2009. január 10., szombat

Villamos a Lánchíd alatt

Ahova Ön csak villamossal merészkedett, mi halálmegvető bátorsággal + üveg borral + 1 fényképezőgéppel leóvakodtunk: a villamos alagútja/aluljárója a Lánchíd budai hídfője alatt. Sok művészi önkifejezés a falakon, valamint egy Daniel Cohn-Bendit vigyor (Spirit of 68).


William Tierney Clark, Clark Ádám, Lánchíd,  Széchenyi híd, Budapest, Magyarország, Hungary,  alagút, graffiti, street art, Buda, budai rakpart, képek,  fotók,  pictures,  photo, fotoTudtátok, hogy:

A beállott szabadságharc miatt Széchenyi a nyilvános szereplés színteréről visszalépett, mire Clark is leköszönt hivataláról és a magánéletbe vonult vissza. Azonban így is fontos szerep várt reá. Midőn ugyanis Clark meghallotta, hogy a végső szorultságba jutott Hentzi a Lánchídat fel akarja robbantani, megnyittatta a Lánchíd kamaráit és a Dunát összekötő zsilipeket, a szivattyúkat pedig összetörette, hogy a betódult vizet onnan ki ne szivattyúzhassák. Mivel a híd tulajdonképpeni Achilles-sarkaihoz, a híd négy kamarájához nem férkőzhettek, Hentzi május 2-ikán a puskaporos hordókat magára a hídra rakatta. Azonban a hordók felrobbantása (május 21-én) a hídban kevés kárt tett; a robbanás nem a hidat, hanem a puskapor felrobbantóját, Alnoch Alajos ezredest pusztította el. Midőn 1849 július havában a magyar hadsereg visszavonult, Dembinski Henrik akarta a Lánchidat elpusztítani, azonban a remek alkotásról Clark ezt a bajt is elhárította. (Pallas Nagy Lexikona)
További mendemondák a hozzászólásokban.

Lánchídhoz kapcsolodó bejegyzéseink:
1. Téglabolt a Lánchídnál
2. Ophelie Bretnacher
3. Zöld Lánchíd
4. Asztronauta a Lánchídon

1 megjegyzés:

klapanciusz írta...

A Lánchíd felrobbantása

[...] A Lánchíd felrobbantásának kísérletét ellentmondóan adják elő a szóbeli hagyományok, az egykorú hírlapok, a történetírók. Egyes szóbeli hagyományok szerint a robbantó kísérlet a budai hídoszlopon történt. E hídoszlopon, a vízmérő rovátkok fölött, egy nagy fekete folt van ma is; sokan azt hiszik, hogy ez a fellobbant puskapor nyoma, pedig nem egyéb, mint a hídról leszórt szemét és sár szennye. Mások a hídoszlop déli oldalán, a felső párkányhoz közel levő csorbulást gondolják a robbanás emlékének; holott azt a lyukat csak a Gellérthegyről rosszul irányzott honvédágyú ütötte a kőben. Némelyek a hídoszlopon egy vörösréz srófot mutogatnak: hogy az jelöli meg a helyet, ahol az Alnoch aknája volt; ez a sróf pedig csak arra való, hogy rácsavarják a nivelláló eszközt, mikor a hídon lejtőméréseket végeznek. Fürkészőbb elmék úgy gondolták, hogy az osztrák ezredes attentátumát a híd legérzékenyebb helyén: az egyik (éspedig a budai) lánckamrában követte el. Akadtam olyan emberre, aki azt állította, hogy ő lent járt a lánckamrában, ahol még most is látni a rosszul készített akna robbanásától kiszakadt köveket, sőt a fehér kőfalon az ezredes vérét. HEVESI LAJOS azt írja Budapest és környéke (Budapest, 1873) című, tévedésektől különben példásan ment könyvében: „Alnoch égő szivarját dobta azon lőporos hordóba, mely a Lánchíd oszlopába fúrt aknával vezeték által össze volt kötve.”

Csoportosítom az egykori hírlapok följegyzéseit. A Pesti Hírlap 1849. május 22-i számában ez van: „A budai hídfőt Auer ezredes légbe akará röpíteni, hanem az csak keveset sérült, de a gaz barbárt eltalálta az isten bosszuló keze, mert a felröpült pár kő őt sújtá agyon és csonkítá meg. Budára átmenni azonban még sem szabad.” Két nappal később ugyane lap ezeket írja: „Auer ezredes jellem volt. Bizonyos vesztére veté a mázsa lőporral telt hordóba égő szivarát. Véghetetlen szerencsére csupán ezen egy hordó lobbant föl s nem a hídfőbe rakott többi tizenhárom is s így a hídnak csak igen csekély sérülése történt.” A kolozsvári Honvéd pesti levelezője a lap május 26-i számában így ír: „Auer ezredes a hídfő aknáiban volt nagymennyiségű lőport meggyújtotta, hogy a Lánchidat légbe röpítse. Azonban, talán mert állítólag Clark, a főmérnök, az irtózatos tervet meghiúsítandó, titkon vizet öntetett a lőporba, a híd igen kevéssé sérült meg. Hanem a gazember elvette érdemlett jutalmát, mert a felrepült egy pár kő agyonsújtotta.” ÁBRÁNYI EMIL a Debrecenben megjelenő hivatalos lap, a Közlöny május 24-i számában így ír: „Láttam az olasz ezredes holttestét, ki a hidat légbe akarta röpíteni. Iszonyúan lakolt a gaz vandál bűnkísérletért. Jobb karját és oldalát egészen elvesztette.” A Pester Zeitung május 24-i számában ez van: „Hentzi és méltó kollégája Auer vagy Alnoch ezredes tegnapelőtt egész nap közszemlére volt kitéve a General-Commando épületében egy folyosón, széttört székek, íróasztalok, cserepek, papirosok és rongyok között. Auer ezredes egy rézsút föltámasztott széttört ajtón feküdt. Ez a látvány egymaga alkalmas volt arra, hogy a pestbudai közönség bosszúérzetét kielégítse.” Néhány sorral alább: „Mint halljuk, Auer vagy Alnoch ezredes saját kezével gyújtotta meg a puskaport, mert az erre kirendelt négy horvát nem akarta magára vállalni ez ocsmány műveletet.” Mint látható, az egykori följegyzések még a merénylő nevét sem tudják, s csak a hídfőbe rakott hordókat és aknákat emlegetnek, de igen határozatlanul, mert a hídfőhöz tartozik a lánckamra is.

Hasonlóképpen beszélnek az összes történetírók, sőt GÖRGEY ARTÚR maga is ezt írja május 23-i hivatalos jelentésében: „Az ellenség a győzelmes ostromlás végperceiben még az utolsó cudarságot is elkövette, s a Lánchídon alkalmazott aknákat (Mienen) elsütötte.” Hogy ezek az aknák, hordók hol voltak, s hogy miképpen történt a gonosz kísérlet, arra nézve hallgat.

A Lánchíd megsemmisítésének sötét gondolata nem Budavár elvesztésekor támadt az osztrákok fejében; rég forralták e szándékot, fenyegető és bosszúálló sakkhúzásnak tartva fönn a magyarok drága kincsének, a remekműnek megsemmisítését. Már április 22-én hirdetmény volt a falakon, mely szerint Welden táborszernagy kijelentette a hatóságoknak: ha a császári hadak békés és rendes kivonulása Budapestről háboríttatik, kénytelen lesz a virágzó Pestet és a Lánchidat elpusztítani. Hentzi a fenyegetést ismételte május 2-i parancsában, a világ nyolcadik csodájának nevezve a Lánchidat, melyet „vérző szívvel bár”, de saját kezével röpít levegőbe, ha kell. GÖRGEY ARTÚR a felhívásban, melyet válaszképpen Hentzihez intézett, ezeket írja: „Ha pedig ön az úgynevezett Budavárnak végsőig való megvédésével összekötendi a Lánchíd megrontását, vagy Pestnek bombázását, honnét ön megegyezésünk folytán megtámadástól egyáltalán nem tarthat, s mely tett nyilván csak alávalónak lenne mondható, akkor önnek becsületszavamat adom, hogy a vár bekövetkezett megvétele után az egész várőrség kardra fog hányatni.”

Clark Ádám főmérnök (sz. 1814, † 1866) e baljóslatú hírek hallatára elhatározta, hogy remekművét mindenáron megvédi a pusztulástól. A tudomány fegyveréhez nyúlt. Jól tudta, hogy a híd legsebezhetőbb oldala az a két mély üreg, ahol a láncok végződnek, s ahol a robbanás tönkretehetné az egész szerkezetet. Clark ennek elhárítására felhasználta a Lánchíd építésének egy megszüntethetlen hibáját, hogy ti. a lánckamrákban a talajvíz felszivárog. A talajvizet vagy egy méter magasságig engedik felszállani, azután kiszivattyúzzák. Ezt a műveletet ma is rendesen végzik.36 Clark az ostrom idejében nem szivattyúzatta ki a vizet, hanem minél magasabbra engedte emelkedni; és hogy az osztrákok se száríthassák ki a kamrákat: széttörette a szivattyúkat hajtó gőzgépek hengerét. Akkoriban még ilyesmit nem tudtak volna Magyarországon kijavítani, Clark tehát megnyugodhatott benne, hogy a rombolók semmi szín alatt sem férhetnek a lánckamrákba, ahol a híd négy achillesi sarka van. Azzal ágyba feküdt budai lakásán, betegnek tétette magát, s mikor Hentzi hozzá küldött, hogy az elárasztott kamrákat szárítsa ki, azt üzente vissza, hogy mozdulni sem bír. A Lánchíd megmentője tehát Clark Ádám: mert ha ő nem folyamodik e fogáshoz és az osztrákok lent a kamrában vettetik föl a láncok kapcsolását, vagy az egész szerkezetet tartó gránitmasszát: a dicső alkotásnak vége van.

Hentzi látva, hogy a lánckamrához nem juthat, elhatározta, hogy a robbantást kint, a szabad levegőn kísérti meg.

E könyv első kiadásának írásakor még nem ismertem azt a jelentést, melyet maga CLARK ÁDÁM intézett 1849. november 13-án a Lánchíd-társaság titkárához, s melyet ZELOVICH KORNÉL közöl A budapesti Lánchíd (Budapest, 1899) című igen becses füzetében. CLARK ÁDÁM e német nyelvű jelentésének fordítása ez:

„F. é. október 21-én hozzám, a Lánchíd egy részének felrobbantását illetőleg intézett kérdésére, szerencsém van a következőket közleni.

Miután többször tanácskoztam az elhunyt Hentzi vezérőrnaggyal, hogyan lehetne a Lánchidat, tetemes megrongálása nélkül, legcélszerűbben járhatatlanná tenni, a tábornok azt parancsolta nekem, hogy a vasváz és a merevítő tartók kivételével, bontassam szét az egész útpályát a budai hídfőtől az első mederpillérig; ami részint saját vezetésem és felügyeletem alatt, részint a vezérőrnagy közvetlen vezetése és felügyelete alatt, katonai és polgári munkások által meg is történt.

A szétbontás után a vezérőrnagy úr mintegy 12 ölnyire a budai hídfőtől, gerenda-alzaton négy, puskaporral teli ládát rakatott a csupasz, öntöttvas kereszttartókra, hogy szükség esetén az útpálya vázát felrobbanthassa; a gerenda-alzatból keskeny deszkapalló vezetett ki, s e pallón húzódott a parti pillérig a gyújtócső, mint a mellékelt rajz mutatja.37

Midőn a hely színére értem a robbanás után, melyet a pesti partról néztem, a négy fő láncot teljesen sértetlennek találtam; az útpálya azonban a merevítő tartókkal és a függő vasakkal együtt mintegy 10 öl hosszában teljesen meg volt semmisítve; és a későbbi gondosabb vizsgálatokból kiderült, hogy részint a robbanás heves rázkódásától, részint az útpálya elbontása okozta egyensúlyzavartól nemcsak a budai hídfő és mederpillér között, hanem a két középső mederpillér között levő egész váz és merevítő szerkezet is tetemesen félregörbült és megrongálódott.”

E fontos jelentés szerint Hentzinek csak az volt a célja, hogy az útpálya vázát robbantsa fel; a híd teljes megsemmisítése ilyen eszközökkel nem lehetett módjában. De ura akart lenni fenyegető szavának, s legalább annyi kárt tett, amennyit bírt. Hentzi május 20-án délután helyeztette el pokolgépeit a Lánchídon; a Clark Ádám szóbeli közléseiből értesült ECKERMANN EDE nem puskaporos ládákról, hanem hordókról tud. (Valamint az egykorú följegyzések is.) A hordók sora ott kezdődött, ahol a lánc a kőoroszlánnál rézsútos födél alatt a földben tűnik el, és tartott hat lánctag mentén, egész addig a lámpáig, mely a láncon mintegy két embermagasságban áll. Ezen a térségen mintegy tizenhárom-tizennégy középnagyságú hordó férhet el. Hentzi a hordók tetejébe gerendákat és nehéz köveket rakatott, abból a célból, hogy az ellennyomást fokozza. GELICH RICHÁRD tábornok könyvében azt az adatot találom, hogy Hentzi mást gondolva, még aznap elrendelte, hogy a gerendákat és köveket távolítsák el.

A robbantást úgy akarták végrehajtani, hogy két deszkából összeütött, V átmetszetű csatornát készítettek és ezt a csatornát végigvezették a hídon a jobb oldali vámházacskától a hordókig. A csatornát puskaporral kellett végighinteni; az volt a szándékuk, hogy a csatornának a parton levő végében tüzet vetnek, mire a láng belerohan a ládákba vagy hordókba, és megtörténik a robbanás. A csatorna úgy volt egyes darabokból összerakva, hogy minden deszkahosszúságban meg lehetett szakítani, egyszerű félretolással.

Érdekes és egészen ismeretlen adat az, hogy Hentzi eleve meg akarta akadályozni azt is, hogy a hidat esetleg kijavíthassák, ha a pusztulás nem lesz teljes. A Dunán egy hajó volt, teli a Lánchídhoz való tartalék kereszttartókkal. (A kereszttartók azok az öntött vasgerendák, melyek a lánctagokból lefüggő függővasakhoz vannak erősítve, és az útpálya vázát alkotják.) Hentzi ezt a hajót levontatta a soroksári Dunaágba, és megfúratva elsüllyesztette. A magyarok később búvárral szedették fel a keresztgerendákat, mikor a robbanás után pótolni kellett a híd hiányzó részeit. (ZELOVICH KORNÉL magánközlése szerint, ennek a Lánchíd történetét illető iratokban nyoma nincs.)

Mikor május 21-én hajnalban a honvédek már-már fölhágtak Budavár falaira, Edelstadti Alnoch38 Alajos, a 23. gyalogezred ezredese, leküldött egy tüzért a Lánchídhoz, hogy a puskaporos csatornát gyújtsa meg. Maga pedig kiállt a bástya fokára, ugyanarra a helyre, ahol ma a gőzsikló várbeli állomása van, és várta: hogyan fog levegőbe repülni a Lánchíd. A tüzér lesietett. De az ezredes hiába leste a robbanást. Az idő múlt, az első honvédek már a várban voltak, Hentzi keresztüllőve rogyott össze. Ekkor Alnoch maga rohant le a hídhoz, végrehajtani a rettenetes szándékot és beváltani Hentzi adott szavát. GELICH szerint egy honvéd nyomon követte, de az ezredes visszafordult, és agyonlőtte üldözőjét. Más, szóbeli hagyományok szerint a tüzért lőtte le, aki nem gyújtotta föl a puskaport. A tanúk szeme láttára történt faktum az, hogy Alnoch a vámházacskánál észrevette hogy a puskaporos csatorna félre van tolva; vagyis a pokoli szerszámot messziről nem lehet föllobbantani. Beszaladt hát a hídra, keresve, hol szakad meg a tűzcsatorna. Ez a pont közvetlen a ládák közelében, körülbelül három lépésre a kőoroszlántól volt. Alnoch Alajos kivette szájából az égő szivart, és belevetette a deszkahosszúságú csatornába. Roppant durranással robbant föl a sok puskapor. De a híd láncát nem sértette meg, csak tizenegy kereszttartót szakított le, egyszersmind összevissza görbítve egy csomó függő vaslécet. Alnoch felismerhetetlenné égett össze; GELICH szerint nem maradt belőle semmi épen, csupán bal keze, melyen a fehér katonatiszti kesztyű megpörkölődött. A levegőnyomás oly nagy volt, hogy egy ausztriai gránitfaragót, aki a jobb oldali vámházacska mellett állott, nekilökött a kőfalnak, s az ember szörnyethalt. A magyarok, mint említettem, búvárral szedették föl a Dunába süllyesztett alkotórészeket, és a kitépett tizenegy kereszttartót gyorsan pótolták. A sietségben nem volt elég idő a vasgerendákon kellő számú lyukat fúrni; tehát épp csak a legszükségesebb srófokat alkalmazták. A tizenegy gerenda ma is ez állapotban van, s bár teherbírása tökéletesen biztos, megerősítése mégsem oly pontos, mint a többieké. (Ez adatokat CLARK ÁDÁM közölte ECKERMANN EDE főmérnökkel és GOLDINGER VILMOS műszaki segéddel, kik viszont nekem beszélték el.)

CLARK VILMOS a Lánchídról szóló angol művében azt írja, hogy a híd felrobbantásakor az útpálya a budai pillér és hídfő közötti részen mintegy 80 láb hosszúságban ment tönkre, s hogy öt kereszttartó darabokra, három pedig oly módon tört szét, hogy azért a függő vasakon függve maradt.

Közvetetlenül a robbantás után, mint ZELOVICH KORNÉL írja, megjelent Görgey a hely színén, és megparancsolta, hogy a hidat mielőbb csapatok átszállítására alkalmas állapotba helyezzék; minthogy pedig az építőudvaron volt tartalék kereszttartó, 4-5 nap alatt helyrehozták a hidat. A vár ostroma alatt több lövés érte a hidat, de ezek közül csak egy okozott érzékenyebb kárt. Ez a lövés egy 24 fontos golyó, valószínűleg a Gellérthegyről irányítva, az északi felső láncnak azt a tagját érte, mely a budai oldalon éppen a budai mederpillér felett fekvő görbe lánctaghoz csatlakozik. Ez a lánctag 10 szemből áll - tudvalevőleg az egyes lánctagok váltakozva 10 és 11 szemből állanak -, s a délfelőli külső szemet érvén a golyó, azt annyira begörbítette, hogy hozzáért a szomszédos láncszemhez. Emellett a láncszemen sérülések és repedések voltak, s ezek közül egy körülbelül 3" mély volt.

A megsérült láncszemet bajos és költséges lett volna kivenni, minthogy előbb a szomszédos 11 szemből álló tagoknak szélső láncszemeit kellett volna levenni. Úgy segítettek tehát a bajon, hogy a megsérült láncszemet benthagyták, s a lánctagnak mindkét oldalán egy-egy új, a rendes láncszemekhez viszonyítva félvastagságú láncszemet helyeztek el. Ezért ez a lánctag 12 láncszemből áll.

A budai vár bevétele után május 30-ig a hídon folyton közlekedett a katonaság. Június elején végre folytathatják a munkát, de igen nehéz viszonyok között, mivel munkást alig lehetett szerezni. Június végén, mikor a császári hadak már Győr környékén voltak, sietve helyezik el az útburkolatot, hogy seregünk átmehessen rajta. DEMBINSZKY ugyanekkor előkészületeket tesz a hídburkolat felégetésére, hogy seregünket a császáriak ne követhessék.

CLARK ÁDÁM erélyesen lép fel Dembinszkyvel szemben, s előadja neki, hogy a hídnak különben is fölösleges felégetése vandalizmus volna s csak a tábornok nevét bélyegezné meg. Az útpályának és a kereszttartóknak nagyobb hosszúságra való eltávolításával is el lehet érni, hogy a híd 4-5 napra járhatatlan legyen; ennél több idő pedig úgysem szükséges, minthogy a császáriak kevesebb idő alatt hajóhidat tudnak verni. Az öreg tábornok átlátta CLARK ÁDÁM nézetének helyességét.

Július 8-án hagyják el seregeink Budát, ekkor adja ki DEMBINSZKY a következő parancsot:

An den Herrn Clark, Oberingenieur bei der Pester-Kettenbrücke.
Hauptquartier Pest, Juli 1849.
Sie haben die Kettenbrücke augenblicklich abtragen zu lassen, wiedrigenfalls bin ich genöthigt Befehle zu ertheilen, selbe zu zerstören.xxxiii HENRIK DEMBINS`KI, Feldmarschall-Lieutenant. Láttam és helyeslem: MÉSZÁROS LÁZÁR, altábornagy.39

A parancsnak megfelelőleg a Dembinszky küldötte katonai segítséggel a budai hídfő és pillér között mintegy 80 láb hosszúságban az útpályát és a kereszttartókat is leszedték, úgy, hogy Budáról Pestre legfeljebb a láncokon lehetett átmenni. A kereszttartókat és vas alkotórészeket két hajóra rakták, s a Dunán jó messzire elúsztatták. Az osztrák hadak megérkezése után az útpályát ezen a helyen már harmadszor készítették el, s november haváig a hídépítés hátralevő munkálatait is bevégezték.