Burger King a Váci utcában II. (Gaiman-Pratchett: Elveszett próféciák)

Étel helyett reklámot eszik?
A marketingesek végső diadala az ízlelőbimbók, az egészség és a józan ész felett.
Szar, de legalább drága.

Mivel a Burger King (és a többi szaretető) esetében gasztronómiáról nem beszélhetünk, inkább átadjuk át a szót (klaviatúrát?) a Gaiman-Pratchett párosnak (Elveszett Próféciák)

giccsdesign

És kihullott a haja, kifakult a bőre és ha eleget evett, még az életjelei is megszűntek.

 De nem minden Burger Lord világszerte. A német Burger Lordokban például lagert adtak alkoholmentes sör helyett. Angliában sikerült az amerikai gyorsétkezdék minden előnyét gondosan eltörölni (például a sebességet, amivel az ételt kiadják); az ennivaló fél óra alatt készült el, szobahőmérsékletű volt és csak a még langyos salátalevél segítségével lehetett megkülönböztetni a húst a zsömlétől. A Franciaországba küldött franchise-menedzsert huszonöt perccel megérkezése után agyonlőtték.

...................................................

Raven Sable teljesen feketébe öltözve, vékony körszakállal karcsú, áramvonalas és fekete limuzinjának hátsó ülésén áramvonalas, fekete rádiótelefonján a nyugati-parti igazgatójával beszélt.
– Hogy állunk? – kérdezte.
– Nagyszerűen, főnök – mondta a marketing igazgató. – Holnap együtt reggelizem a nagy szupermarket láncok embereivel. Nem lesz gond. Jövő hónapban már a boltokban lesz a FINOM™.
– Szép munka, Nick.
– Nem gond, főnök, nem gond. Jó tudni, hogy te állsz mögöttünk, Rave. Nagyszerűen vezeted a dolgokat. Nálam bevált.
– Köszönöm – mondta Sable és megszakította a vonalat.
Büszke volt a FINOM™-re.
A Newtrition kis cégnek indult tizenegy évvel ezelőtt. Egy maréknyi élelmiszerbiológus, hatalmas marketing és PR-sereg és egy dögös logo volt a kezdet.
Két évvel később a Newtrition befektetési és kutatási részlege előállt a CSAMM™ nevű termékkel. A CSAMM™ gondosan megformált, megcsavart és összerakott proteinmolekulákból állt, a megfelelő kódokkal és bevonattal, amelyet gondosan úgy terveztek, hogy még a legkitartóbb emésztőenzimek se vegyék észre őket. Kalóriamentes édesítővel, növényolaj helyett ásványi olajjal, rostokkal, színezékkel és megfelelő ízesítéssel látták el. A végeredmény mindössze két dologban tért el a többi hasonló instant ételtől. Először is az árában, ami egy kicsit magasabb volt, mint a többié, másodszor a tápanyagtartalmában, ami durván egy Sony Walkmanével volt egyenértékű. Mindegy mennyit evett belőle az ember, akkor is lefogyott*.

A kövér emberek megvették. Azok a sovány emberek, akik nem akartak hízni, szintén megették. A CSAMM™ volt a legtökéletesebb diétás étel – úgy csavarintották, cifrázták és mintázták, hogy a krumplitól a vadhúsig mindenféle ételt tökéletesen imitáljon, bár a csirkés volt a legkelendőbb.
Sable hátradőlt és figyelte, hogyan dől a pénz. A CSAMM™ betöltötte a régi, védjegy nélküli ételek által keltett gazdasági rést.
A CSAMM™ után jött a FINOM™ – igazi junk-food.
A FINOM™ volt Sable legfrissebb agyviharának eredménye.
A FINOM™ a CSAMM™ cukorral és zsírral feldúsított változata volt. Az elmélet szerint, ha elég FINOM™-at evett az ember, akkor a) meghízott, b) az alultápláltság végzett vele.
Ez a paradoxon nagyon szórakoztatta Sable-t.
A FINOM™-at jelenleg egész Amerikában tesztelték. Pizzás FINOM, Halas FINOM, Szecsuáni FINOM, makrobiotikus rizses FINOM, még FINOM hamburger is volt.
Sable limuzinja az Iowa állambeli Des Moines határában, egy Burger Lord parkolójában állt, aminek gyorsétterem láncolatát teljes egészében az ő cége birtokolta. Ilyen helyeken árulták a FINOM hamburgert az elmúlt hat hónapban. Kíváncsi volt, milyen eredménnyel jártak.
Előrehajolt, megkopogtatta a sofőr ablakát. A sofőr megnyomott egy gombot, az ablak pedig lenyílt.
– Uram?
– Megnézem a boltunkat, Marlon. Tíz perc múlva jövök. Aztán indulunk vissza L.A.-be.
– Igen, uram.
Sable besétált a Burger Lordba. Pontosan olyan étterem volt, mint bárhol, szerte Amerikában*. McLordy, a bohóc táncikált a gyermeksarokban. A személyzet csillogó egyenmosolyt hordott az arcán, ami sosem jutott el a szemükig. A pult mögött pedig, a tűzhely mellett egy testes, késő-középkorú férfi forgatta a húsdarabokat a fémlapon, miközben elégedetten fütyörészett.
Sable a pulthoz lépett.
– Helló-a-nevem-Marie – darálta a lány a pult mögött. – Miben-segíthetek.
– Egy dupla ropogós mega nagyágyút kérek nagy sültkrumplival, mustár nélkül – mondta.
– Milyen-üdítővel.
– Egy nagy gigasűrű csokis-banános turmixot kérek.
A lány megnyomkodta a kis ikonokat a pénztárgépen (az írástudás nem volt felvételi követelmény, de a mosolygás igen), aztán hátrafordult a testes fickóhoz.
– Lesz egy DRMN, N K mustár nélkül – mondta. – Csoki-shake.
– Ühüm – zengte a szakács. Kis papírdobozokba adagolta az ételt, csak egy pillanatra állt meg, hogy kisöpörjön egy rakoncátlan, őszidő hajtincset a szeméből.
– Itt is van – mondta.
A lány elvette, anélkül, hogy ránézett volna, aztán vidáman visszafordult a főzőlap felé, magában dúdolva. – Looove me tender, looove me long, neeever let me go...
A szakács dúdolása nem volt összhangban a Burger Lord szignójával fémjelzett tingli-tangli zenével, ami a hangszórókból áradt, jegyezte meg Sable. Emlékezetébe véste, hogy ki kell rúgatnia a pasast.
Helló-a-nevem-Marie átadta Sable FINOM™-ját, aztán közölte, hogy legyen jó a napja.
Leült egy kis műanyag asztalhoz egy műanyag székbe és megvizsgálta az ételt.
Mesterséges szendvicszsömle. Műhús. Sültkrumpli, amit sosem kellett hámozni. Még a kaporlevél sem volt valódi és erre nagyon büszke volt. A turmixot meg sem kellett vizsgálnia, tudta, hogy nincsen tápanyagtartalma, de legalább a konkurencia ennivalójának sincsen.
Körülötte mindenki ette a műkaját, nyilvánvaló gasztronómiai élvezet nélkül, de legalább ugyanazzal a méla undorral, amellyel bárhol másutt szerte a világban.
Fölállt, fogta a tálcáját és a KÉRJÜK IDE ÖNTSE A HULLADÉKOT feliratú dobozba döntötte az egészet. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy Afrikában gyerekek éheznek, büszke lett volna magára, amiért észrevették.
Valaki megrángatta az ingujját.
– Sable nevű címzett? – kérdezte egy alacsony, szemüveges emberke International Express feliratú sapkában, kezében barna csomaggal.
Sable bólintott.
– Gondoltam, hogy maga az. Körülnéztem, azt mondtam magamnak, hogy egy magas, karcsú, szakállas, öltönyös úr, csak ő lehet az. Csomagja érkezett, uram.
Sable aláírta. Az igazi nevét, ami egy szó volt és az építsékhez hasonlított a csengése.
– Köszönöm, uram – mondta a kézbesítő. Megdermedt és fölnézett Sable-re. – Tessék, itt van... Mondja, az az ipse ott a sütőlapnál, nem emlékezteti valakire?
– Nem – mondta Sable. Öt dollár borravalót adott a kézbesítőnek és kibontotta a csomagot.
Egy kis, rézből készült kézimérleg volt benne.
Sable elmosolyodott. Vékony mosoly volt, csaknem azonnal el is halványult.
– Épp ideje volt már – mondta. A zsebébe csúsztatta a mérleget, nem törődve a finom zakóján esett hasadással, aztán kisietett a limuzinhoz.
– Vissza az irodába? – kérdezte a sofőr.
– A repülőtérre – mondta Sable. – És telefonáljon előre. Rendeljen jegyet Angliába.
– Igen, uram. Repülőjegy Angliába.
Sable megtapogatta a zsebében lapuló mérleget.
– Csak odafelé – tette még hozzá. – A visszaútról magam gondoskodom. Ja, igen, telefonáljon az irodába, hogy mondjanak le minden megbeszélést.
– Meddig, uram?
– Az előre látható jövőre.
A Burger Lordban, a sütőlap mögött a rakoncátlan hajtincsű testes férfi újabb hat húspogácsát csúsztatott a forró fémlapra. A világ legboldogabb embere volt és magában dúdolgatott.
– ...y'ain't never caught a rabbit, and y'ain't no friend of mine...