A TÖMEG EMBERE
Szerencsétlen, aki képtelen egyedül lenni.
LA BRUYÈRE
Találóan jegyezte meg valaki egy bizonyos német könyvről: es lässt sich nicht lesen - nem hagyja magát elolvasni. Akadnak azonban olyan titkok is, amelyek nem hagyják magukat elmondani. Minden éjszaka meghal ágyában néhány ember, gyóntató atyja kezét szorongatva, könyörgő tekintetét belefúrva amannak szemébe - meghal, kétségbeesetten, görcsfogta nyelvvel, s lelke mélyén olyan irtózatos titkot őriz, amely nem tűri, hogy felfedje. Sajnos, néha olyan iszonyattal telített terhet vesz magára az emberi lélek, hogy súlyától csak a sírban szabadulhat meg. És ilyen módon kimondatlan marad minden bűn lényege.
Nemrégen, ősszel, alkonyat táján a D. kávéház nagy üvegablaka mögött üldögéltem Londonban. Néhány hónapig betegeskedtem, de most már javulófélben voltam, és visszatérő erőmet érezve, abban a boldog kedélyállapotban éltem, amely pontosan az ellenkezője minden unalomnak. Ilyenkor az embert elfogja valami mohó, sóvár vágyakozás, lelki szeméről lehull a fátyol - άχλοζή πςίν έπήεν - a köd, amely előbb rajta volt, és felvillanyozott elméje olyannyira felülmúlja átlagos képességeit, mint Leibniz[55] csapongó, de kristálytiszta logikája Gorgiasz agyalágyult, gyatra frázispufogtatását. A puszta lélegzetet is élveztem, és gyönyörűség töltött el még olyankor is, amikor fájdalomra lett volna okom. Nyugodtan, de felajzott érdeklődéssel szemléltem mindent. Szivarral a számban, előttem az újsággal, elszórakoztam a délután folyamán hol azzal, hogy a hirdetéseket nézegettem, hol a helyiségben ülő tarkabarka társaságot figyeltem, hol pedig a füstös ablaküvegen át kibámultam az utcára.
Ez az utca a város egyik legforgalmasabb közlekedési útvonala; egész nap özönlött rajta a nép, de amint sötétedett, percről percre nőtt a tömeg, mikor pedig kigyúltak a lámpák, kétsoros sűrű, szakadatlan emberfolyam hömpölygött tova az ajtó előtt. Az estének ebben az órájában soha ezelőtt nem voltam még hasonló helyzetben, és újfajta gyönyörteljes izgalom töltött el a kavargó, tenger sok ember láttára. Hovatovább nem törődtem már a bent történő dolgokkal, a kinti látvány teljesen lekötötte figyelmemet.
Eleinte csupán elvontan, általános jelenségekre figyeltem. Tömegnek tekintettem a járókelőket, és azon tűnődtem, mi teszi őket tömeggé. Rövidesen azonban rátértem a részletekre, és aprólékos érdeklődéssel szemléltem a sok alak, ruházat, viselkedés, testtartás, ábrázat és arckifejezés megszámlálhatatlan változatát.
Az előttem elvonulók legnagyobb része elégedetten, céltudatosan viselkedett, mintha csak azzal törődnék, hogy keresztülvergődjön a tömegen. Összevont szemöldökük alatt gyors pillantást vetettek körbe, ha meglökték őket, nem látszott rajtuk, hogy zokon vennék, helyre rángatták ruhájukat, és továbbsiettek. Másoknak, ilyen is sok volt, lerítt a nyugtalanság minden mozdulatukról, arcuk kivörösödött, hadonásztak, és magukban mormogtak, mintha éppen azért éreznék egyedül magukat, mert olyan sűrű tömeg veszi körül őket. Ha előrehaladásukban gátolta őket valaki, hirtelen abbahagyták a mormogást, de annál jobban hadonásztak, és szórakozott, elcsigázott mosollyal ajkukon vártak, merre megy az, aki elállta útjukat. Ha meglökték őket, sűrű hajlongással kértek bocsánatot a lökdösőtől, és meglátszott rajtuk, milyen rettenetes zavarban vannak. Nem volt semmi egyéb különösen szembeötlő ezen a két nagy csoporton, mint amit leírtam. Öltözékük az a fajta volt, amit hangsúlyozottan rendesnek nevezünk. Kétségkívül nemesemberek, kereskedők, ügyvédek, üzletemberek, tőzsdeügynökök voltak, a társadalom köznapi alakjai, vagyonukból élő magánzók és önálló foglalkozású, saját felelősségükre tevékenykedő egyének. Nem keltették fel különösebben az érdeklődésemet.
A hivatalnokokat könnyű volt felismernem, és itt két jellegzetes csoportot különböztettem meg. A fényes áruházak fiatal alkalmazottai testhez álló, szűk kabátot, ragyogó cipőt viseltek, hajukat simára olajozták, ajkukon önhitt mosoly játszadozott. Ha nem tekintjük küllemük bizonyos csínját, melyet jobb szó híján írópultmáznak neveznek, viselkedésük pontos mása volt az egy-másfél év előtt dívó legtökéletesebb társaságbeli jó modornak. Uraságoktól levetett gráciát öltöttek magukra - azt hiszem, ezzel tökéletesen meghatároztam ezt a réteget.
Az előkelő, régi cégek főtisztviselőit - vagyis a "tisztes öreg bútordarabok"-at - lehetetlen lett volna mással összetéveszteni. Rájuk lehetett ismerni fekete vagy barna, kényelmesen szabott kabátjukról és nadrágjukról, melyhez fehér nyakkendő és mellény, széles, tartósnak látszó cipő, vastag harisnya vagy kamásli járult. Kopaszodó fejükön furcsán elállt a jobb fülük - nyilván az állandóan mögé dugott írótolluktól. Megfigyeltem, hogy mindig két kézzel veszik le és teszik fel kalapjukat, és rövid, vastag; ódivatú aranyláncon viselik zsebórájukat. Tiszteletreméltóságot mímeltek - ha ugyan lehet ilyen becsületükre váló tulajdonságot megjátszani.
Nagy számban fedeztem fel pompás megjelenésű fickókat; ezekről könnyűszerrel megállapítottam, hogy a szemfüles zsebtolvajok céhéhez tartoznak, akiktől hemzseg minden nagy város. Kíváncsian nézegettem ezeket az urakat, és nehezen tudom elképzelni, hogyan téveszthetik össze őket az úriemberek a maguk fajtájával. Bő mandzsettájuk, rendkívül nyílt arckifejezésükkel párosulva, rögtön elárulja, mifélék.
A szerencsejátékosokat - jó néhányat vettem észre - még könnyebb volt felismernem. Öltözékük a lehető legkülönbözőbb; a mindenre elszánt hetvenkedő szélhámos bársonymellénye, cifra nyakkendője, aranyozott óralánca és finom művű fémgombjaitól egészen az aggályosan dísztelen egyházi viseletig, pedig ennél jobban semmi sem keltheti fel az emberek gyanakvását. Valamennyien megkülönböztethetők azonban az ivástól püffedt, sárgás arcbőrükről, fátyolos, fénytelen szemükről, színtelen, összeszorított ajkukról. Mindezen felül még két dologról tudtam őket mindig felismerni. Az egyik: óvatosan lehalkított hangon beszélnek, a másik: hogy hüvelykjük a szokásosnál messzebb, derékszögben áll el többi ujjuktól. Igen gyakran észrevettem a hamiskártyások társaságában egy hasonszőrű emberfajtát, noha szokásaik enyhén eltérnek amazokétól. Nevezzük őket olyan uraknak, akik kizárólag fortélyos észjárásukból élnek. Szemmel láthatólag ezeknek két óriási tábora élősködik az emberiségen: a piperkőc ficsuraké és a katonáké. Az előbbiek legfőbb ismertetőjele a hosszú, fürtös haj és a mosolygós arc, a másiké a sújtásos zubbony és az összeráncolt homlok.
Lejjebb szállva az úgynevezett ranglétrán, sötétebb és mélyebben elgondolkoztató anyagra találtam. Láttam házaló zsidókat, szolgai alázattal arcukon, melyből elővillan keselyűtekintetük, megrögzött hivatásos koldusokat, amint rámordulnak a jobbfajta kéregetőkre, akiket a kétségbeesés csekély kis alamizsnáért kikerget az éjszakába, elgyengült, borzalmas nyomorékokat, akikre már rátette kezét a halál, és úgy oldalognak, botladoznak a tömegben, esdeklő pillantást vetve mindenkire, mintha némi vigaszra várnának, vagy elveszett reménységüket keresnék. Láttam hosszú éjszakába nyúló munkájukból örömtelen otthonukba hazatérő erényes, fiatal leányokat, amint inkább ijedten, mintsem megrökönyödve visszarettennek a garázda útonállók pillantásaitól, pedig még a közvetlen érintésüket sem sikerül elkerülniük. Láttam mindenfajta és életkorú városi nőt - párját ritkító szépséget asszonyi varázsa teljében, aki Lukianosz márványszobrát juttatta eszembe, pároszi márványfelülete alatt szennyel telt belsejével - és rongyokba burkolt, undorító, végsőkig lezüllött némbert; láttam ráncos képű, kifestett, felékszerezett vén banyát, aki utoljára még megfeszíti erejét, hogy fiatalnak lássék, és fejletlen testű gyermekleányt, aki, mert ilyenek közt élt születése óta, máris járatos a mesterségével járó visszataszító kacérkodásban, és ég a vágytól, hogy mielőbb egy sorba kerüljön a bűnben nála idősebbekkel. Láttam számtalan, leírhatatlan iszákost cafatokban lógó, pecsétes ruhában, tántorogva, hebegve, összevert ábrázattal, fénytelen szemekkel - másokat ép, de mocskos holmiba öltözve, kissé bizonytalan, peckes járással, duzzadt, érzéki ajakkal és szívélyes pirospozsgás ábrázattal, ismét másokat valaha jó anyagból készült, még most is gondosan kikefélt öltözékben, természetellenesen kemény, ruganyos léptekkel, de félelmetesen sápadt arccal, vadul forgó, kivörösödött szemmel, amint a tömegben őgyelegve, remegő kézzel megkapaszkodtak minden elérhető tárgyban. Láttam még pástétomsütőket, teherhordókat, szénrakodó munkásokat, utcaseprőket, kintornásokat, majomidomárokat és népdalárusokat, énekeseikkel együtt, toprongyos kézművesek és kimerült napszámosok minden fajtáját. Túláradóan élénk és hangos volt mind, sértette a fülem, és belefájdult a szemem.
Amint egyre jobban besötétedett, egyre jobban lenyűgözött a látvány. Nem csupán a sokadalom anyaga változott meg - szelídebb arculatát hamarosan elveszítette, amint fokozatosan visszavonultak a rendesebb emberek, és egyre határozottabban kidomborodott durvább jellege, ahogy a kései órák előcsalogatták odújukból a gazság minden rendű és rangú képviselőjét -, hanem a tűnő napvilággal küszködő, eleinte csak gyengén pislogó gázlámpák lángja végül felülkerekedett, és tündöklő fényárba borította az egészet. Sötét volt minden és csillogó - mint az ébenfa, amelyhez Tertullianus[56] stílusát hasonlítják.
A merész fényhatástól lebilincselve, egyenként kezdtem vizsgálni az arcokat. Noha a fénysávba kerülő alakok oly gyorsan suhantak el az ablak előtt, hogy nemigen vethettem rájuk egy pillantásnál többet, különös lelkiállapotom következtében még e röpke pillanat alatt is gyakran hosszú évek története bontakozott ki előttem. Tekintetemet le nem vettem az ablakról, és elmerülten nézegettem a néptömeget, mikor hirtelen felbukkant egy arc - egy hatvanöt-hetven éves roskatag aggastyán arca -, amelynek sajátosan hóbortos kifejezése rögtön magára vonta és lekötötte teljes figyelmemet. Soha életemben nem láttam még csak hasonló arckifejezést sem. Jól emlékszem még, az futott át az agyamon, amint megpillantottam: ha Retzeh ezt látta volna, mikor megfestette a gonoszság megtestesülését, mennyivel inkább megfelelt volna számára, mint a saját elgondolása. Míg igyekeztem az első rövid pillantás alapján meghatározni, mit fejez ki ez az arc, zavaros és ellentmondó fogalmak kavarogtak bennem, ilyenfélék: nagy lelkierő lakik benne, szűkösen él, óvatos, zsugori, hűvösen számító, rosszindulatú, vérszomjas, diadalmasan jókedvű, mérhetetlenül retteg valamitől, mélységesen - nem -, a végsőkig kétségbeesett. Furcsán felizgatott, meghökkentett, lenyűgözött. - Milyen viharos múltat hordhat a szívében! - gondoltam magamban. Heves vágy fogott el, hogy szemmel tartsam ezt az embert, és megtudjak róla többet is. Gyorsan felvettem a kabátomat, fogtam a kalapomat és botomat, kisiettem az utcára, és utat törve magamnak a tömegben, elindultam abban az irányban, amerre eltűnt szemem elől. Némi nehézség után végre megpillantottam, a közelébe férkőztem, és óvatosan, nehogy észrevegyen, a nyomába szegődtem.
Most aztán volt rá alkalmam, hogy szemügyre vegyem alakját. Alacsony növésű volt, igen sovány, és nyilván igen gyenge. Ruházata szennyes és rongyos, de mikor egy-egy lámpa erős fénye rávetődött, észrevettem, hogy inge, ha piszkos is, igen finom anyagból készült. És ha nem csalt a szemem, szorosan begombolt és valószínűleg ócskán vásárolt hosszú kabátja egyik szakadása alól tőr villant elő és gyémánt. Kíváncsiságomat még fokozta ez a felfedezés, és elhatároztam: követem az idegent, akárhová megy.
Most már leszállt az éj, vastag, nyirkos köd telepedett a városra, és rövidesen eleredt a sűrű, tartós eső. A megváltozott időjárás furcsa hatással volt a tömegre, felbolydult az egész, és tengernyi esernyő árnyékába került. A zűrzavar, lökdösés, zsivaj megtízszereződött. Én magam nem sokat törődtem az esővel; a szervezetemben még lappangó régi láz miatt veszedelmesen kellemesnek éreztem a nedvességet. Zsebkendőmet a szám elé kötöttem, és mentem tovább. Az öregember egy félórán át nagy nehezen folytatta útját a főútvonalon, és itt, nehogy szem elől tévesszem, szorosan mögötte haladtam. Egyszer sem fordult vissza, nem nézett hátra, így nem vett észre. Végül befordult egy keresztutcába, és bár itt is nyüzsgött a sok ember, mégsem volt olyan tolongás, mint az imént elhagyott főúton. Az öreg magatartása most megváltozott. Sokkal lassabban ment, kevésbé céltudatosan... bizonytalanabbul. Több ízben átvágott az utca túlsó oldalára, majd megint visszatért emide, látszólag minden ok nélkül. Annyira sűrű volt a tömeg, hogy minden ilyen irányváltoztatásánál kénytelen voltam a közelébe férkőzni. Az utca szűk volt és hosszú, és kis híja egy óra is beletelt, amíg végigrótta az öreg. Ezalatt a járókelők száma lassanként körülbelül annyira csökkent, amennyi fényes délben látható a Broadwayn a park közelében - ilyen óriási a különbség London és a leglátogatottabb amerikai város népessége között. Másodszor is befordultunk, és egy ragyogóan megvilágított, elevenen nyüzsgő térre értünk. Az idegen most ismét felvette korábbi modorát. Állát leszegte, összevont szemöldöke alól minden irányba vad pillantást vetett azokra, akik gátolták útjában. Határozott léptekkel, kitartóan sietett előre. Meglepetten láttam azonban, mikor megkerülte a teret, hogy sarkon fordul, és újra végigjárja, és még jobban elcsodálkoztam, amikor többször megismételte ezt a sétát. Egy ízben majdnem észrevett, olyan gyors mozdulattal fordult vissza.
Így keringett még egy óra hosszat; s a végén már jóval ritkábban állták el útját a járókelők, mint eleinte. Szakadt az eső, lehűlt a levegő, az emberek hazatértek otthonukba. A kóbor öreg türelmetlenül befordult egy jóformán néptelen mellékutcába. Ezen a mintegy negyedmérföldnyi útvonalon olyan iramban rohant végig, amilyet álmomban sem tételeztem volna fel az ő korában, nekem pedig alaposan megnehezítette, hogy a sarkában maradjak. Néhány perc múlva egy emberektől hemzsegő nagy árucsarnokhoz értünk. Az idegen, úgy látszik, ismerős volt erre; és itt megint megszállta a régi magatartás, amint céltalanul ide-oda tolakodott a töméntelen vásárló és árus között. A körülbelül másfél óra alatt, amit itt töltöttünk, nagyon óvatosan kellett viselkednem, hogy a közelében maradjak, és mégse vegyen észre. Szerencsére gumi sárcipő volt a lábamon, és nem hallhatta lépteimet. Egyáltalában nem látta, hogy figyelem. Egyik árusítóhelyet a másik után kereste fel, nem kérdezte meg semminek az árát, nem szólt egy szót sem, üres, tétova tekintettel bámult minden tárgyra. Most már teljesen megzavart a viselkedése, és eltökéltem, hogy nem tágítok mellőle, amíg némiképp nem elégítem ki kíváncsiságomat kiléte felől.
Hangosan megkondult egy óra, tizenegyet ütött, a csarnok gyorsan kiürült. Az egyik árus, miközben becsukta a boltját, véletlenül meglökte az öreget, és láttam, hogy abban a pillanatban heves reszketés járja át egész testét. Kisietett az utcára, azután hihetetlen sebesen végigrohant egy sereg kanyargó, néptelen utcán, míg végül ugyanott lyukadtunk ki, ahonnan elindultunk, a nagy főútvonalra, ahol a D. kávéház állt. Most azonban egészen más kép fogadott. Az út még mindig fényárban úszott, de szakadt az eső, és alig lehetett látni néhány embert. Az ismeretlen öreg elsápadt. Kedvetlenül néhány lépést tett a nemrég még oly népes sétányon, azután mélyet sóhajtva a folyó irányába fordult, és rengeteg girbegurba utcán át elérkezett az egyik színház elé. Éppen véget ért az előadás, a kapukon tódult kifelé a közönség. Úgy tűnt, mintha az öregnek elakadna a lélegzete, mikor a tömeg közé vetette magát, de mintha bizonyos fokig csökkenne heves nyugtalansága, amelyet magatartása az imént még elárult. Fejét ismét leszegte, olyan volt, mint mikor először megláttam. Észrevettem, hogy most arrafelé veszi útját, amerre a közönség legnagyobb része tart, de egészben véve érthetetlen volt szeszélyes viselkedése.
Amint az öreg folytatta útját, lassan elszéledtek az emberek, őt pedig ismét elfogta korábbi szorongó tétovázása. Egy ideig nyomon követett egy tíz-tizenkét főből álló duhaj társaságot, de ezek egyenként leszakadoztak, amíg végül csupán hárman maradtak együtt, egy szűk, sötét, néptelen utcán. Az ismeretlen megállt; egy pillanatig, úgy látszott, elmerülten gondolkozik, majd izgatottan nekivágott egy útnak, amely a külvárosba vezetett. Ez a környék teljességgel különbözött mindazoktól, amelyeket eddig bejártunk. London legvisszataszítóbb negyede volt ez, szánalmas nyomor és elvetemült bűnök tanyája. Egy-egy nagy néha felbukkanó lámpa homályos fényében láthatóvá váltak a magas, ősrégi, szúette, roskatag faházak, egymás hegyén-hátán, olyan összevisszaságban, hogy alig lehetett felismerni közöttük az utat. Az úttest kockakövei szanaszét hevertek, kitúrta helyükből az elburjánzó gaz. Irtózatos szennytől bűzlöttek az eldugult csatornák. Pusztulást lehelt az egész légkör. Ennek ellenére, amint beljebb hatoltunk, fülünket megütötte az emberi élet lármája, és nemsokára seregestül imbolygott körülöttünk London legnyomorúságosabb népsége. Az öregember ismét jókedvre derült, mint ahogy a mécses fellobban, mielőtt kihuny. Megint ruganyos léptekkel haladt előre. Egy sarkon befordulva, hirtelen fényözön vakította el szemünket: a Mértéktelenség egyik óriási, városszéli temploma állt előttünk - a Pálinka, a leggonoszabb démon palotája.
Majdnem megvirradt már, de még egész csomó szerencsétlen iszákos nyomakodott ki-be a tárt kapun. Az öregember fojtott örömsikollyal utat tört magának közöttük, azonnal fölvette eredeti modorát, és látszólag minden cél nélkül peckesen ide-oda járkált a tömegben. Nem sokáig volt azonban ilyeténképp elfoglalva, mikor az ajtók ellen intézett általános roham jelezte, hogy a gazda lezárja a házat éjszakára. Ekkor észrevettem, hogy a különös öregnek, akit olyan állhatatosan figyeltem, a lehető legmélyebb kétségbeesés tükröződik arcvonásain. De nem tétovázott, vad energiával azonnal indult vissza a hatalmas London szívébe. Nagy léptekkel, sebesen futott, én meg elképedve követtem, eltökélten, hogy végére járok a kérdésnek, amely most már mindennél jobban érdekelt. Eközben felkelt a nap, és mire elértük a népes város legzsúfoltabb útvonalát, ahol a D. kávéház áll, az elénk táruló lótó-futó, hemzsegő tömeg alig lehetett kisebb, mint előző este volt. És itt, az egyre növekvő zűrzavar közepette, hosszan, kitartóan követtem az ismeretlen embert. De, mint rendesen, az öreg föl s alá sétált, és egész nap nem hagyta el ennek az útnak kavargó sokadalmát. Mikor aztán újra beesteledett, halálosan elfáradva megálltam előtte, és rámeredtem egyenesen az arcára. Nem vett észre, folytatta szertartásos sétáját, én pedig nem követtem tovább, ott maradtam, elmerülten gondolataimban. - Ez az öregember - állapítottam meg végül - a mélyen élő bűn példaképe és szelleme. Nem tud egyedül lenni. Ő a tömeg embere. Hiába követném, nem tudok meg többet sem róla, sem a tetteiről. A leggonoszabb szív vaskosabb könyv, mint a Hortulus Animae[57], és talán Isten egyik legnagyobb áldása, hogy es lässt sich nicht lesen - nem hagyja magát elolvasni.
Fordította Vermes Magda
.JPG)
.JPG "Csermanek Lakótelep")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna, smash fascism")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG)
.jpg "Bécs, Wien, Vienna")
.JPG "Bécs, Wien, Vienna")
.jpg "Bécs, Wien, magyarok, Vienna, Ungar-Grill")
.JPG "Bécs, Wien, magyarok, Vienna, Stefan Giczi, Inhaber")
.JPG "Bécs, Wien, magyarok, Vienna, Stefan Giczi, Inhaber")
