.jpg "tárgykultúra, maci, vécékefe, wc, vicces, funny, bear, teddy, Dohány utca")
.jpg "tárgykultúra, maci, vécékefe, wc, vicces, funny, wc brush, bear, teddy, Dohány utca")
.jpg "tárgykultúra, maci, vécékefe, wc, vicces, funny, bear, wc brush, teddy, Dohány utca")
.jpg "tárgykultúra, maci, vécékefe, wc, vicces, funny, wc brush, bear, teddy, Dohány utca")
A nagyvárosokat elborító szemét jellege és összetétele alig különbözik a szegénynegyedekben és a belső kerületekben. Némi túlzással élve, a fogyasztás demokráciája közelíti a társadalmi rétegeket, de csak is abban az értelemben, hogy mindenki ugyanazoktól az olcsó, eldobható, hamar avuló termékektől szenved. A Coca Cola, a hot dog, a hamburger, a villanykörték, a dobozok, műanyag palackok, a rövid élettartamú tartósnak mondott fogyasztási cikkek, a köztéri és a médiumokból sugárzott reklámok ugyanúgy érintik a középosztályt, mint az alsó rétegeket. A szennyezés elől, ahogyan a vizuális környezetszennyezés elől már nincs hova dezertálni. A környezetvédő mozgalmak protestálása hol hangosabb, hol elhalkul, de nem tud mit kezdeni azzal, hogy a tárgyak működését a saját életünkkel kapcsoljuk össze, s szinte szeretjük, hogy nem tartanak örökké. A tárgyak működését úgy éljük át, mint a „saját” működésünket; önmagunkat vetítjük bele ebbe a hatékonyságba, még akkor is, ha ez abszurd. „De nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a múlékonyság és a divat alól! (…) Mert nem szabad megengedni, hogy a tárgy kivonja magát a halál alól!” (Baudrillard 1987 [1968]: 172). Baudrillard a sorozatban készülő tárgyak ún. „megszervezett törékenységéről” beszél, amely napjainkban a ritkaság értékének helyére lép. „A tárgy fogyatékosságát mindig kétértelműen fogadjuk. „Próbáljunk meg elképzelni egy tévedhetetlen, csalhatatlan tárgyat, és azt, milyen kiábrándító lenne (…), a tévedhetetlenség végül mindig szorongást vált ki” (uo. 156).
Amikor saját korunkról beszélünk, akár „szemétkultúraként” is nevezhetjük. A szemétkultúrának, vagy „trash”-kultúrának van egy másik jelentése is – túl a giccsen, az ósdin, az eldobhatón és a divatjamúlton, a közterületeket elborító reklámokon és a falfirkákon (ezek voltaképpen mind materiális megnyilvánulásait jelentik). A másik értelme egy életmód, amely tárgyi kultúrával és ízlésvilággal is párosul természetesen, ami a fenti értelemmel teremti meg a white trash kapcsolatát. Az amerikai alsó középosztálytól lefelé terül el a white trash birodalma. Elméleti értelemben ez nem jelent mást, mint egy tágabban meghúzott szemétkultúra fogalmát; a köznapi, vagy közönségesen ízléstelen konzumkultúrát, mely az alsó társadalmi rétegek kultúrája.[1] A szemétnek ez a társadalmi értelme voltaképpen helykijelölő funkcióval is bír. A kulturális szemét fogyasztóit értjük alatta, akik a művelt középosztály alatt foglalnak helyet a társadalomban. Az ízléstelenség kultúrája nem csak a fehér amerikaiak bizonyos csoportjaira vonatkozik. A szegénység létrehoz egy „hordalék kultúrát” aminek következtében a graffiti szellemében számos brut (art) szobor jelenik meg a köztereken. A portoricóiak egész labirintusokat, lugasokat és pihenőket alakítottak ki guberált tárgyakból (Halász 2007: 9).
Gáspár Gabriella
