv között egy rejtélyes, korong alakú dísszel. Volt egy apátlan-anyátlan kisfiú a karavánnal, csak egy kis fekete cicája volt, azt dédelgette. A sors kegyetlenül bánt vele, csak ezt a kis szőrgombócot hagyta meg neki, hogy enyhítse fájdalmát. De amíg az ember fiatal, könnyen feledést talál egy ilyen kismacska játékában. Így Menés is - ez volt a fiúcska neve - gyakrabban mosolygott, mint sírt, amint a furcsára pingált kocsi lépcsőjén üldögélt játszótársával.

Ott-tartózkodásuk harmadik reggelén azonban nem találta a cicát, s amint a piactéren hangosan zokogott, néhány falusi beszélt neki az öregről és feleségéről, valamint az éjjeli hangokról. Amikor ezt meghallotta, abbahagyta a sírást, tűnődni, majd imádkozni kezdett. Karját a nap felé emelte, és buzgón fohászkodott, s bár a falusiak nagyon szerették volna érteni, számukra teljesen ismeretlen volt a nyelv. A könyörgés hatására a felhők kezdtek szokatlan alakot ölteni, s az égen lassan és homályosan kivehetővé vált a furcsa, csak félig emberi lények szarvasfej-díszes alakja.

Aznap éjjel a vándorok elhagyták Ulthart, és senki sem látta őket újra. Azonban nem csak ők tűntek el nyomtalanul, hanem a falubeli macskák is: kicsik és nagyok, feketék, szürkék, cirmosak, vörösek és fehérek egyaránt. Az öreg Kranon, a polgármester meg mert volna esküdni, hogy az idegenek vitték el az összeset Menés macskájáért; szidta is a fiút meg az egész karavánt. De Nith, a nyurga jegyző azt állította, hogy a vén házaspár a felelős, hisz köztudott volt macskagyűlöletük. Persze senki sem merte őket kérdőre vonni, pedig a kis Atal, a fogadós fia látta az összes macskát, amint lassan és ünnepélyesen vonultak a baljóslatú kert felé, mintha valami sosem hallott rituáléra készülnének. A falusiak hitték is meg nem is az egészet, s bár azt gyanították, hogy a macskák csúnya véget értek, mégsem merték volna szóvá tenni addig, amíg napvilágnál, saját kertjén kívül nem találkoznak az öreggel. Így hát Ulthar lakói tehetetlenül és dühösen feküdtek le aludni, de amikort reggel fölébredtek, álmélkodva látták, hogy minden macska előkerült, és ott volt a megszokott helyén. Nagy, kicsi, fekete, szürke, cirmos, vörös és fehér: egy sem hiányzott. Lusták lettek és kövérek, behízelgően doromboltak. A polgárok sokáig tanakodtak a hihetetlen esetről. Az öreg Kranon még mindig azt állította, hogy csakis a karaván vihette el őket, hisz macska nem került még élve elő abból a kunyhóból, ahol a vénember és felesége lakott. Abban viszont egyetértettek, hogy fölöttébb különös a macskák viselkedése, nem voltak hajlandóak sem enni, sem pedig meginni az eléjük kiöntött tejet. Egész nap csak a tűzhely előtt szundikáltak és a napon sütkéreztek.

Már egy hét is eltelt, mire a falu lakói észrevették, hogy este nem gyúl kis fény az öregek kunyhójában. Nithnek az is feltűnt, hogy senki sem látta őket a nevezetes éjszaka óta, amikor a macskák mind eltűntek. Újabb hét elteltével a polgármester úgy döntött, kötelessége kinyomozni a dolgot, és félelmét legyőzve elment a kunyhóhoz. Óvatosságból magával vitte Shang kovácsot és Thul kőfaragót is. Amikor behatoltak a házba, néhány furcsa bogáron kívül csak két emberi csontvázat találtak az agyagpadlón, hús már nem volt egyiken sem. Mindenkit ámulatba ejtett az eset, sokáig találgatták, mi történhetett. Zath, a halottkém, Nith jegyző, Kranon, Shang és Thul: mindannyian a rejtélyen töprengtek. A kis Atalt, a fogadós fiát alaposan kifaggatták, jutalomból még cukorkát is kapott. Sokáig emlegették a vénembert és feleségét, a vándorkaravánt, a kis Menést a cicájával, az imáját és az égbolt megváltozását az ima alatt; azt, hogy mit csinálhattak a macskák aznap éjjel, amikor a karaván elhagyta a falut, és hogy mit találtak abban az átkozott kunyhóban a sötét baljóslatú fák alatt.

Végül pedig a polgárok kihirdették a nevezetes törvényt, amely mindenütt nagy visszhangot keltett: Ultharban tilos macskát elpusztítani.

(Photos by Rudi, a kirákycsászáristen)

Lovecraft: Álom fala mögött

Beyond the Wall of Sleep
Álom fala mögött, Az
Howard Phillips Lovecraft (1919)

(...)
A harmadik reggelen tört ki rajta az első roham. Olyan őrjöngve ébredt nyugtalan álmából, hogy négy ember is alig tudta lefogni, hogy rátegyék a kényszerzubbonyt. Az elmegyógyászok élénk figyelemmel hallgatták szavait, mivel kíváncsiságuk rendkívüli módon megnőtt a család és a szomszédság összefüggéstelen, ellentmondásos, mégis mély benyomást keltő beszámolója után. Slater több mint tizenöt percig félrebeszélt, a maga erdei kiejtésével zöld fényépületekről, űróceánokról, különös zenéről, árnyas hegyekről és völgyekről habogott, de mindenekelőtt valami rejtelmes, izzó lényről, aki reszketett, nevetett és őt gúnyolta. Úgy tűnt, ez a hatalmas, meghatározhatatlan személyiség valami borzalmas rosszat művelt vele, ezért legfőbb vágya az volt, hogy diadalmas bosszút állva megölje. Azt mondta, ennek érdekében az üresség szakadékait kell átrepülnie, keresztül kell égetnie mindent, ami az útjába áll. Úgy folytatta, amíg nagy hirtelenséggel el nem hallgatott. Az őrültség tüze kialudt a szeméből, és tompa csodálkozással nézett vallatóira, azt firtatva, miért van megkötözve. Dr. Barnard kioldotta a bőrszíjakat, és nem is tette vissza rá a zubbonyt egészen estig, amikor sikerült rábeszélnie Slatert, hogy önként vegye föl a saját érdekében. A férfi most már elismerte, hogy néha furcsákat beszél, ámbár nem tudta, miért. (...)

(a képeket Rudi, a Homály Fáradhatatlan Vizslatója készítette)

A csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat

Rudipressz Homályfigyelő Iroda

Lovecraft: Azathoth

Azathoth
Howard Phillips Lovecraft (1922)

Amikorra a világ kinőtt a gyerekkorból, a csodák emlékei is kikoptak az emberek fantáziájából, szürke városok magas, karcsú tornyainak ijesztő és rút erdeje emelkedett a füstös egek felé olyan felhőket szülve, melyek az erőtlen napot eltakarták a tavasz virágzó rétjei elől. E réteken tanulta meg egykor a Föld téli hótakaróját levetni a szépség és líra számára, ám a felhők sötét árnyékai alatt e rétek szépségei megfakultak, s a csipás, befelé néző szemek e sötétlő felhőtakarót is bodor fantomokká korcsosították. Más, prózaibb dolgok váltak fontossá az emberiség számára, s a gyermeki remények is lényegüket veszítve libbentek tova, ám élt ekkor egy férfi, aki az üres, küldetés és célok nélküli élet elől, az álmok és látomások világába menekült.

Emberünknek csak az éber világ számára volt neve és lakóhelye, ám e világ számára is feledésbe merült mindkettő. Elég talán annyit mondani, hogy szülővárosát a magas falak mögötti tökéletes homály uralta, nap mint nap nyugtalanság, hajsza és árnyékok között élt, esténként olyan szobába tért haza, ahonnan csak egy ablak nyílott, s az sem mezőkre vagy ligetekre tárta szárnyait, hanem a sötét függönyön keresztül más, hasonló ablakok világítottak fakó reménytelenséggel. Ebből az egy ablakszárnyból sok sivár falat és ablakot láthatott, s esetleg, néha-néha messzire kihajolva, a távoli, apró csillagok haladását szemlélhette. Mivel a puszta ablakok és falak visszatérő, monoton látványára a férfit a magányos őrület felé kezdett közeledni, szobánk a lakója éjszakáról éjszakára kihajolt és feltekintett az égre a magas városok és a prózai világon túli dolgok más töredékeit is felfedezni. Évekkel később lassan a nevükön kezdte hívni az éjsötét égi óceánon hajózó csillagokat , képzeletben követte is őket, ameddig sajnálkozva ki nem siklottak látómezejéből. Addig az ideig olyan titkokba pillanthatott be, amelyek a közönséges szem számára láthatatlanok maradtak.

Egy éjszaka erős áramlás vert hidat az álom kísérte égbolttól egészen le a magányos figyelő ablakáig, a szoba zárt levegőjét egyesítve a kinti léggel, a mesés éteri csoda részévé olvasztva. Az ibolyaszínű éjfél vad vihara söpört keresztül a szobán, csillogó aranyporral, por és tűz örvényeivel, a végső űr és a világon túli nehéz illatok kavargásával. Kábító óceánok áradtak, szemek által sohasem látott napok sugaraiban idegen örvények, felidézhetetlen mélységek delfinjei és sellői úsztak... Nesztelen végtelenség örvénylett az álmodó körül, testének érintése nélkül lengték körül a lágy szellők, ahogy mereven kihajolt a magányos ablakon. Emberünk ettől kezdve napjait a távoli szférák dagályai alapján számolta, ahogy e szférák más éteri gömbök irányába hömpölyögve nőttek-dagadtak óvatosan. Egy zsongító világ zöld napkeltéje altatta gyengéden, és szőtte további álmait egy zöld part lótuszvirágokkal és csillogó vörös camalote-bokrokkal teli szakaszán...

Lovecraft: Barlangi szörnyeteg

Beast in the Cave, The
Barlangi szörnyeteg, A
Howard Phillips Lovecraft (1905)

A szörnyű végkövetkeztetés, mely fokozatosan belerágta magát zavart és vonakodó elmémbe, mostanra az ocsmány valóságnak bizonyult. Eltévedtem, teljesen reményt vesztve eltévedtem a Mammoth Barlang hatalmas labirintusrendszerében. Amennyire zavart elmém vissza tudja idézni, arra emlékszem, hogy látásom képtelen volt olyan tájékozódási pontot megragadni, mely a kifelé vezető út irányjelzőjeként szolgálhatott volna. Helyzetem eloszlatta a legcsekélyebb kétséget is afelől, hogy valaha újra megpillanthatom a Nap áldott fényét, vagy fürkészhetem a gyönyörű kinti világ kellemes hegycsúcsait és völgyeit. A remény elszállt. Józan életfelfogásom mellett egyáltalán nem élveztem szenvtelen modoromat. Bár gyakran olvastam vad delíriumokról, melyekbe hasonló helyzetek áldozatai estek, ezek közül egynek se tapasztaltam jegyeit, nyugodt maradtam, ám egy idő után ráeszméltem tűrőképességem elvesztésére.

Nem is az a gondolat - hogy magánjellegű kutatásnak már korántsem nevezhető botorkálásom túllépi az elviselhető határt - okozta azt, hogy egy pillantig is elhagyjon lélekjelenlétem. Kétségbeestem, mikor belegondoltam, hogy a templomkert békés nyugalma helyett ez az ocsmány, mérhetetlen üreg lehet a sírhelyem.

Abban biztos voltam, hogy az éhenhalás fogja beteljesíteni sorsomat. Tudtam, hogy néhányan már megőrültek hasonló esetekben, de éreztem, engem nem ez a végzet vár. A sorscsapást csupán saját számlálmra írhatom, mivel a vezető nem tudott róla, hogy lemaradtam a többi barlanglátogatótól. Több mint egy óra kóborlás után a barlang istenkáromló csarnokaiban azon vettem magam észre, hogy képtelen vagyok visszaidézni a tekervényes útvesztőt, melyen útitársaim elhagyása óta haladtam.

A fáklyám is kezdett kialudni, így hamarosan arra számíthattam, hogy a föld gyomrának teljes, szinte kézzel tapintható feketesége fog beborítani. Amint a pislákoló fényben álltam, kétségbeesetten töprengtem végzetem bekövetkeztének feltételezett lehetőségein. Visszaemlékeztem a beszámolókra, melyeket a tüdővészes kolóniáról hallottam, amely azért települt ebbe a gigantikus föld alatti világba, hogy gyógyulást szerezzen az örök sötétség birodalmának kétségtelenül egészséges levegőjétől, és állandó hőmérsékleten tiszta levegőn és békés csendben éljen, amit meg is talált, csak épp a halál furcsa és iszonytató formájában. Láttam beteges, természetellenes viskóik szánalomra méltó romjait, ahogy a csoporttal elhaladtunk előttük, és eltöprengtem, milyen istentelen hatást válthat ki egy hosszú tartózkodás ebben a mérhetetlen és csöndes barlangban még egy olyan egészséges és életerejének teljében lévő emberben is, mint én vagyok. Ekkor elkeseredetten jegyeztem meg magamban, én is ilyen jutok, ha az éhség miatt hamarabb el nem távozom az élők sorából.
Amint fáklyám utolsó fénysugarai is az örök sötétségbe vesztek, elhatároztam, minden követ megmozgatok, semmilyen menekülési lehetőséget nem mulasztok el; ennek megfelelően összeszedve tüdőm teljes erejét párszor elkiáltottam magam, azzal a hiú reménnyel, hogy lármámmal felkeltem a vezető figyelmét. Szívem mélyén hittem benne, hogy könyörgésem nem hiábavaló, hogy hangomat, melyet az engem körülvevő fekete labirintus megszámlálhatatlan bástyája felerősített és visszavert, más is meghallja rajtam kívül. Egyszer csak azon vettem észre magamat, mintha a barlang sziklás aljzatán puha, egyre közeledő lépteket hallanék.
Ilyen hamar megvalósulna szabadulásom? Akkor minden szörnyű balsejtelmem felesleges volt, és a vezető megállíptva indokolatlan távollétemet a csoporttól, utánam eredt, hogy megkeressen ebben az óriási mészkőbarlangban?

Ám ezek a kellemesen bizonytalan kérdések hirtelen elszálltak a fejemből, elérkezett az a pont, mikor újra kétségbeestem, mert felfedezésem egyre közeledett, és egy pillanat alatt boldogságom borzalommá vált, amint hallgatóztam. Mindig is éles hallásom most még jobban felerősödött a barlang tökéletes csendje által, és elém tárta a bénító felismerést, a váratlan és borzalmas tudatot, hogy ezek a lépések nem embertől származnak. Ebben a természetellenes régióban a bakancsot viselő vezető éles, metsző zajokat keltett volna. Ezek az ütődések puhák, óvatosak voltak, mint néhány macskaféle járása. Emellett, ahogy jobban odafigyeltem, úgy tűnt, mintha a hangokat kettő helyett négy láb keltené.  (...)

Óriáshernyó a játszótéren

Egykor voltak a Nagyok, akik saját szárnyukon repülve érkeztek a végtelen űrből, és korokon át uralták ezt a világot...

Egykor voltak a szörny-istenek, akik eltávoztak, hogy majdan visszatérjenek...

Egykor volt Kadath, a pusztaság közepén álló város,

melynek rideg kőfalai közt máig visszhangzik

Cthulhu hívása.

Rudi Associated Press fotói:


És ha ráér, akkor hallgasson egy kis BLOOP-ot, a tenger mélyéről fogott rejtélyes hangokat. Talán za Yrr-ek, talán régi, eonok óta elfeledett istenek szeretnének visszatérni a világunkba.

The Bloop is the name given to an ultra-low frequency and extremely powerful underwater sound detected by the U.S. National Oceanic and Atmospheric Administration (NOAA) in 1997. The source of the sound remains unknown.

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok - melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre - mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.
A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a csalóka, hamis derűlátás leple mögé. Ámde nemcsak ők vetettek egy futó pillantást a tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és megőrjítenek, ha álmodok róluk. (Lovecraft)

reszketve, az iszonyattól szinte hipnotizáltan

Meghalni nem halhat meg az,

Mi öröklétig áll,

Számlálatlan korok során

Enyészik - a Halál.

Rudipressz, Önöknek

Ha a csillagok állása kedvező, világról világra tudnak járni az űrben; ha azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk, R'lyeh kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni ŐKET.

Láttam ásítani a sötét világot,

A fekete bolygók csillagtalan hevét -

Céltalan pályákon vak módján haladnak,

Ki ismerné mindük hatalmát és nevét?

Nemezis

z árnyékból néha különös formák bukkannak elő, hogy próbára tegyék a kishitűeket

R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU..

(Rudipressz jelentett a kísértetek földjéről)

The cold comes

The rats in the walls break

The deadly sound of silence

As time decays

You try to name the unnamable

A whispererer in darkness

Our hound smells you

The haunter of the dark

Will come to take you to our realm

Your life, your books

March in front your closing eyes

Beyond the walls of sleep