Hófirkák Budapesten

Mikor még tél volt a tél és hó a hó.

schemo chi legge
(hülye a törvény)

Ökörke aki fordítja! "Scemo chi legge" azt jelenti, hogy "Hülye aki olvassa"!

Ciao

Hiányzol

 - Jó reggelt, Bob - mondja Sigfrid, mire megtorpanok az ajtóban, mert

hirtelen és tudat alatt elfog az aggodalom.

- Mi baj van?

- Semmi baj sincs, Rob. Kerülj beljebb.

- Megváltoztattad a berendezést - mondom vádlón.

- Úgy van, Robbie. Hogy tetszik a szobám?

Körülnézek. A szerteszét hajigált ülőpárnák eltűntek a padlóról. Az absztrakt

képek is lekerültek a falakról. Helyettük egy sor holoképet látok űrbéli

helyszínekről, hegységekről és tengerekről. A legfurább az egészben maga

Sigfrid: egy bábu képében terpeszkedik a szoba túlsó sarkában, kezében ceruza,

és sötét szemüveg mögül les rám.

- Nagyon röhejesen nézel ki - mondom. - Mire jó ez az egész?

A hangja olyan, mintha jóindulatúan mosolyogna, ámbár a bábu arckifejezése

nem változik. - Pusztán arra gondoltam, Rob, hogy biztos örülnél egy kis

változatosságnak.

Néhány lépéssel beljebb megyek, aztán ismét megállok. - Eltüntetted a

matracot!

- Nem lesz rá szükség, Bob. Amint látod, van egy új heverőm. Épp úgy néz ki,

ahogy a nagy könyvben meg van írva.

- Aha.

A hangja hízelgőre vált: - Miért nem fekszel le? Próbáld csak ki, milyen

érzés esik rajta.

- Hmm - mondom, de azért óvatosan végigterülök a heverőn. Ízlelgetem az

idegenségét, de nincs az ínyemre, valószínűleg azért, mert ez a bizonyos szoba

valami komolyat jelent a számomra, és idegesít, hogy összevissza lett

változtatva. - A matracon rögzítőszalagok is voltak - reklamálok.

- A heverőn is vannak, Bob. Csak ki kell húzni őket az oldalából. Könnyű

kitapintani a végét - ez az! Ugye, így már jobb?

- Semmivel se.

- Azt hiszem, Rob - mondja halkan -, rám kéne hagynod annak eldöntését, hogy

milyen változtatásokat látok szükségesnek a gyógykezelésed érdekében.

Fölülök. - Na, és ez a másik, Sigfrid! Eldönthetnéd már a kibaszott

agyaddal, hogy minek szólítasz. Nem Bobnak hívnak, és nem is Robbie-nak vagy

Bobnak. Robinette a nevem.

- Tudom én azt, Robbie...

- Már megint kezded!

Szünetet tart, majd selymes-lágyan folytatja: - Azt hiszem, Robbie, jobb ha

azt is rám bízod, hogy milyen megszólítást találok kedvemre valónak.

- Hmm. - Kimeríthetetlen készletem van az efféle diplomatikus válaszokból. Az

a helyzet, legszívesebben ilyen semmitmondó kifejezésekkel tölteném ki az egész

szeánszot. Nem akarom kiadni magam. Azt akarom, hogy Sigfrid legyen az, aki

kiadja magát. Tudni akarom, miféle jelentőséget lát abban, amit mondok. Tudni

akarom, mit gondol rólam igazából... már úgy értve, ha egy műanyag és

bádogdoboz képes egyáltalán gondolkodni.

Na persze, van valami, amiről csak én tudok, Sigfrid nem, és ez az, hogy jó

barátom, S. Ya., gyakorlatilag ígéretet tett arra, hogy segít megtréfálni az

öregfiút. Már nagyon várok erre az alkalomra.

- Van valami, Rob, amit el szeretnél mondani nekem?

- Nincs.

Sigfrid vár. Ellenszenvet érzek iránta, és nincs kedvem beszélni. Gondolom,

egyrészt azért, mert alig várom már azt a pillanatot, amikor végre móresre

taníthatom, de részben azért is, mert megváltoztatta a szoba berendezését. Ezt

csinálták velem akkor is, amikor az a pszichotikus epizódom volt Wyomingben.

Volt, hogy megjelentem a szeánszon és szinte hihetetlen: anyám hologramja volt

kitéve dekorációnak! Szakasztott úgy nézett ki, mint ő, csak a szaga meg a

tapintása volt más; ami azt illeti, ki sem lehetett tapintani, hisz fényből

volt az egész. Néha beküldtek a sötét szobába, ahol valami meleg puha a

karjaiba vett és a fülembe suttogott. Rühelltem az egészet. Nem mondom, dilis

voltam én, de annyira azért nem.

Sigfrid még mindig vár, de tudom, nem fog örökké várni. Nem sok idő kell

hozzá, és elkezd megint kérdezgetni, valószínűleg az álmaim felől.

- Álmodtál valamit azóta, hogy utoljára találkoztunk, Bob?

Ásítok. Unom az egészet. - Nemigen. Semmi olyat, ami érdekelne.

- Szeretném hallani, hogy mit. Akár csak egy töredéket is.

- Baromi fárasztó vagy, Sigfrid, remélem, tudod?

- Sajnálom, Rob, hogy ezt gondolod rólam.

- Na, mindegy... de szerintem még részletek sem fognak az eszembe jutni.

- Légy szíves, erőltesd meg magad.

- Na jó, essünk túl rajta! - Kényelembe helyezem magam a heverőn. Az

egyetlen álom, ami eszembe jut, abszolúte jelentéktelen. Tudom, hogy nincs

benne semmi, aminek köze lehetne a bajomhoz, de ha ezt megmondanám neki, dühbe

gurulna. Így aztán engedelmesen hozzáfogok a meséhez: - Egy hosszú vonaton

utaztam. Egy csomó kocsi volt összekapcsolva és az ember átmehetett az egyikből

a másikba. Csupa ismerős volt a vonaton. Volt ott egy nő, olyan anya típus, aki

folyton köhögött, és egy másik, aki... hogy is mondjam... olyan különösen

nézett ki. Először azt hittem, hogy férfi. Valami szerelőoverall volt rajta,

úgyhogy a ruhájából nem lehetett megítélni, hogy férfi-e vagy nő az illető, és

a szemöldöke is túl férfias volt meg bozontos. De én biztos voltam benne, hogy

nő.

- Beszélgettél valamelyikükkel, Bob?

- Légy szíves, Sigfrid, ne szakíts félbe, mert elfelejtem, hogy mit akarok

mondani.

- Elnézést, Rob!

Folytatom az álmot: - Otthagytam őket... igen, anélkül hogy beszéltem volna

velük. Visszamentem a szomszéd vagonba. Az volt az utolsó kocsi a szerelvényen.

Olyan hogyhívjákkal volt a többi kocsi után kötve... hogy is magyarázzam neked.

Olyan volt, mint azok a változtatható hosszúságú harmonikafélék. Érted: mint

egy leporelló, csak fémből. És nyúlt az egész.

Megállok egy pillanatra, elsősorban azért, mert unom az egészet. Úgy érzem,

bocsánatot kéne kérnem tőle, amiért ilyen süket és értelmetlen álmom volt.

- Azt mondod, Bob, hogy nyúlt a kocsikat összekötő fémszerkezet? - vágott

közbe Sigfrid.

- Igen, azt. Ezért aztán a kocsi, amelyikben voltam, egyre inkább lemaradt a

többitől. Már csak a hátsó lámpákat láttam, azok meg mintha annak a nőnek az

arcát formázták volna. Csak bámult rám és... - Elvesztettem a történet fonalát.

Megpróbáltam újra felvenni: - Olyan érzés volt, azt hiszem, mintha vissza

szerettem volna menni hozzá, de nem tudtam, mintha... Sajnálom, Sigfrid, nem

emlékszem tisztán, hogy is volt. Aztán meg felébredtem, és aztán - fejezem be a

jó tanuló előzékenységével - mindent leírtam, mihelyt hozzá jutottam, pontosan

úgy, ahogy megmondtad.

- Nagyon rendes tőled, Bob - mondja Sigfrid komolyan; arra várva, hogy

folytassam.

Nyugtalanul fészkelődni kezdek. - Ez a heverő közel sincs olyan kényelmes,

mint a matrac volt - panaszkodom.

- Sajnálom, Bob. Szóval azt mondod, hogy felismerted őket?

- Kiket?

- A két nőt a vonaton, akiktől egyre messzebb és messzebb kerültél.

- Ja, értem. Nem. Csak álmomban tűntek ismerősnek. Különben fogalmam sincs,

hogy kik lehettek.

- Hasonlítottak valakire az ismerőseid közül?

- Egyáltalán nem. De ezen már magam is spekuláltam.

Sigfrid vár egy csöppet, mielőtt folytatná. Történetesen ismerem ezt a

trükkjét. Így szokott lehetőséget adni arra, hogy meggondoljam magam, ha nem

tetszik neki a válaszom. - Említetted, hogy az egyik nő, az anyás típus, sokat

köhögött...

- Igen, de nem ismertem fel. Azt hiszem, bizonyos szempontból ismerős volt,

de csak úgy, ahogy ez már az álmokban lenni szokott.

Sigfrid türelmesen folytatja a rábeszélést: - Próbálj meg visszaemlékezni:

nem volt olyan nő az ismerőseid között, aki anyás típus volt és sokat köhögött?

Ezen hangosan kell nevetnem. - Kedves Sigfrid barátom! Elhiheted nekem, hogy

a nőismerőseim között egyetlen anyás típus sincsen! És mindnek megvan legalább

az Általános Orvosija, úgyhogy nemigen köhögnek.

- Értem. Biztos vagy benne, Robbie?

- Olyan vagy már megint, mint pattanás a seggen mondom Sigfridnek, és dühös

vagyok rá, mert ki kellene mennem a vécére, a szeánsz pedig sehogyan sem akar

véget érni.

- Értem. - Vár egy kicsit megint, aztán valami másba piszkál bele a csőrével,

mint ahogy előre számítok is rá. Tisztára olyan, mint egy galamb minden szemet

megpiszkál, amit csak elébe szórok, egyiket a másik után. - Hát a másik nő, az,

amelyiknek bozontos a szemöldöke?

- Mi van vele?

- Ismertél olyan lányt, akinek bozontos volt a szemöldöke?

- Szűzanyám, Sigfrid! Lefeküdtem vagy ötszáz lánnyal! Nincs olyan szemöldök,

amilyen ne lett volna valamelyiknek közülük.

- Konkrét lányra gondolj.

- Kapásból egy se jut az eszembe.

- Nem kell kapásból, Bob. Légy szíves, erőltesd meg a memóriádat.

Egyszerűbb csinálni, amit mond, mint vitatkozni vele, így hát összeszedem

magam. - Na jó, lássuk csak. Ida Mae? Nem. Sue-Ann? Nem. S. Ya.? Nem. Gretchen?

Nem... vagyis, az az igazság, Sigfrid, hogy Gretchen olyan szőke volt, nem is

tudnám megmondani, volt-e szemöldöke egyáltalán.

- Ez mind olyan lány, ugye, Bob, akikkel mostanában ismerkedtél össze? Mi

volna, ha a régebbieken gondolkodnál?

- Úgy érted, egész régen? - Megpróbálok visszagondolni amilyen messzire csak

tudok, egészen a tápanyagbányákig, Sylviára. Hangosan felnevetek.

- Tudod, mi a furcsa, Sigfrid? Alig emlékszem már rá, hogy is nézett ki

Sylvia... Na, várj csak. Nem is. Előttem van már. Majdnem az összes szemöldökét

ki szokta tépkedni és aztán ceruzával rajzolta újra. Azért emlékszem rá, mert

egyszer az ágyban azzal szórakoztunk, hogy mindenfélét rajzoltunk egymásra a

szemöldökceruzájával.

Szinte hallom, ahogy sóhajt. - És a vasúti kocsik? - kérdi egy újabb fénylő

morzsába piszkálva. - Elmondanád, milyenek voltak?

- Mint akármelyik vasúti kocsi. Hosszú. Keskeny. Elég gyorsan ment az

alagútban.

- Hosszú és keskeny, és alagútban megy, Bob?

Ettől aztán elveszítem a türelmemet. Olyan kibaszott könnyű átlátni rajta!

- Ezt már nem, Sigfrid! Velem ugyan nem etetsz meg ilyen ócska pénisz

szimbólumot!

- Nem akarlak én megetetni semmivel, Bob.

- Bizony isten, tisztára hülyét csinálsz magadból ezzel az értelmetlen

álommal. Én mondom, hogy azt! Nincs ebben az álomban az égvilágon semmi. A

vonat egyszerű vonat volt, semmi több. Nem tudom, kik voltak a nők. És ha már

itt tartunk, meg kell mondanom, hogy igazán utálom ezt a rohadt heverőt. Azért

a pénzért, amit a biztosító fizet utánam, sokkal jobbat is nyújthatnál!

Most már igazán dühös vagyok rá. Folyton vissza akar kanyarodni az álomhoz,

de én elhatározom hogy kipréselek belőle mindent, ami a biztosító társaság

pénzéért megillet, és mire végzünk, megígéri, hogy a következő látogatásom

előtt újra dekorálja a helyiséget.

Kifelé menet egész elégedett vagyok magammal. Igazán jót tesznek nekem ezek a

szeánszok. Gondolom, azért, mert van bátorságom szembeszegülni vele. Lehet,

hogy ez az egész marhaság így vagy úgy a hasznomra van, a hülye ötletei

ellenére? (Pohl: Átjáró)