A koleszteráz néven ismert plazmaenzimek kétségbeesett, ámde hiábavaló támadást indítottak a váratlanul lerohant szervezet védelmében, igyekeztek fiziológiailag ártalmatlan cafatokra szaggatni a betolakodó idegen molekulákat. A kokainadag azonban irdatlan mennyiségű volt. Másodpercek alatt szétáramlott a jobb oldali szívkamrában, a tüdőkben, és tovaterjedt Duncan egész testében.
A drog farmakológiai hatása is szinte egyidejűleg jelentkezett. A kokainmolekulák egy része befészkelte magát a szívkoszorúerekbe, és ott összetömörülve igyekezett útját állni a szívbe áramló vérnek. A koszorúerekből aztán átáramlottak a kétségbeesetten dolgozó, a szívizomrostokat fürdető sejtközi folyadékba. Ott az idegen testek kezdték megakadályozni, hogy a szívizom-összehúzódáshoz nélkülözhetetlen nátriumionok áthatolhassanak a szívsejtek falán. Ez pedig azzal járt, hogy lelanyhult a véráramlás és az összehúzódás.
Mindeközben a kokainmolekulák a nyaki verőereken felkúsztak a koponyába, és szétáradtak az agyban. Olyan játszi könnyedséggel hatoltak át az agy vérvédelmi vonalán, mint a kés a vajban. S mihelyt belül tudták magukat, elárasztották a védtelen agysejteket, beszivárogtak az idegsejtek kommunikációját biztosító szinapszisokba, azaz üregecskékbe.
A szinapszisokon belül aztán a kokain teljes erővel nekilátott a rombolásnak. Átvette a közvetítő szerepét. A kémia törvényeinek ironikus fricskája folytán az idegsejtek tévesen úgy reagáltak a kokainmolekulák külső rétegére, mintha az valamely ingerülettovábbító, azaz adrenalin, noradrenalin, vagy éppenséggel dopamin lenne. A kokainmolekulák mint holmi álkulcsok hatoltak be az ingerületek elnyelésére szolgáló molekuláris pumpákba, hogy azokat elzárva azonnali leállásra kényszerítsék valamennyit.
A végeredmény könnyen megjósolható. Mivel az ingerületek újrafelvételét megakadályozták, azok stimulatív hatása változatlanul megmaradt. Ez a stimuláció pedig azzal járt, hogy egy felfelé ívelő, öngerjesztő spirál mentén még több ingerület szabadult fel. Az idegsejtek, amelyek normális körülmények közepette elnyugodtak, elpihentek volna, most eszeveszett izzásba kezdtek.
Az agy egyre intenzívebben működött, különösen az agykéreg mélyébe ágyazott gyönyörközpontok, ahová az ingereket normális körülmények között elsősorban a dopamin szállítja. Most azonban a kokain, mintegy perverz igyekezettől hajtva, elzárta a dopamin pumpákat, amitől a dopamin sűrűsége megnőtt. Az idegpályák, amelyeket a teremtő a fajfenntartás szolgálatába állított, izgalmi állapotba kerültek, és eksztatikus üzeneteket küldözgettek az agykéregbe.
Ám Duncan agyában a gyönyörközpontok ellen intézett támadás korántsem az egyedüli, csupán az első volt. Hamarosan megmutatkoztak a kokaininvázió árnyoldalai is. Károsodni kezdtek az izomkoordinációt és a légzést biztosító agyi idegközpontok is. Sőt, még a hőmérséklet-szabályozó területeket is inger érte csakúgy, mint a hányást befolyásoló agyi idegpályákat.
És még ez sem volt elég. A felfokozott gyönyörérzetek kellős közepén baljós jelenség kezdett kibontakozni. Sötét felhők gyülekeztek a láthatáron, rettenetes neurológiai vihar előszelét idézve. Lassan fölsejlett a kokain igazi arca: a gyönyörök leplébe öltözött könyörtelen halállovagé.
ELŐSZÓ
Duncan Andrews agya zakatolt, mint a robogó vonat. Egy perce még mámoros, bódító kábulatot érzett. Majd, mint amikor víz csöppen a forró serpenyőbe, úgy párolgott el szempillantás alatt ez a bódulat és levertség. Boldogság és erő áradt szét benne, és elfogta a tettvágy. Úgy érezte, mindenre képes. Ebben a hirtelen jött megvilágosodásban arra ébredt, hogy jóval energikusabb és határozottabb, mint valaha is gondolta volna. Ám még mielőtt igazából rákaphatott volna ezen euforikus gondolatok zamatára, és igazából kiélvezhette volna fizikai képességei újonnan jött átlényegülését, olyan intenzív gyönyörhullám borította el, amelyet semmiképpen sem tudott máshoz, mint vad extázishoz hasonlítani. A legszívesebben felkiáltott volna örömében, ha szája képes lett volna megformálni az ideillő szavakat. Beszélni azonban képtelen volt. A gondolatok és az érzelmek olyan sebesen cikáztak át az agyán, hogy szóba önteni képtelenségnek tetszett. A csupán percekkel korábban érzett félelmeket és balsejtelmeket mind kioltotta ez a hirtelen rászakadt öröm és boldogság.
Ám korábbi kábulatához hasonlóan határtalan gyönyöre is tiszavirág-életűnek bizonyult. Az örömteli mosoly, amely ott játszott az arcán, rettenetről árulkodó vigyorrá torzult. Egy belső hang arra intette, visszatérnek, akiktől fél. Szemét kétségbeesetten jártatta végig a szobán. Senkit sem látott, a hang azonban egyre csak fújta a magáét. Gyorsan hátrapillantott, a konyha felé. Üres. Visszafordult, és tekintetével végigpásztázta a hálószobához vezető folyosót. Sehol senki, csak a hang. Ezúttal azonban még borzasztóbb dolgot jósolt: azt súgta, meghal.
- Ki vagy te? - ordított fel Duncan. Kezével elfedte a fülét, hogy ne hallja a hangot. - Hol vagy? Hogy kerültél ide? - Megint körülkémlelt a szobában.
A hang nem felelt. Duncannek fogalma sem volt arról, hogy belső hangot hall csupán.
Föltápászkodott. Meglepődve vette észre, hogy a nappalija padlóján üldögélt. Ahogyan fölemelkedett, a vállát beverte a kávézóasztalkába. A fecskendő, amely idáig a karjában volt, most a földre hullott. Duncan gyűlölettel és megbánással meredt rá, majd lehajolt, hogy fölvegye.
Megérinteni azonban már nem volt módja. Elkerekedő szeme zavarodottságról és új keletű félelemről árulkodott. Egyik pillanatról a másikra teljes bizonyossággal úgy érezte, hogy apró bogarak százainak nyüzsgésétől viszket a bőr a karján. Duncan azon nyomban megfeledkezett a fecskendőről, és a két karját tenyérrel felfelé előrenyújtotta. Érezte, hogy a rovarok ott másznak mindenütt az alkarján, ám bármennyire meresztgette is a szemét, nem látta őket. A bőre tökéletesen makulátlannak tűnt. Ám ekkor már a lába is viszketni kezdett.
- Áááá! - üvöltött Duncan. Arra gondolt, a bogarak biztosan túl picik, ezért szemmel nem is láthatók. Igyekezett lesöpörni valamennyit, ám ettől a viszketés csak még elviselhetetlenebbé vált. Belehasított a félelem, amikor az fordult meg a fejében, hogy az élősdiek bizonyára a bőre alatt tanyáznak. Valamilyen úton-módon megszállták a testét. Talán a fecskendőből kerültek oda.
Duncan, a körmeit a bőrébe vájva, vadul vakarózva igyekezett utat nyitni a rovaroknak, amelyek belülről rágták. Kétségbeesésében egyre erőteljesebben vakarózott, míg csak a körmei föl nem szántották a bőrét, és ki nem serkent a vére. Heves fájdalmat érzett, ám a rovarok hemzsegése még ennél is elviselhetetlenebbnek tetszett.
A rovarok keltette iszonyat ellenére Duncan azonnal abbahagyta a vakarózást, amikor újabb tünetre lett figyelmes. Azt vette észre, hogy előretartott, vérző karja reszket. Ekkor lenézett, és látta, hogy egész testét remegés rázza, és ez egyre hevesebbé válik. Egy másodpercig az a gondolat támadt, hogy hívja a mentőket, a 911-et. Ám éppen csak átsuhant agyán ez a gondolat, amikor ismét másra lett figyelmes. Hirtelen melege lett. Sőt, elöntötte a forróság!
- Úristen! - nyögte Duncan, amikor észrevette, hogy patakzik az arcáról a veríték. Reszkető kezét a homlokára tette: sütött! Megpróbálta kigombolni az ingét, reszkető ujjai azonban nem engedelmeskedtek. Türelmét vesztve elkeseredetten letépte magáról az inget. Gombok röpködtek szerteszét. Letépte a nadrágját is, és odadobta a padlóra. Duncan - már csak alsónadrágban - még mindig fullasztó forróságot érzett. Ekkor minden előzetes figyelmeztetés nélkül köhögni, csuklani, majd hevesen hányni kezdett, összerondítva a falat a Dali kézjegyét viselő litográfia alatt.
Duncan kitántorgott a fürdőszobába. Minden akaraterejét összeszedve, reszkető testtel a zuhany alá állt, és ütközésig fordította a hidegvízcsapot. Levegő után kapkodva állta a rázúduló vízsugarak jeges rohamát.
Megkönnyebbülése nem tartott sokáig. Szánalmas jajszó hagyta el önkéntelenül az ajkát, és elakadt a lélegzete, amikor hirtelen kínzó fájdalom hasított a bal mellkasába, és onnan végig a bal karjába. Ösztönei azt súgták, hogy szívinfarktusa van.
Jobb kezével a mellkasához kapott. A lefolyó elnyelte a felszabdalt karjából szivárgó vérrel elegyedő vízsugarakat. A férfi úgy-ahogy kitántorgott a fürdőszobából, és megindult a lakásajtó felé. Törődött is most azzal, hogy szinte anyaszült meztelen? Levegőre vágyott. Fortyogó agya kis híján szétvetette a koponyáját. Utolsó erejével megragadta a kilincset, és feltépte az ajtót.
- Duncan! - sikoltott fel Sara Wetherbee megütközve. Keze, mindössze pár centiméternyire Duncan ajtajától, megállt a levegőben. Éppen kopogtatni akart, amikor Duncan feltépte az ajtót, és nekiütközött. A férfi nem viselt mást, mint csatakos alsónadrágot.
- Jézusom! - szörnyülködött Sara. - Mi történt veled?
Duncan nem ismerte föl, jóllehet már két és fél éve volt a barátnője. Neki most levegő kellett. A szorongató fájdalom mostanra már átterjedt a tüdejére is. Olyan érzés volt, mintha kést mártogatnának beléje. Elhomályosult tekintettel megtántorodott, és kezét kinyújtva próbálta elsöpörni útjából Sarát.
- Duncan! - sikoltotta Sara újra, amikor jobban szemügyre vette majdnem teljesen meztelen testét, a vérző karmolásokat a karján, vad, tágra nyílt szemét, és a fájdalmas grimaszt az arcán. Nem hagyta magát félrelökni, hanem megragadta a férfi vállát, és igyekezett őt megtartani. - Mi baj van? Hová mész?
Duncan elbizonytalanodott. Sara hangja egy röpke pillanatra áttörte tébolya falát. Szája szólásra nyílt, ám egyetlen hangot sem tudott kinyögni. Csak szánalmas vinnyogásra telt tőle, amely nyomban zihálásba csapott át, mihelyt a reszketés görcsös rángatódzásra váltott, és a férfi szeme fennakadt. Duncan - immáron szerencsére eszméletlenül - Sara karjába zuhant.
Sara eleinte hiábavaló kísérletet tett, hogy megtartsa Duncant. Ám ez sehogyan sem sikerült neki, legfőképpen azért nem, mert Duncan görcsös rángatódzása egyre hevesebbé vált. Sara, amilyen óvatosan csak tehette, végül engedte, hogy a férfi vonagló teste a küszöbre hulljék. Duncannak a földre esés pillanatában ívben meghajlott a háta, és a vonaglás rohammá fokozódott.
- Segítség! - sikoltott fel Sara, és az előszobát fürkészte. De senki nem jött ki. Leszámítva azt a zajt, amit Duncan csapott, csak egy közeli sztereó berendezés ütemes dobolását lehetett hallani.
Sara - kétségbeesett igyekezetében, hogy segítséget szerezzen - erőt vett magán, és átlépett Duncan vonagló testén. A férfi véresen habzó szája elrettentette, megijesztette. Mindenáron segíteni akart, de fogalma sem volt róla, mi mást tehetne, mint hogy hívja a mentőket. A nappaliban lévő telefonon reszkető ujjakkal tárcsázta a 911-et. Miközben türelmetlenül várta a kapcsolást, hallotta, hogy Duncan feje újra meg újra nekiütődik a kemény parkettának. Teljesen tehetetlen volt, összerándult minden panaszos nyögésre, és imádkozott, hogy a segítség minél hamarabb megérkezzék.
Sara fölemelte a kezébe temetett arcát, és az órájára pillantott. Mindjárt hajnali három. Már több mint három órája ül itt ugyanazon a műanyag széken a Manhattan General Kórház várójában.
Már számtalanszor végigpásztázta tekintetével a cigarettafüsttől, izzadságszagtól, alkoholgőztől és az átnedvesedett gyapjú párolgásától terhes levegőjű, zsúfolt várót. Vele szemben ott lógott ugyan egy hatalmas tábla, rajta A DOHÁNYZÁST KÉRJÜK MELLŐZNI felirat, erre azonban a körben ülők rá sem hederítettek.
A váróban a sérültek keveredtek a hozzátartozókkal. Voltak itt jajveszékelő csecsemők és karonülők, szakadt részegek, és olyanok is, akik csak elvágták az ujjukat. Legtöbbjük a véget nem érő várakozástól elcsigázva, mereven bámult maga elé. Néhányuk szemmel láthatóan rosszul volt, másokon az is látszott, hogy fájdalmaik vannak. Egy meglehetősen jól öltözött férfi a karjával átölelve tartotta nem kevésbé csinos barátnőjét. Percekkel ezelőtt még heves szóváltásba keveredett egy ijesztően termetes nővérrel, aki egyáltalán nem jött zavarba a férfi fenyegetőzésétől, hogy felhívja az ügyvédjét, ha nem veszik a barátnőjét azonnal sorra. Végül, föladva a hiábavaló küzdelmet, most ő is egykedvűen bámult maga elé.
Sara újra lehunyta a szemét, és érezte, hogy a halántéka még mindig hevesen lüktet. Élénken látta maga előtt a lakása küszöbén rángatódzó Duncant. Tudata mélyén már akkor földerengett, hogy akinek rohama van, annak a szájába valamit bele kell dugni, nehogy szétharapja a nyelvét. De bármennyire igyekezett is, képtelen volt szétfeszíteni a férfi szorosan összezárt fogsorát.
Másodpercekkel azelőtt, hogy a mentők megérkeztek, Duncan rángatódzása végre abbamaradt. Sara első pillanatra megkönnyebbült. Ám rögtön utána új keletű riadalommal észlelte, hogy a férfi nem lélegzik. Letörölte a habot meg némi vért a szájáról, és megpróbálta szájon át lélegeztetni, miközben érezte, hogy émelygés fogja el. Ekkorra már Duncan lépcsőházi szomszédai is előkerültek. Sara megkönnyebbülésére az egyikükről kiderült, hogy szanitéc volt a haditengerészetnél, így ő meg a barátja előzékenyen magukra vállalták az újraélesztést, amíg a mentők a helyszínre érkeznek.
Sara el sem tudta képzelni, mi történhetett Duncannel. Alig egy órája, hogy odatelefonált neki, és kérte, jöjjön át hozzá. Egy kissé feszültnek és furcsának hatott a hangja, ám Sarát teljesen készületlenül érte a látvány, ami fogadta. Még most is megborzongott, amikor újra maga előtt látta, ahogy ott áll az ajtóban vérző karral és kézfejjel, kitágult pupillákkal, vad tekintettel. Mintha megőrült volna.
Sara utoljára azután látta Duncant, hogy megérkeztek a Manhattan Generalba. A mentősök megengedték neki, hogy vele tartson. A hajmeresztő út teljes ideje alatt végig folytatták az újraélesztési kísérletet. Utolsó emlékképe az volt, hogy a férfit áttolják egy kétszárnyú, fehér tolóajtón, és eltűnik az intenzív osztály mélyén. Sara még mindig maga előtt látta a guruló ágyon a férfi fölé térdelő mentőorvost, aki még akkor is folytatta a mellkasi újraélesztést, amikor az ajtó bevágódott mögöttük.
- Sara Wetherbee? - riasztotta fel egy hang Sarát révedezéséből.
- Tessék! - mondta, és felnézett.
Vértől pettyezett, fehér köpenyes, szeme alatt a hajnali órák nyomait magán viselő fiatal orvos állt előtte.
- Dr. Murray vagyok - mutatkozott be. - Megkérhetném, hogy jöjjön velem? Szeretnék magával beszélni egy percig.
- Hogyne - felelte idegesen Sara. Felállt, a táskáját a vállára akasztotta. Sietett dr. Murray után, aki a válaszát szinte meg sem várva máris sarkon fordult. Becsukódtak mögötte ugyanazok a fehér ajtószárnyak, amelyek három órával korábban Duncant nyelték el. Mihelyt belül kerültek, dr. Murray megállt, és szembefordult Sarával. Sara szorongva nézett a szemébe. Az orvos kimerültnek látszott. Sara némi reménysugár után kutatott a tekintetében, ám ennek nyomát sem lelte.
- Ha jól tudom, ön Mr. Andrews barátnője? - kérdezte Murray. Még a hangja is fáradtságról árulkodott. Sara bólintott.
- Rendes körülmények között a családot értesítjük először - kezdte dr. Murray. - Viszont tudom, hogy maga kísérte be a beteget, és hogy azóta is itt van. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várakoztatnom, de néhány lőtt sebes áldozat érkezett rögtön Mr. Andrews után.
- Megértem - szólt Sara. - Duncan hogy van? - Muszáj volt megkérdeznie, pedig egyáltalán nem volt biztos abban, hogy hallani akarja a választ.
- Semmi jót nem mondhatok - felelte dr. Murray. - A mentőseink minden tőlük telhetőt elkövettek. Duncanen azonban nem tudtak segíteni. Sajnos, még útközben elhunyt. Részvétem.
Sara dr. Murrayre meredt. Szerette volna ugyanazt a fájdalmat kiolvasni a tekintetéből, ami őt mardosta belülről. De a kimerültségen kívül semmit sem látott. Az orvos szemmel látható érzéketlensége óvta meg attól, hogy összeomoljék.
- Mi történt? - kérdezte elhaló hangon.
- Kilencvenszázalékos bizonyossággal állíthatjuk, hogy a halál közvetlen oka myocardiális infarktus, vagyis szívroham - felelte dr. Murray nyilvánvaló megkönnyebbüléssel, hogy visszatérhet az orvosi zsargonra. - Ám a kiváltó tényező valószínűleg kábítószer-mérgezés, túladagolás. A laboreredmények még nincsenek a kezünkben. A vizsgálatokhoz némi időre van szükségünk.
- Kábítószer? - ismételte meg hitetlenkedve Sara. - Miféle kábítószer?
- Kokain - felelte dr. Murray. - A mentősök még azt a fecskendőt is behozták, amit használt.
- Fogalmam sem volt arról, hogy Duncan kábítószerezett - jelentette ki Sara. - Sőt, állítom, sohasem élt vele.
- Az emberek sohasem mondanak igazat, ha szexről meg kábítószerről van szó - jegyezte meg dr. Murray. - Megesik olykor, hogy a kokainból egyetlen adag is végzetes lehet. Az emberek zöme nem is sejti, milyen veszedelmes anyag. Attól, hogy ilyen közkedvelt, jó páron hamis biztonságérzetbe ringatják magukat. De ha már így történt, értesítenünk kell a családját. Tudja a telefonszámukat?
Sara még mindig kábán Duncan halálhírétől, és attól, hogy kokainista volt, gépiesen eldarálta a számot. Most, hogy gondolatai a kábítószer körül jártak, legalább a halálról megfeledkezhetett. Azon tűnődött, vajon mióta élt kokainnal Duncan. Képtelen volt felfogni. Azt hitte, jól ismeri a férfit.
a teljes könyv errefelé elolvasható
ROBIN COOK: Vakság
 |
| Robin Cook Budapesten (forrás: wikipedia) |
A mű eredeti címe: Blindsight
Copyright © Robin Cook 1992
Fordította: Sinka Erika
Címlapterv: Cséve Gábor és Miller László
Hungarian translation © I.P.C. KÖNYVEK Kft. 2002
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése