Robert Sheckley: A megkövült világ

 Robert Sheckley

A megkövült világ


Lanigan újra ugyanazt az álmot látta, és egy éles kiáltással sikerült felébresztenie magát. Felült az ágyban, és körülnézett a bíborszínű sötétségben. Fogai remegtek, ajkai görcsös vigyorba torzultak. Érezte, hogy mellette a félesége, Estelle megrezzen, és felül. Lanigan nem nézett rá. Még mindig fogva tartotta az álom, várta, hogy a világ kirajzolódjon körülötte.
Egy szék úszott át a látómezején, majd halk puffanással a falhoz ütődött. Lanigan vonásai kicsit enyhültek. Ekkor Estelle kezét érezte a karján… az érintése, mellyel nyugtatni akart, mart, mint a lúg.
- Tessék - mondta. - Idd ezt meg!
- Nem - felelte Lanigan. - Most már jól vagyok.
- Akkor is idd meg.
- Nem, tényleg. Most már tényleg jól vagyok. Mostanra teljesen kikerült a rémálom hatása alól. Ismét önmaga volt, és a világ körülötte is a régi. Ezt pedig, nagyon drágának érezte a férfi, nem akarta pont most elengedni, még a nyugtató, kellemesen bódító hatásért sem.
- Az álom volt? - kérdezte Estelle.
- Igen, megint ugyanaz… Nem akarok beszélni róla.
- Rendben - felelte Estelle.
(A kedvemben akar járni, gondolta Lanigan. Megijesztem. Magamat is megijesztem.)
- Hány óra van?
Lanigan az órájára pillantott.
- Hat óra tizenöt. - Ahogy ezt kimondta, az óra mutatója előrébb ugrott. - Nem, tíz perc múlva hét.
- El tudsz újra aludni?
- Nem hiszem - válaszolta Lanigan. - Inkább fenn maradok.
- Jól van, drágám. - Ezzel Estelle ásított, s lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, és megkérdezte: Hon, nem gondolod, hogy jó ötlet lenne, ha felhívnád…
- Tizenkettő tízkor találkozom vele.
- Remek - mondta, és ismét lehunyta a szemét. Lanigan figyelte, hogyan jön álom a félesége szemére. Gesztenyebarna haja halványkékké változott, és álmában egyszer mélyet sóhajtott.
Lanigan felkelt, és felöltözött. Általában véve nagydarab ember volt olyan különösén egyedi vonásokkal, amelyek könnyen felismerhetővé tették. Egy kiütés látszott a nyakán. Semmilyen más dologban nem emelkedett ki, csakhogy volt egy visszatérő álma, amely lassan megőrjítette.
A következő néhány órát a verandán üldögélve töltötte, és figyelte a nóvává változó csillagokat a hajnalodó égbolton.
Később sétálni indult. - Mit hoz a sors, két háztömbnyire az otthonától belefutott George Torsteinbe. Jó néhány hónappal korábban egy óvatlan pillanatban beszélt neki az álmáról. Torstein jóindulatú, csupa szív ember volt, aki őszintén hitt az öngyógyításban, a fegyelemben, a gyakorlatiasságban, a józan észben és más unalmas erényekben. Az ő keményfejű; ostoba felfogása sokszor hozott pillanatnyi megkönnyebbülést Lanigannek. Most azonban nem így történt. Kétségkívül a Torstein-féle emberek alkotják a föld sóját és az ország gerincét, de Lanigan számára a megfoghatatlannal való viaskodás és a kudarc ellenszenvesből borzalmassá tette a férfit.
- Nos, Tom, hogy vagyunk, hogy vagyunk? - üdvözölte Torstein.
- Remekül - felelte Lanigan -, köszönöm. - Udvariasan bólintott, és tovább akart menni, de ilyen egyszerűen nem lehet Torstein elől megszökni.
- Tom, én gondolkoztam a problémádon - kezdte. S nagyon aggódom miattad.
- Hát ez igazán kedves tőled, de nem kellene aggasztanod, magad…
- Szívesen teszem - mondta ki Torstein az egyszerű, ám szomorú igazságot. - Érdekelnek az emberek, Tom. Ez mindig is így volt, már egészen gyerekkorom óta. S mi meg már olyan régen vagyunk barátok és szomszédok.
- Hát ez így van - morogta Lanigan.
(A legrosszabb dolog abban, ha valaki segítségre szorul, hogy el kell fogadnia.)
- Tom, én azt hiszem, hogy egy kis vakáció segítene rajtad.
Torsteinnek mindenre volt egy egyszerű orvossága. Mivel engedély nélkül praktizált mint lélekdoktor, arra mindig ügyelt, hogy recept nélkül kapható orvosságot rendeljen.
- Ebben a hónapban semmiképp sem engedhetem meg magamnak, hogy szabadságra menjek - felelte Lanigan.
(Az ég most okkersárga és rózsaszín árnyalatokat öltött; három fenyőfa kiszáradt; egy vén tölgy pedig fiatal kaktusszá változott.)
Torstein szívből nevetett.
- Azt nem engedheted meg, hogy ne menj el! Gondolkoztál már ezen?
- Nem, azt hiszem, nem.
- Na, akkor gondold meg! Fáradt vagy, és feszült, teljesen elcsigázott. Túl sokat dolgoztál.
- Egész héten itthon voltam - mondta Lanigan. Az órájára pillantott. Az aranyfoglalat ólommá változott, de úgy tűnt, hogy pontosan jár. Bár számára majdnem két óra telt el azóta, hogy elkezdték ezt a beszélgetést.
- Az nem jó - magyarázta Torstein. - Itt maradtál a városban, közel a munkádhoz. Ki kellene menned a természetbe. Tom, mikor kempingeztél utoljára?
- Mikor kempingeztem? Nem hinném, hogy voltam valaha.
- Na látod! Haver, neked a valós dolgok hiányoznak. Nem az utcák, a házak, hanem a hegyek és a folyók.
Lanigan ismét az órájára pillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy visszaváltozott arannyá. Örült neki, hatvan dollárt fizetett érte.
- A fák és a tavak - áradozott Torstein. - Érezni, ahogy a lábad alatt sarjad a fű, látni, hogyan úsznak el a magas, fekete legyek az aranyló égbolt előtt…
Lanigan megcsóválta a fejét.
- Már jártam vidéken, George, de semmit sem használt.
Torstein hajthatatlannak bizonyult.
- Ki kell kerülnöd a mesterséges tárgyak közül.
- Mind egyformán mesterségesnek tűnik - felelte Lanigan -, a fák és az épületek is… mi a különbség?
- Az épületeket emberek építik - magyarázta Torstein jámboran -, de a fákat Isten teremti. Lanigannek mindkét állítással kapcsolatban megvoltak a maga kétségei, de ezt nem kötötte Torstein orrára.
- Talán igazad van - egyezett bele. - Majd gondolkodom rajta.
- Tedd azt - vágta rá Torstein. - Véletlenül éppen tudok egy megfelelő helyet. Maine-ben, annak a kis tónak a közelében…
Torstein mestere volt a véget nem érő leírásoknak. Szerencsére valami elterelte a figyelmét. Az utca túloldalán kigyulladt egy ház.
- Hé, kinek a háza az? - kérdezte Lanigan.
- Makelbyé. Ez már a harmadik tűzesete ebben a hónapban.
- Talán hívni kellene a tűzoltókat.
- Igazad van. Majd én szólok nekik. Ne felejtsd el, Tom, amit arról a maine-i helyről mondtam - tette még hozzá.
Torstein megfordult, hogy induljon, amikor valami nagyon furcsa dolog történt. Ahogy lelépett a járdáról, a beton folyadékká vált a bal lába alatt. A gyanútlan Torstein bokáig süllyedt bele. A lendülettől pedig orra bukott.
Tom sietve felsegítette, mielőtt még a beton újra megszilárdult volna.
- Jól vagy? - kérdezte.
- A francba, kificamodott a bokám - motyogta Torstein. - Jól van, rá tudok állni.
Elsántikált, hogy értesítse a tűzoltókat. Lanigan csak állt, és figyelt. Úgy vélte, hogy a tüzet öngyulladás okozta. Néhány perc múlva, ahogy számított is rá, magától ki is aludt.
Nem szép dolog a káröröm, de Lanigan azért jót rötyögött Torstein kificamodott bokáján. Még a Fő utcán váratlanul végigzúduló árvíz sem tudta elrontani a jó hangulatát. Az égen végigsuhanó sárga kéményes, gőzhajóra emlékeztető valami kötötte le a figyelmét.
Aztán eszébe jutott az álma, és újra rátört a félelem. Gyorsan elsietett az orvos rendelője felé.

Dr. Sampson rendelője kicsi és sötét volt ezen a héten. A szürke öreg kanapé eltűnt, két Louis Quinze szék és egy függőágy foglalta el a - helyét. A vörösesbarna mennyezeten pedig egy cigaretta nyoma látszott. Andretti portréja azonban változatlanul ott lógott a szokásos helyén a falon, a nagy, alaktalan hamutartó pedig kínosan tisztán hevert az asztalon.
A belső ajtó kinyílt, és dr. Sampson dugta ki a fejét.
- Helló! - üdvözölte. - Egy percet kérek még magától. - A fej ismét eltűnt.
Sampson állta a szavát. Lanigan órája szerint egész pontosan három másodpercbe telt, míg elintézte, amit akart. Egy másodperccel később Lanigan elnyúlt a bőrheverőn feje alatt egy friss kendővel.
- Nos, Tom, hogy mennek a dolgok? - szólalt meg dr. Sampson.
- Ugyanúgy - felelte Lanigan. - Rosszabbul.
- Az álom?
Lanigan bólintott.
- Menjünk végig rajta megint.
- Inkább ne - kérte Lanigan.
- Fél?
- Jobban, mint valaha.
- Még most is?
- Igen. Különösen most.
Egy percnyi csend telepedett rájuk. Majd dr. Sampson szólalt meg:
- Már korábban is említette, hogy fél az álmától, de azt soha nem mondta, hogy miért fél tőle.
- Nos… elég hülyén hangzik.
Sampson arca komoly volt, nyugodt és megfontolt: egy olyan ember arca, aki semmit sem talál hülyeségnek, aki alapvetően képtelen arra, hogy bármit hülyeségnek találjon. Ez talán csak póz, Lanigan mindenesetre biztatónak találta.
- Rendben, elmondom - szólalt meg Lanigan hirtelen. Aztán abbahagyta.
- Folytassa - biztatta dr. Sampson.
- Hát, azért van, mert úgy érzem, hogy valahogy, valamilyen módon, amit nem értek…
- Igen, folytassa - szólt Sampson.
- Nos, hogy az álomvilág kezd valós világgá válni. Újra abbahagyta, aztán sietve folytatta. - És hogy egy nap felébredek, s abban a világban találom majd magam. Az a világ lesz a valódi világ, a valódi pedig az álom.
Félrefordította a fejét, hogy lássa, milyen hatással van ez az őrült leleplezés Sampsonra. Ha zavarba jött is az orvos, nem mutatta. Bal mutatóujjának füstölgő hegyével csendesen rágyújtott a pipájára. Elfújta a mutatóujját, majd így szólt:
- Igen, kérem, folytassa!
- Folytassam? De hát ennyi, ez az egész!
Egy negyeddolláros nagyságú folt jelent meg Sampson mályvaszínű szőnyegén. Egyre sötétedett, és nőtt, majd egy kis gyümölcsfa nőtt ki belőle. Sampson letépett egyet a lila gyümölcsökből, beleharapott, aztán letette az asztalra. Komoly és szomorú tekintetet vetett Laniganre.
- Már korábban is mesélt nekem az álomvilágáról, Tom.
Lanigan bólintott.
- Megbeszéltük, megkerestük az eredetét, kielemeztük a jelentését. Az elmúlt hónapokban azt hiszem, rájöttünk, miért van szüksége arra, hogy ezzel a rémálommal gyötörje magát.
Lanigan szomorúan bólintott.
- Maga mégis visszautasítja ezeket a magyarázatokat - mondta Sampson. - Mindig elfelejti, hogy az álomvilág csak egy álom, semmi más, csak egy álom, mely kiszámíthatatlan törvények szerint működik, melyeket maga épített fel, hogy kielégítse pszichikai igényeit.
- Bárcsak hinni tudnék benne - szólt Lanigan. Csak az a gond, hogy az az álomvilág olyan átkozottul logikus.
- Egyáltalán nem az. Egyszerűen arról van szó, hogy a maga illúziója teljesen önmagába zárt és önmagát erősítő. Az ember tettei bizonyosan a világ milyenségéről alkotott feltevéseken alapulnak. Ha elfogadjuk mások feltevéseit, akkor tetteik rögtön logikussá válnak. Azonban ezeknek a feltevéseknek, ezeknek az alapvető axiómáknak a megváltoztatása szinte teljességgel lehetetlen. Például hogyan bizonyítaná be valakinek, hogy őt nem egy titkos rádió irányítja, amit csak ő hall?
- Értem, mire gondol - motyogta Lanigan. - S ez vagyok én?
- Igen, Tom. Lényegében ez maga. Azt akarja, hogy bizonyítsam be magának, hogy ez a világ a valós világ, és az álmaiban látott a hamis. Azt mondja, hogy felhagy a fantáziálással, ha én megadom a szükséges bizonyítékokat.
- Így van, pontosan! - kiáltotta Lanigan.
- De értse meg, hogy én nem tudok ilyen bizonyítékot mutatni - érvelt Sampson. - A világ természete nyilvánvaló, de bizonyíthatatlan.
Lanigan egy pillanatra elgondolkodott.
- Figyeljen, doki, ugye én nem vagyok annyira beteg, mint az az ember a titkos rádióval?
- Nem, maga nem. Maga sokkal logikusabb, racionálisabb. Maga kételkedik a világ valódiságában, de szerencsére az illúzió valódiságát is kétségbe vonja.
- Akkor próbáljuk meg - mondta Lanigan. - Én megértem a problémáját, de megesküszöm, hogy mindent elfogadok, amit egyáltalán képes vagyok elfogadtatni magammal.
- Igazából, ez nem az én szakterületem - szabadkozott Sampson. - Ehhez inkább egy metafizikusra lenne szükség. Nem hinném, hogy ügyesen tudnám…
- Próbáljuk meg - kérlelte Lanigan.
- Rendben, kezdjük. - Sampson összevonta a szemöldökét, és a homlokát ráncolta, koncentrált. - Én azt hiszem, hogy a világot az érzékszerveink által vizsgáljuk, ezért a végső elemzésnél bíznunk kell ezekben a szervekben.
Lanigan bólintott, az orvos pedig folytatta:
- Tehát onnan tudjuk, hogy egy dolog létezik, hogy az érzékszerveink azt mondják. Hogyan tudjuk ellenőrizni érzékszerveink pontosságát? Úgy, hogy összehasonlítjuk más emberek szenzorérzékelésével. Tudjuk, hogy érzékszerveink nem hazudnak, ha más emberek érzékelései is megegyeznek a tárgy létezésével kapcsolatban.
Lanigan eltöprengett egy pillanatra.
- Szóval a valós világ egyszerűen az, aminek a legtöbb ember gondolja.
Sampson elhúzta a száját.
- Mondtam, hogy a metafizika nem tartozik orz erősségeim közé. Mégis azt hiszem, hogy ez elfogadható érvelés.
- Igen… De, tegyük fel, doki, hogy ezek a megfigyelők mind tévednek. Például, hogy sok világ és sok valóság létezik, nem csak egy. Mi van, ha a végtelen sok létezés közül ez csak egy véletlenszerű létezés? Vagy hogy maga a valóság is képes a változásra, és én észlelni tudom ezt a változást?
Sampson felsóhajtott. A zakójában észrevett egy verdeső, kis zöld denevért, és gyorsan agyonnyomta egy vonalzóval.
- Tessék - mondta. - Egyetlen feltevését sem tudom megcáfolni. Azt hiszem, Tom, jobb lenne, ha végigmennénk az egész álmon.
Lanigan fintorgott.
- Tényleg jobb szeretném, ha nem. Az az érzésem…
- Tudom… - szólt Sampson halvány mosollyal. - De ez egyszer és mindenkorra bebizonyítaná, mi a helyzet, nem?
- Azt hiszem - válaszolta Lanigan. Minden bátorságát összeszedte (de milyen rosszul tette), és elkezdte. Nos, ahogyan kezdődik… ahogy az álmom elindul…
Már beszéd közben rátört a félelem. Szédült, rosszul érezte magát, és rettegett. Megpróbált felkelni a heverőről. Az orvos feje úszott elé. Egy fém villanását látta, és hallotta, hogy Sampson ezt mondja:
- Próbáljon lazítani… hirtelen roham… próbáljon valami kellemesre gondolni. Akkor Lanigan vagy a világ, vagy mindketten eszméletüket vesztették.
Lanigan és/vagy a világ magához tért. Talán eltelt egy kis idő, de az is lehet, hogy nem. Bármi történhetett. Lanigan felült, és Sampsonra nézett.
- Hogy érzi most magát? - kérdezte Sampson.
- Jól vagyok - felelte Lanigan. - Mi történt?
- Volt egy rossz pillanata. Próbáljon egy kicsit lazítani
Lanigan hátradőlt, és próbált megnyugodni. Az orvos az asztalnál ült, és jegyzetelt. Lanigan behunyt szemmel elszámolt húszig, aztán óvatosan kinyitotta a szemét. Sampson még minidig írt.
Lanigan körülnézett a szobában, megszámolta az öt festményt a falon, látta a zöld szőnyeget, összevonta a szemöldökét, és újra lehunyta a szemét. Most ötvenig számolt.
- Nos, akar most beszélni róla? - kérdezte Sampson, és becsukta a füzetet.
- Nem, most nem - felelte Lanigan.
(Öt festmény, zöld szőnyeg.)
- Ahogy tetszik - mondta az orvos. - Azt hiszem, az időnk lejárt. De ha szeretne lefeküdni a váróban…
- Nem, köszönöm, hazamegyek - válaszolta Lanigan.
Felállt, végigsétált a zöld szőnyegen az ajtóhoz, visszanézett az öt festményre és az orvosra, aki bátorítólag mosolygott rá. Aztán Lanigan kilépett az ajtón, végighaladt a várón, ki a külső ajtón a folyosóra, aztán le a lépcsőn az utcára.
Ment, és nézte a fákat, melyeken zöld levelek rezegtek finoman és kiszámíthatóan a könnyű szélben. A kocsik az egyik oldalon az egyik, a másik oldalon az ellenkező irányban haladtak. Az ég egyszínű kék volt, és úgy tűnt, jó ideje ilyen már.
Álom? Megcsípte magát. Álomcsípés? Nem ébredt fel. Felkiáltott. Csak képzeletbeli kiáltás? Még mindig nem ébredt fel.
Rémálmai utcáján állt.
Az utca első látásra olyan volt, mint bármely normális városi utca. Voltak járdák, autók, emberek, épületek, és felettük kéklett ég, és nap is sütött az égen. Minden teljesen normális. Kivéve, hogy semmi sem történt.
A járda egyetlenegyszer sem süppedt be a lába alatt. Amott állt az Első Nemzeti Városi Bank, tegnap is ezen a helyen állt, ami igen kellemetlen, de ami még rosszabb, holnap is itt lesz, meg azután és egy év múlva is. Az Első Nemzeti Városi Bankból - (alapítva 1892-ben) eltűntek a lehetőségek. Soha nem változik át kriptává, repülőgéppé, egy történelem előtti szörny csontjaivá. Megmarad beton- és vasépítménynek, ami őrült módon itt áll változatlanul, míg emberek nem jönnek, és szerszámaikkal könyörtelenül le nem döntik.
Lanigan sétált ebben az elvarázsolt világban, a horizontnál fehérbe játszó kék ég alatt, ami olyasmit ígért, amit soha nem váltanak be. A forgalom változatlanul jobbra tartott, az emberek a zebráknál keltek át, az órák pedig legfeljebb tíz perc eltérést mutattak.
Valahol a városok között falvak húzodnak, de Lanigan tudta, hogy a fű nem nő az ember lába alatt, egyszerűen csak mozdulatlanul fekszik, az biztos, hogy közben nő is, de észrevétlenül, érzékelhetetlenül. A hegyek még mindig magasak és feketék, de egy helyben állnak mozdulatlanul. Soha nem úsznak tova az arany (vagy lila, vagy zöld) ég előtt.
Az élet lényege, ahogy dr. Sampson egyszer nevezte, megváltozott. A halál lényege a mozdulatlanság. Még egy halottat is élet vesz körül, amíg a húsa rohad, amíg férgek, lakmároznak vak szemeiből, és döglegyek szívják nedveeit.
Lanigen körülnézett a világ hulláján, és megállapította, hogy halott.
Felkiáltott. Üvöltött, mígnem emberek gyűltek köré, és őt nézték (de semmit sem tettek, és semmivé nem változtak át), s akkor egy rendőr jelent meg, ahogyan várni lehetett (és ezalatt a nap egyetlenegyszer - sem változtatta meg az alakját), aztán pedig mentő közeledett a változatlan úton (azonban trombiták nélkül, négy keréken a sokkal kellemesebb három vagy huszonöt helyett), majd a mentősök egy épületbe vitték, ami pontosan ott állt, ahol gondolták, hogy lesz, s egy unalmasan fehérre meszelt falú szobában emberek beszéltek és beszéltek és beszéltek.
Aztán este lett, majd reggel, s eltelt az első nap.

psychedelic dreams « belladonic haze more: belladonichaze.me