Programajánló: olvasson

Ankh-Morpork eme részét Gyehenna néven ismerték. Belvárosi terület volt, aminek alapos szüksége lett volna vagy kormányzati segélyre, vagy jobb esetben inkább egy lángszóróra. Csak azért nem nevezhetjük mocskosnak, mert ez a szakításpontig terjesztené ki a szó jelentését. Ez már túl volt a puszta szennyen, egész annak másik oldalán, ahol egy afféle einsteini reverzióval elért egyfajta fenséges borzasztóságot, amit mint egy építészeti kitüntetést viselt magán. Zajos volt, fullasztó, és úgy bűzlött, mint egy tehénistálló padlója.

Nem is annyira környezete volt, mint inkább ökológiája, akár egyhatalmas, szárazföldi támaszpontú korallzátonynak. Akadtak benne emberek, na jó, emberszabású megfelelői a homároknak, tintahalaknak, garnélarákoknak és így tovább. És cápáknak.Mort reményvesztve csatangolt a kanyargó utcákon. Bárki, aki történetesen a tetők magasságában köröz, észrevehetett volna egy bizonyos mintázatot a mögötte lévő tömegek mozgásában, ami arra utalt, hogy számos fickó halad azonos irányba, hanyagul követve egy célszemélyt, és ebből helyesen arra következtetett volna, hogy Mort meg az aranya körülbelül akkorka várható léthosszal rendelkezik, mint egy háromlábú sündisznó a hatsávos autópályán. Mostanra már nyilvánvalónak kell lennie, hogy a Gyehenna nem az a fajta hely, aminek polgárai vannak. Neki bennszülöttei vannak. Időről-időre Mort megpróbált beszélgetésbe elegyedni eggyel, hogy utat leljen egy jó lókupechez. A bennszülött olyankor általában mormogott valamit és elsietett, mivel bárki, aki hosszasabban, mondjuk több mint háromórányit óhajtott élni a Gyehennában, kitűnően szakosodott érzékeket fejlesztett ki, és nem maradt volna Mort közelében, mint ahogy egy paraszt se ácsorogna egy magas fa mellett viharos időben. És imígyen történt, hogy Mort végül az Ankh-nál, minden folyók legnagyobbikánál lyukadt ki. A folyó még mielőtt a városba lépett volna, már lassú volt és nehézkes a síkságok hordalékától, s mire a Gyehennáig jutott, még egy szabadgondolkodó is keresztül tudott volna rajta sétálni. Nehéz volt belefulladni az Ankh-ba, ám könnyű megfulladni tőle. Mort kétkedve nézte a felszínét. Mozogni látszott. Buborékok voltak  benne. Víznek kellett lennie. Sóhajtva elfordult.


Három férfi bukkant föl mögötte, mintha a kőművesmunkából emelkedtek volna ki. Azoknak a gonosztevőknek drabális, lélektelen küllemét mondhatták magukénak, akiknek megjelenése bármely elbeszélésben azt jelenti, hogy itt az ideje a hőst egy kissé veszélyeztetni, noha nem túl nagyon, mert az is nyilvánvaló, hogy a banditákra oltári meglepetés vár. 

A gengszterek rosszindulatúan sandítottak. Remekül csinálták. Egyikük kést húzott elő, amivel kis köröket írt a levegőbe. Lassan közeledett Mort felé, míg a másik kettő némileg hátramaradt, hogy erkölcstelen támogatásban részesítse. 
– Add ide a pénzed! – recsegte. 

Mort keze az övén lógó zacskóra tévedt.

– Várjunk csak egy percet – mondta. – És akkor mi lesz?  
– Mi? 
– Úgy értem, ez itt pénzt vagy életet? – firtatta Mort. – Ilyesmitszokás a rablóknak követelni. Pénzt vagy életet. Ezt olvastam egyszer egy könyvben – tette hozzá. 
– Lehetséges, lehetséges – egyezett bele a rabló. Úgy érezte, kicsúszik kezéből a kezdeményezés, de remekül vette újólag birtokába. – Másrészt, lehet pénzt és életet is. Úgy is mondhatnánk, nekünk dupla élvezet, neked semmi. 

Oldalvást kollégáira pislantott, akik végszóra vihogni kezdtek. 
– Ebben az esetben... – kezdte Mort, s egyik kezében mérlegelte azacskó súlyát, fölkészülve arra, hogy olyan messzire hajítsa az Ankh-ba, amilyen messzire csak tudja, még akkor is, ha meglehetős esély van arra, hogy visszapattan. 
– Hé, mit csinálsz?! – rikoltotta a rabló. Oda akart rohanni hozzá, de azonnal megállt, amikor Mort fenyegetően megrázta a zacskót. 
– Nos – magyarázta Mort. – A következőképpen látom én a dolgot.Ha mindenképp meggyilkoltok, akkor akár el is dobhatom a pénzt. Kizárólag rajtatok múlik! – Hogy álláspontját jobban megvilágítsa, kivett egy aranypénzt a zacskóból, és belefricskázta a vízbe, ami egykellemetlen cuppogó hanggal elnyelte. A banditák megborzongtak.A vezérgengszter a zacskóra nézett. Aztán a késére. Utána Mort arckifejezésére. Végül a társaira. 
– Elnézést – mondta, és összedugta fejét kollégáival. 

Mort latolgatta a távolságot a sikátor végéig. Nem jutna el odáig. Különben is, ez a három olyannak látszott, akik emberek üldözésében is jók. Csak a logikus gondolkodás erőlteti meg őket.Vezetőjük visszafordult Morthoz. Egy utolsó pillantást vetett a másik kettőre. Mindkettő határozottan bólintott. – Azt hiszem, megölünk téged, és vállaljuk a kockázatot a pénzzel –  jelentette ki. – Nem akarjuk, hogy az ilyesmi elterjedjen.A másik kettő kést rántott. Mort nagyot nyelt.

– Ez akár botorság is lehet. 
– Miért? 
– Nos, nekem nem tetszik, hogy mást ne mondjak. 
– Nem várjuk el tőled, hogy tessék neked, azt várjuk el tőled, hogy...meghalj! – közelített felé a tolvaj. 
– Nem hinném, hogy itt az ideje a halálomnak – hátrált Mort. –  Biztos vagyok benne, hogy szóltak volna nekem.

– Aha – felelte a tolvaj, akinek kezdett ebből elege lenni. – Aha, persze, hogy szóltak volna neked, úgy biza. Szentséges, gőzölgő elefántszar! Mort még egyet lépett hátrafelé. Keresztül egy falon. A vezértolvaj rámeredt a szilárd kőfalra, amely elnyelte Mortot, és földhöz vágta a kését. 
– Hát, ********k meg! – dühöngött. – Egy *******tt varázsló. Gyűlölöm a *******tt varázslókat! 
– Akkor nem kellene **********d őket – mormogta egyik csatlósa, minden erőfeszítés nélkül ejtve ki egy egész sor csillagot. A trió harmadik tagja, aki kissé lassú fölfogással bírt, azt mondta: – Nini, átment a falon! – És mi még eztet követtük rengeteg ideig – morgolódott a második. – Nahát, te is megéred a pénzedet, Kopasz. Montam, hogy szerintem a fickó egy varázsló, csakis varázslók mászkálnak erre magukban. Nemmegmontam, hogy varázslónak láccik? Montam... 
– Túl sokat jár a szád – röffentette a vezér. 
– Láttam őtet, simán átsétált ottan a falon... 
– Ó, igen? 
– Aha! – Simán keresztülment, nem láttátok? 
– Azt hiszed, hogy éles az eszed, mi, nagyokos? 
– Éles az épp eléggé, ami azt illeti! 

A vezér egyetlen kígyózó mozdulattal fölmarta kését a piszokból.

– Olyan éles, mint ez? A harmadik tolvaj odadülöngélt a .falhoz, és néhányszor keményen belerúgott, míg mögötte a dulakodás neszei és valami nedves, bugyborékoló hang hallatszott. 
– Igen, ez egy fal, télleg az – szögezte le. – Ez biza egy fal, ennélfalabbat még sohase láttam. Mit gondoltok, fijúk, hogy csinájják? 
– Fijúk? 
Megbotlott a hason fekvő tetemekben. – Ó! – mondta. Bár lassú volt a fölfogása, ahhoz azért elég gyorsan kapcsolt, hogy valami nagyon fontosat megértsen. Egy sikátorban állt a Gyehennában, méghozzá egyedül. Mentette az irháját, meglepően sokáig sikerrel.
 
(részlet Terry Prachett regényéből)