2011. február 2., szerda

Tóth Árpád sétány II.

Leánykori nevén Bástya sátány. Errefelé vásárolt magának Zwack Péter is, miután befejezte porszívóügynök karrierjét a Sztéjtszben, hogy Banana Republic Magyarországon pálinkaárusként és nagykövetként folytassa. Oszt a gonosz nácik id. Jeszenszky felbújtására felgyújtották a kéróját, belülről, fajtagyűlőletből. Volt is nagy jammerolás a ballib sajtóban, Nyújorkig hallatszott.

A Tóth Árpád sétány (Vár, I. kerület) panorámaképei után újabb képek. Ősz volt, Szomorúköltő kedvence.
Ínyenceknek: online böngészhető 200 éves térképek a google maps-re vetítve.

SZÖVEG: Pákolitz István, Csorba Győző
Felállítás helye: I., Tóth Árpád sétány 9.
Alkotó: Fürtös György
Cím: DÍSZKÚT
Jelleg: díszkút
Anyag: kerámia
Felállítás ideje: 1973
Állíttatók: Baranya megye ajándéka
Pécs ajándéka a 100 esztendős Budapestnek, 1973
A budaiak persze leszarják értékeiket


ha elavult és nem tudod kiadni, akkor használd reklámfelületnek
Intranszmas Irodaház, az index/internettó itt kezdte
Márvány út 17 (Alkotás u. mellett), építész: Nagy Elemér



Koldúslépcső/Bödöslépcső
Húgyoslétra
bónuszként a köcsög GLK
falfirkabrigád tege a lámpán,
a Devla adjon nekik örök erekciót 
Tóth Árpád ősszel
Kevés magyar költő karakterizálható olyan jellegzetes szókinccsel, mint Tóth Árpád: bús, lomha, méla, beteg. Stílusára a szecesszióval rokonított impresszionizmus a jellemző; a világ állóképekben való megragadásának igénye. Kedvenc stíluseszköze pedig a szinesztézia, mely a világ teljes hangulati és érzéki felfogásának igényéből fakad. Verselése gazdag, tudatos; sajátos versformája a 7/6 vagy 6/7 osztású jambikus sorok, a nibelungizált alexandrin, vagy kortársi elnevezéssel Tóth Árpád vers. (literatura.hu)

tetőfedés, vegyes technika
vitathatóan
"modern"
utcabútor? street-art?

ELÉGIA EGY REKETTYEBOKORHOZ

Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.

Boldog, boldog hajók, vidám lengők a gazdag
Nyárvégi délután nyugalmas kék legén,
Tűrjétek kedvesen, ha sóhajjal riasztgat
A lomha óriás, hisz oly borús szegény.
Tűrjétek kedvesen, ha lelkének komor
Bányáiból a bú vihedere kereng fel,
Ti nem tudjátok azt, mily mondhatlan nyomor
Aknáit rejti egy ily árva szörny, egy - ember!

Ti ringtok csendesen, s hűs, ezüst záporok
S a sűrű napsugár forró arany verése
Gond nélkül gazdagúló mélyetekig csorog,
Méz- s illatrakománnyal teljülvén gyenge rése;
Ti súlyos, drága gyöngyként a hajnal harmatát
Gyüjtitek, s nem bolyongtok testetlen kincs után,
Sok lehetetlen vágynak keresni gyarmatát
Az öntudat nem űz, a konok kapitány.

Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét
A kínok vasszöge szorítja össze testté,
S melyet a vad hajós őrült utakra visz szét,
Nem hagyva lágy öbölben ringatni búját restté,
Bár fájó szögeit már a létentúli lét
Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza:
A néma szirteken békén omolni szét
S nem lenni zord utak hörgő és horzsolt roncsa.

És hát a többiek?... a testvér-emberek,
E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák,
Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek
Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, -
Ó, a vér s könny modern özönvizébe vetve
Mily szörnyü sors a sok szegény emberhajóé:
Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se,
Kit boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.

Tán mind elpusztulunk, s az elcsitult világon
Csak miriád virág szelíd sajkája leng:
Szivárvány lenn a fűben, szivárvány fenn az ágon,
Egy néma ünnepély, ember-utáni csend,
Egy boldog remegés, és felpiheg sohajtva
A fájó ősanyag: immár a kínnak vége!
S reszketve megnyilik egy lótusz szűzi ajka,
S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke.


a 70-es évek formavilága, ivókút vízkővel

luxuxpincelak
baszki

EZ MÁR NEM NYÁRI ALKONYAT

Még ifjúságával tüntet a nyár,
Még dagadóra szítt kebel a domb,
A rácskerítés peremén
Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,
S mint a hancúzó gyerekek,
Rugdalják a napozó utakon
A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen
Elkomolyodik a világ -
Ez többé már nem nyári alkonyat,
Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,
Csak felsovárgó csúcsukat
Ragyogja be nagymessziről
Valószínűtlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó
Izzása merengésbe hal,
Érzi a vén föld, mily rég volt szegény
Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán
A nyolcvanmillió éves nyarat,
Mely eónokkal ezelőtt
Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény
A dinozaurusz páncélos övén,
S az élet boldog szörnyalakokat
Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld
Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,
Jött a jégkor, s az ember jött vele,
A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kisérletezik,
Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,
Élni, boldognak lenni még,
Ó, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.
Bús ember, megállok a fák alatt.
Elkomolyodik a világ,
Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közül lehull
Egy koraősz, rozsdásodó levél.
Az ördögszekér megáll az uton,
És feljajdul a szél.

tetőkertet! most!
A Hadtörténeti Múzeum falba ragadt golyói
A Hadtörténeti Múzeum repedései:
omlásveszély miatt körbekerítve


Panorámaképek a Tóth Árpád sétányról + 222, összes kép

A zene Rés

 Elég, elég, elég! Nekem ennyi is elég! Biztos a lompost is beküldted! Jut eszembe, jut eszembe! Neki is hátulról teszed be? Késekkel rohanok feléd!  Én viszont bedobom magam a közösbe! Hadd legyek csődöröknek mézesbögéje! Helló, vaginapecérek! Nindzsademokraták! Egy verébhajszálnyit skubizzatok rám! Kobrakönnyes kéjlukacskák! Bármikor élvezhetünk közösen! Elég, elég, elég! Nézed egy másik nő szemét? Torzóvá teszlek, te szemét!

Nincsenek megjegyzések: