BrékingnyúzIndiai tudósítónk jelenti, egyenest a polgárháborúból. Kijárási tilalom és vér, parahegyek:
Háborúban vagyunk
Gyönyörűen süt a nap, remek az idő itt Kashmirban, a Dal tavon. Minden csendes és békés. A heyiektol azonban megtudtuk, hogy ez párszáz méterre koránt sincs így. Kijárási tilalom van, tegnap 6 embert megöltek Old Srinagarban. A halottak között van egy fiatal lany is, akinek a helyiek szerint annyi volt a "bűne", hogy kinézett az ablakon. Mi biztonságban vagyunk a Dal tavon. Most megyünk városnézésre, már ahova beengednek bennünket. Midenhol golyóálló mellénybe öltözött dzsiájdzsok vannak. A kasmiriak függetlenséget akarnak, besztrájkoltak, mindenki az utcán volt Old Sringarban, nyilván volt a szokásos kődobálás is, és lett erre kijárási tilalom, lődözés, és az utak le vannak zárva. Kora reggel azért remélhetőleg lesz majd lehetőségünk elmenni Ladahkba dzsippel, kedves kis videk felé, a pakisztani határhoz közel. A trekkinget a hegyekbe lefújtuk, és szerintem lanovkázás se lesz a politikai helyzet miatt. Most én is inkább erre a témára vagyok rakattanva. Allítólag elvisznek olyan helyre, ahonnan rá tudunk zoomolni a zavargásokra. Ez, ahogy elmondják, talán már annál kicsit több is. A turistákat mindenről tájékoztatják, mondjuk nem sokan vannak itt rajtunk kívül, és biztonságban tartanak bennünket. Szólt a lakóhajó tulaja, hogy ne menjünk el a netcafe bódéjától,mert abból baja lesz, ugyanis itt, ahol ülünk, nem messze van Old Srinagar bejárata. Akik itt vannak helyiek, most nem tudnak hazamenni, mert senkit nem engednek be a városba a katonák. Na, igy nyaralunk mi (csak öregesen :))
Monszun nincs, viszont a fenti helyzet egyre jobban van, most indulunk interjúzni a helyi lakosokat. Zsuzsa azt üzeni Istvánnak, hogy meg nincs pompázatos kasmiri ruhája, viszont nem szeretne feher lepedőt szemfedőnek. És ez nem vicc. Szószerint ezt üzeni. Na, azért nono aggodalom, vigyázunk magunkra. Éppen most mutatják a tévében, hogy tölünk 10 percre gyalog mekkora harcok vannak az utcán. Lehet, hogy mi vagyunk csak már itt turisták, na jól kinézünk. A netcafes arctól éppen kérdezem, hogy amit mondanak a tévében (indiai tévé), hogy ezután majd normalizalódik a helyzet, nem igaz, mert az emberek függetlenséget akarnak, és nagyon be vannak rágva, mert a halottak kozott 9, 11, 13 eves gyerek is vannak, es a lány, aki a konyhából kinézett és fejbelőtték, 24 éves volt, ezek nem dobáltak köveket.
Zsuzsa üzeni, hogy írt mailt mindenkinek, de nem tudja elküldeni. A net erősen le van korlátozva és nagyon lassú. A magyar híroldalak elérhetetlenek, de egy csomó más is.
5 megjegyzés:
A Srinagarhoz tartozó Dal tó, egy elzárt képződmény, messze bent fekszik a Himalája hegyei között, s három oldalról többezer méteres hegyek veszik körül. Ez az a terület, ahol a monszún esők a legerősebben esnek, s a magas fekvése ellenére a tó sohasem fagy be. Télen igen nehéz megközelíteni, mivel a szorosokat behavazza a hó, s annak ellenére, hogy közvetlenül a tó partjára települt számos ember, a tavon élő emberek szoros és zárt közösséget alkotnak mind a mai napig. Úszó házakban élnek, s minden család közösen végzi a munkát. Bár az itt élő emberek számottevő része átállt arra, hogy az idelátogató túristákból próbálja megteremteni a megélhetését, a legtöbben még mindig földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoznak, sőt a turizmus eltűnésével egyre többen térnek vissza ehhez az életformához. A tó aljáról iszapot szednek fel, amiket a hínár már megrohasztott, s ennek olyan a fajsúlya, hogy lebeg a víz tetején; ezekből hosszú 1,5-2 méter széles csíkokat csinálnak, s ezeken az úszó szigeteken termelik a különféle zöldségeket. Mások egész nap gyűjtik a tavirózsák leveleit, hogy takarmányként az állataiknak adják. Reggelente úszó csónakjaikkal a tó egy nyíltabb vizén összejönnek, s ezen az úszó piacon cserélik el áruikat.
Minden tevékenységük a tóhoz kötődik; itt születnek, és itt is halnak meg anélkül, hogy valaha kimozdulnának ebből a környezetből. Ismernek minden tavon élő családot, s évszázadok óta maguk között házasodnak. Ugyan a parthoz közel élőkhöz a városból be van vezetve a villany, s így esetleg van televízíójuk, amin keresztül értesülhetnek a világ egyébb dolgairól, de amúgy teljes elszigeteltségben élnek. Így például sok olyan viszonyítási pont hiányzik az életükből, amik a mi társadalmunknak alapvető tájékozódási pontjai. (A házigazdánk nem tudta pontosan hány éves - sem magáról, sem családtagjairól. Itt az számít ‘kornak’, hogy családos ember-e valaki vagy sem. {Ő, az őszülő halántéka alapján 25-40 éves lehetett.} Nincs családneve, annak alapján számít ennek, vagy annak, hogy melyik csónakházon lakik {Bár elmondása szerint, öt éve kötelesek bejelenteni minden újszülöttet a hatóságoknak, akik ráosztanak valamiféle személyazonosságot.} Mikor megemlítettem, hogy az én családomban csak fiúk vannak, örvendezni kezdett az öreg édesapja, s dícsért, hogy milyen kegyes hozzánk Allah; a lányokat olyan nehéz kiárúsítani ezekben az időkben. {Lévén, hogy háború van, s nincs egyetlen családnak sem pénze arra, hogy lányait kiházasítsa.}).
Az általános helyzetből kialakultan az a furcsa szokás alakult ki, hogy a családok bizonyos tagjai migrálódnak, és India más területein próbálják biztosítani Kashmírban maradt családtagjaik sorsát. Bevett szokás, hogy a fiatalok New Delhi-ben próbálnak szerencsét, úgy hogy onnan gyanútlan túristákat küldenek Kashmírba. (Mi is így kerültünk oda egy belsőbb ismeretség után.) Ezek a fiúk minimális életkörülmények között tengődnek tizen egy lakásban Delhi külvárosában, s próbálnak minnél több embert becserkészni családi kapcsolataiknak. Delhi kemény “élet-halál harc” körülményeiből adódóan főleg a fiatalok vannak itt. Hasonló helyzetet találtunk Jammu-ban is, ahol szintúgy egy kisebb kashmíri közösség próbálja továbbítani a Dharamsala, Manali (Himachal Pradesh) felől érkező turistákat Kashmír felé. Ezek az emberek legyekként várják a külföldieket a különböző pályaudvarokon, s kifejezetten erőszakosan - bár a rafinéria elbűvölő tárházával - veszik rá az embert, hogy terveik szerint döntsön.
Nagyobb kashmíri közösséget találtunk Leh-ben (Ladakh ‘fővárosa’), akik szintúgy a háborús pangás elől keltek át a Himaláján és jöttek Ladakhba, követve a túrista erővonalakat. Számuk oly számottevő, hogy Lehben már muzulmán dzsámi is működik, s az a furcsa helyzet áll elő, hogy a buddhizmus egyik fellegvárában müezzin hangjára ébred reggel az ember. Ôk egyrészt jó kereskedőként felvásárolták a buddhista relikviákat és egyéb kereskedhető tárgyakat, és jó hasznot csinálnak a ladakhiak kárára. Sajnos Lehben a boltok 85% már kashmíri kézen van (Például: tanka tibeti boltban - 50 RP, kashmíri boltban 350 RP). További feladatuk persze a turisták továbbítása Srinagar irányába is.
De ugyanez a helyzet egész Észak-Indiában. Azt lehet mondani, hogy Jammu&Kashmír-ban, Himachal Pradesh-ben, Punjab-ban, Haryana-ban, New Delhi-ben, és Uttar Pradesh-ben komoly kashmíri kolóniák léteznek, amelyek egymással versengve agresszív módszerekkel turistákat fognak és továbbitanak szeretett családjaiknak Kashmírba.
Megjegyzés küldése