Greg Bear: A vér zenéje (II.)

Rudidöking fotói, mi mossuk kezeinket, óvatossan fogyassza.

Camusfearna, Wales

Az égő hó tele kemény megpróbáltatásoknak vette alá Angliát. Ezen az éjszakán a bársonyfekete felhők Angleseytől Maragate-ig eltakar­ták a csillagokat, és világító kék és zöld hópelyheket szórtak a földre és a tengerre. Amikor a hópelyhek a tengerbe hulltak, tüstént ki­aludtak. A szárazföldön szelíden izzó halmokba gyűltek, amelyek tüstént felizzottak, mint a fújtató alatt a parázs, amikor valaki rájuk lépett.
A fagyos hidegben a villamos hősugárzók, a termosztátok és a ka­zárok szabályozói megbízhatatlanoknak bizonyultak. Roppant népszerűek lettek a fehér gázt égető katalitikus fűtőtestek, de aztán már nem lehetett kapni őket, és felárat kellett fizetni értük, mert a gépek, amelyeken gyártották őket, szintén megbízhatatlannak bizo­nyultak.
Előszedték az ősöreg szénfűtésű vaskályhákat és fürdőszobakály­hákat. Anglia és Európa gyorsan és csöndesen visszasüppedt egy ré­gebbi korszakba. Minden tiltakozás hiába volt: a legtöbb ember számára felfoghatatlan erők működtek itt.

A házak és az épületek túlnyomó többsége egyszerűen hideg ma­radt De mint már az előző évben is, meglepő módon tovább csök­kent a betegek és haldoklók száma.
Nem törtek ki virulens, járványos betegségek. Senki nem tudta, miért.
A bor-, sör- és pálinkaiparnak nem ment valami jól. A pékek és a tésztaiparosok radikálisan megváltoztatták gyártmányszerkezetüket, a legtöbben áttértek a spagetti és a kovásztalan kenyér gyártására. Az éghajlattal együtt ugyanis a legtöbb mikroorganizmus is megválto­zott, ugyanolyan megbízhatatlanok: lettek, mint a gépek vagy az elektromosság.
Kelet-Európában és Ázsiában éhínség dúlt, amely olyan elképze­léseket keltett (vagy erősített meg), melyek szerint Isten csapása zú­dult az emberiségre. A világ legnagyobb bőségszarui nem léteztek többé, nem áradt belőlük gazdagság.

A háború nem volt többé járható út. A rádiók, a teherautók, a sze­mélykocsik, a repülőgépek, a rakéták és a bombák egyszerűen nem voltak többé megbízhatóak. Néhány közép-keleti ország bosszúhá­borút indított egymás ellen, de különösebb meggyőződés nélkül. Az időjárás ott is megváltozott, volt egy hetekig tartó időszak, amikor égő hó hullt Damaszkuszra, Bejrútra és Jeruzsálemre.
Az égő hó tele elnevezés mindent magában foglalt, ami balra for­dult és ami balra fordulóban volt - nemcsak az időjárást. Paulsen-Fuchs Citroenje köhögve döcögött előre csikorgó hóláncain a durva, egysávos makadámúton. Nagyon óvatosan vezetett, hol adott rá egy kis gázt, hol lefékezett egy csúszós emelkedőn; nagyon vigyázott, nehogy a motor teljesen felmondja a szolgálatot. A szom­szédos ülésen egy zsák papírfedelű detektívregény hevert, meg egy zacskóban egy piknikkosárba belegyömöszölt palack.
Ritka volt az a gép, amelyik még rendesen működött. A Pharmeket súlyos karbantartási problémák miatt hat hónapra be kellett zárni. Először embereket hozatták a kiesett, gépek helyébe, de hamarosan kiderült, hogy gyárakat nem lehet csupán emberekkel működtetni...

Amikor megállt egy póznánál, és letekerte az ablakot, hogy tisztán lássa az útjelző táblát, egy kézzel faragott táblán megtalálta, amit ke­resett: Camusfearna, két kilométer, egyenesen előre:
Mintha egész Walest foszforeszkáló tengeri hab borította volna el. A fekete égből csillogó hópelyhek galaxisa szállingózott, mindegyi­kük rejtelmes fényt árasztott magából. Föltekerte az ablakot, aztán figyelte a szélvédőre hulló pelyheket, amelyek fel-felvillantak, ami­kor az ablaktörlő elkapta és félresöpörte őket.
Nem kapcsolta be a reflektorokat, pedig késő este volt. Jól látott az izzó hó fényében. A hűtő baljósan gurgulázott, amikor továbbhaj­totta a kocsit.
Tizenöt perc múlva lekanyarodott jobb felé egy keskeny, hóval borított földútra, aztán legurult rajta Camusfearnába. Az apró fél­szigeten mindössze négy ház állt, meg egy kis csónakkikötő, melyet most repedezett, tüskés jégszegély zárt el. A hóesésben is tisztán látta a házak meleg, sárga fényeit, de mögöttük az óceán ugyanolyan fe­kete és üres volt, mint az ég.

A félsziget északi oldalán az utolsó ház, mondta Gogarty. Túlhaj­tott a kanyaron, a kocsi durván dülöngélt a fagyott sáron és füvön, mire vissza tudott fordulni az útra.
Harminc év alatt még fele ekkora őrültséget sem csinált soha. A Citroen motorja köhögött, morgott, aztán alig tízméternyire az ócska, keskeny garázstól lefulladt. Örvénylett körülötte az izzó hó.
Gogarty háza ősrégi, vakolt, fehérre meszelt kőházikó volt, az alakja mint valami tégla - egy emelet, a tetején zsindelyesen felrakott palatető. A garázs a ház északi végéhez csatlakozott, a hullámbádog falát faácsolatra szögezték, és szintén fehérre meszelték. Amikor a garázsajtó kinyílt, halvány narancssárga négyszöget rajzolt az általá­ban kékeszöld levegőbe. Paulsen-Fuchs kihúzta a palackot a zacskó­ból, beledugta a kabátzsebébe, aztán kimászott a kocsiból. Cipője kis, fényes nyomokat hagyott a hóban.

- Atyaisten - mondta Gogarty, amikor kijött elébe. - Nem gon­doltam, hogy ebben az időben megkockáztatja az utat.
- No igen - felelte Paulsen-Fuchs. - Egy unatkozó vénember őrültsége, mi?
- Jöjjön, jöjjön be. Ég a tűz... hál' istennek, az még ég! És van forró tea, kávé, amit csak óhajt.
- Ír whisky! - csapta össze kesztyűs kezét Paulsen-Fuchs.
- Hát - nyitotta ki az ajtót Gogarty -, ez Wales, és a whisky min­denütt ritkaság lett. Sajnos, whiskym nincs.
- Hoztam én a magamét - húzta elő Paulsen-Fuchs a palack Glenlivetet a kabátja alól. - Nagyon régi, nagyon finom.
A lángok vidáman lobogtak és pattogtak a kőkandallóban, fényük a hunyorgó villanyvilágítást is kiegészítette. A házikó belseje teli volt íróasztalokkal - csak a nappaliban három volt belőlük -, aztán köny­vespolcok, egy elemes számítógép. - Három hónapja nem működik ­mondta Gogarty. Egy vitrin teli volt tengeri kagylókkal és spiritusz­ban eltett halakkal, egy mechanikus Olimpia írógép (mostanában kisebb vagyont ért), egy rajzasztal, amelyet majdnem teljesen elta­kartak a rajztekercsek. A falakat bekeretezett tizennyolcadik századi virágnyomatok díszítették.

Gogarty levette a tűzről a teáskannát, és kitöltött belőle két csé­szével. Paulsen-Fuchs leült egy kopott, túltömött székre, és élvezet­tel szürcsölgette a méregerős teát. A szobába besompolygott két macska, egy sárga foltos, tüskés szőrű nőstény meg egy tömpe orrú, hosszú szőrű fekete kandúr. Letelepedtek a kandalló elé; aztán enyhe kíváncsisággal és némileg szemrehányóan pislogtak feléje.
- Később majd megiszom magával egy whiskyt - mondta Gogarty, amikor leült a székkel szemben lévő fotelbe. - Most úgy gondolom, először ezt szeretné látni.
- A “kísértetét"? - kérdezte Paulsen-Fuchs.
Gogarty bólintott, és benyúlt a pulóvere zsebébe. Előszedett be­lőle egy összehajtott, ragyogóan fehér papírdarabot, és odanyújtotta. - Magának is szól. Kettőnk nevére jött. Két nappal ezelőtt érkezett ide, és a postaládában volt, pedig itt egy hete nincs kézbesítés. Itt kinn nincs. Én Pwllheliben adtam fel magának a levelemet. Paulsen-Fuchs széthajtogatta a levelet. Szokatlan volt a papírja,
olyan volt a textúrája, mint a bivalybőré, de majdnem vakítóan fehér. Az egyik oldalán fekete tintával, kalligrafikus kézírással írott üzenet állt. Paulsen-Fuchs elolvasta, aztán Gogartyra nézett.

- Most olvassa el újra - mondta Gogarty. Az üzenet elég rövid volt ahhoz, hogy legnagyobb része megmaradjon az emlékezetében. Mikor azonban másodszor is elolvasta, megváltozott.
Kedves Sean és Paul!
Tisztességes figyelmeztetés. Sapienti sat. Most kicsik a változá­sok, de nagy változás jön. NAGYON nagy. Gogarty ki tudja spekulálni. Megvannak hozzá az eszközei. Az elmélete. Máso­kat is riasztunk. Terjesszétek a hírt.
Bernard -, Minden alkalommal más. Néha részletesebb, néha nagyon tö­mör. Rászoktam, hogy minden alkalommal rögzítsem, valahányszor elolvasom. - Gogarty kinyújtotta a kezét, és összedörzsölte az ujjait. Paulsen-Fuchs odaadta neki a levelet.
- Ez nem papír - mondta Gogarty. Belemártotta a teáscsészéjébe. A levél nem szívta magába a teát, és nem csöpögött, amikor kihúzta belőle. Utána két kézre fogta, és megpróbálta teljes erőből széttépni. A mozdulatot végre is hajtotta, de a levél egyben maradt valami megmagyarázhatatlan módon. - Akarja újra elolvasni?
Paulsen-Fuchs csak a fejét rázta. - Szóval nem valódi? - kérdezte.
- Ahhoz éppen elég valódi, hogy mindig itt van, valahányszor el
akarom olvasni. Csak éppen soha nem teljesen olyan. Ezért azt kell hinnem, hogy nem ismert anyagból van.

- Szóval nem hecc.
- Nem, azt hiszem, nem - nevetett Gogarty. - Bernard nem halt meg.
Gogarty bólintott.
- Nem. Bernard elment a noocitáival, és azt hiszem, az ő noocitái ugyanazon a helyen vannak, ahol az észak-amerikai noociták. Ha ugyan a “hely" a megfelelő szó erre.
Akkor hol lenne? Egy másik dimenzióban? Gogarty hevesen megrázta a fejét.
- Uramisten, dehogy! Itt. Itt lenn, ahol minden kezdődik. Mi persze a makroskálába tartozunk, így amikor a világunkat vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk csak kifelé, a csillagokra nézni. De a noociták a mikroskála lakói. Nekik még elképzelni is nagyon nehéz a csillagokat. Ezért hát befelé néznek. Számukra a felfedezés terepe nagyon kicsiny tartomány. És ha feltételezhetjük, hogy az észak-amerikai noociták hirtelen megteremtettek egy haladott civilizációt... ez pedig nyil­vánvalónak látszik. . . akkor azt is feltételezhetjük, hogy módot talál­tak a nagyon kicsiny dolgok vizsgálatára.

- A náluk is kisebbekére?
- A sok-sok hatvánnyal kisebbekére, mint a mi kicsinységünk a galaxisokhoz képest.
- Kvantumméretekről beszél? - Paulsen-Fuchs nem sokat tudott ezekről a dolgokról, de nem volt teljesen tudatlan sem.
Gogarty bólintott.
- Történetesen az én szakterületem a nagyon kicsiny. Eleve ezért vontak be ezekbe a noocitavizsgálatokba. Legtöbb munkám a 10-33 alatti méretekkel foglalkozik. A Planck-Wheeler hosszúsággal. És szerintem, ha ki akarjuk deríteni, hová mentek a noociták és miért, a szubmikroskálán kell keresgélnünk.
- De miért? - kérdezte Paulsen-Fuchs.
Gogarty előszedett egy kézírásos szövegekkel és egyenletekkel teli iratcsomót.
- Az információt a molekuláris memóriánál is tömörebben lehet tárolni. Tárolható a téridő szerkezetében is. Utóvégre, mi más az anyag, mint az információ állóhulláma a vákuumban? A nooci­ták kétségkívül felfedezték ezt... hallotta, mi történt Los An­gelesszel?

- Nem. Mi történt?
- Los Angeles és tőle délre egészen Tijuanáig az egész partvonal eltűnt. Vagy inkább valami más lett belőle. Ez talán egy nagy kísérlet volt. Jelmezes főpróbája annak, ami most történik.
Paulsen-Fuchs bólintott, anélkül hogy valójában értette volna, aztán hátradőlt a székén a csészéjével.
- Nehéz volt idejutni - mondta. - Még nehezebb, mint ahogy vártam.
- Megváltoztak a játékszabályok.
- Úgy látszik, ez az általános vélemény. De miért és hogyan?
- Maga fáradtnak látszik - mondta Gogarty. - Engedjük el ma­gunkat ma este, pihenjünk, élvezzük a meleget, és ne fárasszuk az agyunkat. Legfeljebb olvassuk el még néhányszor a levelet.
Paulsen-Fuchs bólintott, aztán hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.
- Igen - mormolta. - Sokkal nehezebb, mint gondoltam. Napkeltekor elállt a havazás: A mezők és a tengerpart szokványo­san fehérlett a nappali fényben, a fekete hófelhők ártatlannak látszó szürke pamacsokká válva úsztak a nyugati szélben. Paulsen-Fuchs pirítós és friss kávé illatára ébredt. Föltámaszkodott a könyökére, és végigsimított kócos haján. Jól aludt a díványon, ki is pihente magát, bár még benne volt az utazás fáradtsága.

- Mit szólna egy forró zuhanyhoz? - kérdezte Gogarty. - Csodálatos lenne.
- A zuhanyozó kicsit hideg, de vegye föl ezt a papucsot, és ne lép­jen le a farácsról, akkor nem lesz olyan rémes.
Amikor leült a reggelihez, frissnek és nagyon ébernek érezte ma­gát. A zuhanyozóban tényleg nagyon hideg volt.
- Fantasztikus a maga vendéglátása - mondta, a túróval és mar­meláddal vastagon megkent pirítóst majszolva. - Bűntudatot érzek azért, ahogy Németországban magával bántak.
Gogarty összecsücsörítette a száját, de csak legyintett erre a beis­merésre.
- Ne is gondoljon rá. Biztos vagyok benne, mindenkit szörnyen nyomasztott a feszültség.
- Mit mond ma reggel a levél?
- Olvassa el.
Paulsen-Fuchs szétnyitotta a vakító fehér lapot, és végigfuttatta az ujjait az élesen kirajzolódó betűkön.

Kedves Paul és Sean!
Sean megtalálta a választ. Az elmélet kiterjesztése; a túl inten­zív megfigyelés. Fekete lyuk a gondolkodásban. Ahogy meg­mondta. Az elmélet helytálló, az univerzum formálódik. Nincs rá más mód. Túl sok elmélet, túl kevés rugalmasság. Több is jön. Nagy változások.
Bernard

- Fantasztikus - mondta Paulsen-Fuchs. - Ugyanaz a darab akármicsoda?
- Amennyire tudom, ugyanaz. - Most mit akar mondani? .
- Szerintem alátámasztja a munkámat, bár nem beszél valami vi­lágosan. Mármint ha a levél magának is ugyanazt mondja, mint ne­kem. Hogy biztosak lehessünk benne, fel kell jegyeznie, amit olva­sott.
Paulsen-Fuchs leírta a szöveget egy darab papírra, aztán odaadta Gogartynak.
A fizikus bólintott.

- Ezúttal sokkal határozottabb. - Letette a papírt, és kávét töltött Paulsen-Fuchsnak. - Nagyon inspiráló. A jelek szerint azt erősíti meg, amit tavaly mondtam... az univerzumnak nincsenek rögzített alapjai, amikor felmerül egy jó hipotézis, amely megmagyarázza a korábbi eseményeket, akkor az alapok átformálódnak, alkalmazkod­nak hozzá, és új elmélet születik.
- Akkor tehát nem is létezik végső valóság?
- Úgy látszik, nem. A rossz hipotéziseket, azokat, melyek nem il­lenek arra, ami a mi szintünkön történik, az univerzum elutasítja. A jó, erős hipotéziséket magába olvasztja.
- Ez a teoretikusok számára roppantul zavarba ejtő lehet. Gogarty bólintott.
- De hadd magyarázzam meg, mi történik a bolygónkkal. - Igen?
- Az univerzum nem marad örökké ugyanolyan. Egy működő el­mélet csak egy bizonyos ideig képes meghatározni a valóságot, aztán az univerzumnak bizonyos változásokra van szüksége.

- Felborítja a szekeret, hogy ne bízzuk el túlságosan magunkat? - Igen, így valahogy. De a valóságot változásában nem lehet meg­figyelni. Valami olyan szinten kell megváltoznia, amelyet nem rögzít a megfigyelés. Így aztán amikor a mi noocitáink az égadta világon mindent megfigyeltek a lehető legkisebb szintjén, az univerzum képtelen volt elhajlani és átformálni magát. Egyfajta feszültség hal­mozódott fel. A noociták rájöttek, hogy a makroskálájú világban nem viselkedhetnek így tovább, így hát. . . nos, abban egyáltalán nem va­gyok biztos, hogy mit csináltak. De amikor eltávoztak, a feszültség hirtelen megszűnt, és ettől megpattant vagy elszakadt valami. A dolgok kibillentek a rendjükből. Túlságosan hirtelen ment végbe a változás, így a világ egyenlőtlenül billent ki. Ennek eredményeként egy olyan univerzum jött létre, amely nem állandó; legalábbis a mi helyi környezetünkben nem. Ettől hullik ránk égő hó, ettől megbíz­hatatlanok a gépeink, ettől alakult ki egyfajta szelíd káosz. És talán csak azért szelíd, mert...
Vállat vont.

- Attól tartok, újabb vázák törnek össze. - Hadd halljam.
- Mert megpróbálnak megmenteni közülünk, amennyit csak tudnak, a későbbi valamire.
- A “nagy változásokra". - Igen.
Paulsen-Fuchs rezzenetlen tekintettel nézett Gogartyra, aztán megrázta a fejét.
- Én ehhez már túlságosan öreg vagyok - mondta. - Tudja, most, hogy Angliában vagyok, eszembe jut a háború. Ilyen lehetett Anglia a . . . az alatt, amit “blitz"-nek neveztek. És ilyen lett Németország a háború vége felé.
- Ostrom alatti - mondta Gogarty.
- Igen. De az emberekben nagyon törékeny a kémiai egyensúly. Gondolja, hogy a noociták próbálják meg lenyomni a halálozások arányszámát?
Gogarty megint csak vállat vont, aztán a levélért nyúlt.
- Ezerszer is elolvastam ezt a micsodát, reméltem, hogy valami
kulcsot ad erre a kérdésre. Semmit. Egy célzást se. - Felsóhajtott. ­Még találgatni se merek.
Paulsen-Fuchs lenyelte az utolsó falat pirítóst.
- Az éjjel álmodtam valamit, nagyon eleven álom volt. Álmomban megkérdeztek, hány kézszorításnyira vagyok valakitől, aki Észak-Amerikában él. Mit gondol, jelent ez valamit?
- Semmit nem szabad figyelmen kívül hagyni - mondta Gogarty. - Ez az én jelszavam.
- Most hogy szól a levél? Olvassa föl.

Gogarty széthajtotta és gondosan feljegyezte az üzenetet.
- Jószerivel ugyanúgy. De várjon csak. . . meg van toldva egy szó­val. “Nagy változások hamarosan."
Kimentek sétálni. Ki-kisütött a nap, csikorgott a cipőjük talpa alatt a jéggé összenyomódó hó. Csípős, hideg volt a levegő, de alig fújt a szél.
- Van rá valami remény, hogy minden visszahajlik és visszatér a normálishoz? - kérdezte Paulsen-Fuchs.
Gogarty vállat vont.
- Ha pusztán természeti erőkkel volna dolgunk, azt mondanám, hogy igen. De Bernard üzenetei nem túl biztatóak, igaz? Tudatlan vagyok - mondta aztán hirtelen, és párállott a lehelete. - Milyen üdítő ezt kimondani. Ugyanúgy ismeretlen erőknek vagyok kitéve, mint ez a fa - mutatott a part fölött, a szirten álló öreg, meghajlott, kicsavarodott fenyőre. - Mostantól fogva kivárásra megy a játék.
- Akkor hát nem azért hívott meg ide, hogy megoldást keressünk? - Nem, persze hogy nem. - Óvatosan beletaposott egy befagyott pocsolyába. A jég betört rajta, de alatta nem volt víz. - Egyszerűen csak úgy tűnt: Bernard azt akarja, hogy itt legyünk, vagy legalábbis együtt legyünk.
- Én válaszok reményében jöttem ide. - Sajnálom.

- Nem, ez így nem egészen igaz. Azért jöttem ide, mert momentán nincs helyem Németországban. És sehol másutt. Igazgató vagyok, akinek nincs vállalata, nincs munkája. Évek óta először vagyok sza­bad, szabad ahhoz, hogy kockázatot vállaljak.
- És a családja?
- Az évek során én is magam mögött hagytam néhány különféle családot, akárcsak Bernard. Magának van családja?
- Igen. Vermontban voltak tavaly, a feleségem szüleit látogatták meg.
- Őszinte részvétem - mondta Paulsen-Fuchs.
Amikor visszamentek a házba, megittak pár csésze forró kávét, és megrakták a tüzet a kandalló rostélyán, Bernard cédulája most így szólt:
Kedves Gogarty és Paul!
Ez az utolsó üzenet. Türelem. Hány kézszorításra vagytok va­lakitől, aki mostanára elment? Egyetlen kézszorításnyira. Semmi nem veszett el: Ez az utolsó nap.
Bernard Mind a ketten elolvasták. Gogarty összehajtotta és betette egy fiókba, nehogy elkallódjon. Paulsen-Fuchs egy óra múlva valamiféle előérzettől hajtva kinyitotta a fiókot, hogy újra elolvassa a levelet. Nem volt a fiókban.

Greg Bear: A vér zenéje

Boldog vásárnapot, folks. Válogatás blogunk hivatalos istenzsírolajführercsászár fotósa, Rudidöking elborultabb fényképeiből. Érezze át ön is a lét elviselhetetlen könnyűségét, rágcsálgassa békésen a körmeit.

London
Suzy kihajolt az ablakon, és mélyet szippantott a hideg levegőből. Soha életében nem látott még ilyen szépet, még az East River csillo­gása sem volt ilyen szép, amikor átment a Brooklyn hídon. Az égő hó egyszerű volt és elbűvölő: elegáns zárótételként jelezte a megőrült világ végét. Ebben teljesen biztos volt. Kilenc hónapja élt London­ban, az amerikai követség által bérelt kis lakásban, ahonnan meg­figyelhette, hogyan áll le görcsösen, remegve a város. Elbújt a laká­sában, csak az ablakán kukucskálva látta, hogy egyre kevesebb az ut­cán a kocsi meg a teherautó, és egyre több ember jár gyalog, még ak­kor is, amikor a fényes hó egyre mélyebb lett, aztán pedig...

Megfogytak a járókelők, úgy gondolta, egyre többen maradnak otthon. Az amerikai konzulátus egyik tisztviselőnője hetenként egy­szer eljött hozzá. Laurie-nak hívták, és néha magával hozta Yves-t, a vőlegényét is, aki francia neve ellenére Amerikában született.
Laurie mindig eljött, ennivalót hozott Suzynak, gyerekkönyveket, magazinokat és híreket - már ami hír akadt. Laurie azt mondta, a “légköri viszonyok" kezdenek egyre nehezebbek lenni, ami azt je­lentette, hogy senki nem vette sok hasznát a rádiójának. Suzynak még mindig megvolt a rádiója, bár elejtette, amikor felmászott a he­likopterre, és azóta nem működött. Összetört, és már nem is búgott, de egyike volt annak a néhány holminak, amit még a magáénak mondhatott.
Visszalépett az ablakból, és lehunyta a szemét. Mindig fájt neki, valahányszor eszébe jutott, mi történt. Az elveszettségnek az az ér­zése, amikor ott állt az üres Manhattan kellős közepén, és ostobának érezte magát. A néhány hét múlva leszálló helikopter, amely elszál­lította a part mentén cirkáló hatalmas repülőgép-anyahajóra...

Aztán átvitték az óceánon Angliába, és kerestek neki egy lakást Londonban, egy kellemes kis lakást, ahol többnyire egész jól érezte magát. $s jött Laurie, és elhozta a dolgokat, amelyekre szüksége volt.
De aznap nem jött, márpedig soha nem jött sötétedés után. A hó nagyon vastag volt, és nagyon fényes. Szép.
Suzy most furcsamód egyáltalán nem érezte magát magányosnak. Becsukta az ablakot, elege volt a hideg levegőből. Aztán megállt a
gardróbszekrény ajtajába szerelt hosszú tükör előtt, és nézte, hogyan olvadnak el és halványulnak el a hajában a ragyogó hópelyhek. Mo­solygott rajtuk.
Elfordult, aztán belenézett a gardróbszekrény sötét belsejébe. A központi fűtés csövei recsegtek-ropogtak, akárcsak odahaza.
- Helló! - szólt oda a szekrényben lógó néhány ruhájának. Azt a hosszú ruháját vette elő, amit hat hónappal ezelőtt az amerikai bálon viselt. Csodálatos smaragdzöld színű ruha volt, pompásan nézett ki benne.
Azóta se volt rajta, szégyen-gyalázat.
A fűtőtest mellé állt, levetette a pongyoláját, aztán kioldotta a há­tán a kapcsot, lehúzta a cipzárt, és belebújt a ruhába. Estélyibe, javí­totta ki magát.

A királynőhöz csak estélyi ruhában szabad menni? Nyilván. Ráhúzta a vállára, és beleigazította a kebleit a belevarrt melltartó­ba. Felhúzta a hátán a cipzárat, amennyire csak tudta, aztán újra odaállt a tükör elé, forgolódott, és rámosolygott önmagára.
Az első néhány hónapban nagyon népszerű volt a követségen. Mindenki szerette. De aztán kezdtek elmaradni a meghívások, mert a követség elég messze volt, és egyre nehezebb lett a közlekedés.
Miközben nézegette a csinos lányt a tükörben, arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem is bánná, ha most rögtön meghalna.
Odakinn minden gyönyörű volt. Még a hideg is gyönyörű volt. Másféle volt a hideg, mint valamikor New Yorkban, és nem csak azért, mert ez angliai hideg volt. Úgy képzelte, az ember mindenütt másképp érzi a hideget.
Ha meghalna, kijuthatna az égő hóba, sőt magasabbra, föl, a sötét felhők közé, az alvás sötétségébe.

Elmehetne megkeresni anyát, Caryt, Kennethet és Howardot. Valószínűleg nincsenek a felhőkben, de tudta, hogy nem haltak meg . . .
Összeráncolta a homlokát. Ha nem haltak meg, akkor hogyan lát­hatta őket haldokolni? Olyan buta volt. Utálta a butaságát. Mindig is utálta.
És mégis - anya mindig azt mondta neki, hogy csodálatos ember vagy, és megteszel minden tőled telhetőt (bár mindig lehet valami jobbra törekedni). Suzy úgy nőtt fel, hogy szerette önmagát, és sze­retett másokat. Igazából nem is akart valaki vagy valami lenni . . . csak éppen...
Nem akart csak azért megváltozni, hogy különb legyen... Bár min­dig lehet valami jobbra törekedni.
Az egész nagyon zavaros volt. Minden változóban van. Meghalni annyi lenne, mint megváltozni. Ha ezt nem bánná, akkor . . . Odakinn megszólalt a hó. Hallgatózni kezdett az ablaknál, és kel­lemes zümmögést hallott, mint amikor méhek zümmögnek egy vi­rágos mezőn. A hideg látványhoz meleg hang társult.
- Milyen furcsa - mondta. - Az ám, milyen furcsa, milyen furcsa. - Énekelni kezdte a szavakat, de a dal csacska volt, nem azt mondta, amit érzett, mert azt érezte . . .
Talán nem is a hó keltette a hangot, hanem a szél. Letörölte az ab­lakról a párát, és odament az ágyához, lámpát akart gyújtani, hogy jobban lásson. Ha valamerre fújja a havat, akkor a szél csinálja ezt a hangot. De nem szélnek hangzott.
Magányos volt.

Hol van Laurie? Hol van mindenki? Odabenn, bámulják a havat, úgy, ahogy ő. De Laurie-val valószínűleg ott van Yves is. Nem jó egyedül lenni a . . .
Váratlanul felzokogott, de visszafojtotta. Igen, ez az, érezte. A világ utolsó éjszakája.
- Pfúúú! - mondta. Eligazgatta a szoknyáját, és leült az asztal mellé egy székre. Megtörölte a szemét. Ez a valami lopva tört rá. Egyszerűen őrült volt. Buta, mint mindig.
De nem félt. Elfogadta. Amikor a gardróbszekrény ajtaja megcsikordult, hátrafordult és
odanézett. Félig-meddig arra számított, hogy Nanákat fog látni a ruhák mögött. (Tüstént megszerette a lakást, mihelyt meglátta - ép­pen a gardróbszekrény miatt.)

A gardróbszekrényben havazott. Fénypettyek játszottak a ruhá­kon. Megborzongott, lassan fölállt, eligazgatta a ruháját, aztán lassan a szekrény felé kezdett lépegetni. A fények olyanok voltak, mint a konfetti, eljátszadoztak a hátsó faburkolaton, a ruhákon, még az akasztókon is.
Tágabbra nyitotta az ajtót, és megnézte magát a tükörben. Az üveg mögött ragyogó fénybuborékok vették körül, mintha szódavízben bugyborogna körülötte millió buborék.
Előrehajolt. A tükörben látott arc nem egészen az ő arca volt. Megtapintotta az ajkát, aztán hideg, üveges ujjai hegyét odaillesz­tette a tükörkép ujjaihoz.
A . hidegség és az üvegesség eltűnt. Ujjhegyei megmelegedtek. Suzy addig hátrált, amíg neki nem ütközött egy széknek. Tükörképe kilépett a tükörből, és rámosolygott.

A képmás nem csak ő maga volt. Az anyja is. A nagyanyja. És talán a dédanyja és az ükanyja. Túlnyomórészt Suzy, de ők is, mind együtt. Mosolyogtak rá.
Hátranyúlt, feljebb akarta húzni a hátán a cipzárat. De képmása kitárta a karját, és most leginkább az anyja volt. Suzy odaszaladt hozzá, és vállára hajtotta a fejét, ruhája zöld bársonyos vállpántjára. Nem sírt.
- Menjünk be a gardróbba - mondta fojtott hangon.
A képmás - most inkább maga Suzy volt - megrázta a fejét, és ké­zen fogta. Most visszaemlékezett valamire: amikor az átalakított vá­ros eltűnt, és ő ott maradt egyedül, elhagyatva - miután nem volt hajlandó elmenni Caryvel meg a többiekkel -, úgy érezte, ikresítet­ték.
Lemásolták. És magukkal vitték a másolatait, hátha szükség lesz rá.
Most pedig visszahozták, hogy találkozzon az eredeti Suzyval. A másolat megváltozott, mégpedig csodálatosan. Teljes egészé­ben Suzy volt, és teljes egészében az anyja, és egyenként mind a töb­biek, de együtt.
A képmás a lakásnak az ablakkal szembeni hátsó fala felé vezette. Egymásra mosolyogva álltak fel az ágyra.
Kész vagy? - kérdezte némán a képmás.
Suzy a válla fölött hátranézett a zümmögő hóra, aztán érezte a meleg, szilárd kéz szorítását. Hány kézfogásnyira van valakitől Amerikában?
Nahát, egyetlen kézfogásra se.

- Lassú gondolkodásúak leszünk ott, ahová megyünk? - kérdezte Suzy.
Nem, lehelte a képmás. Most teljesen maga Suzy volt, Suzy látta a szemében. Carynek igaza volt. Kijavítják az embereket..
- Az jó. Szörnyen belefáradtam a butaságomba.
A képmás fölemelte a kezét, aztán ketten együtt letépték a falról a tapétát. Könnyű volt: a fal egyszerűen megnyílt, a tapéta meg össze­kunkorodott.
A fal mögött is havazott, de ez a hó nem olyan volt, mint amilyet az ablakból látott. Sokkal-sokkal szebb volt.
Mindenkire, aki csak élt, legalább millió hópehely jutott. Min­denki táncolt, együtt.
- Nem használjuk a gardróbot? - kérdezte Suzy.
Nem oda megy, ahová mi megyünk, mondta a képmás. Lekupo­rodtak, felkészültek, nekirugaszkodtak . . .
És kiugrottak az ágyról a falban lévő nyíláson.

Az épület úgy megremegett, mintha valahol egy nagy kaput csap­tak volna be. Az égő hópelyhek a Brown-mozgás táncát járták az éj­szakában. A fekete felhők odafönn átlátszóvá váltak, és Suzy egy­szerre látott minden irányban. Gyönyörűségesen és riasztóan kitá­rult a látása.
A vihar valamivel hajnal előtt alábbhagyott. A Föld nagyon csön­des lett, amikor a sötétség elvonult fölötte.
A Nap szeszélyesen kelt föl. Hosszú, szürke-narancsszín fények vetődtek a mozdulatlan óceánra és a csöndes Földre. A halványodó Napból koncentrikus fénygyűrűk szabadultak ki.
Suzy messze, kifelé nézett. (Milyen parányi volt, és mégis hová mindenhová ellátott, nagyon nagy dolgokat látott!)
A külső síkok hosszú árnyékokat vetettek az őket körülvevő ködre. A külső bolygók egy darabig imbolyogtak a pályájukon, aztán kalei­doszkopikus pompával kibontották szirmaikat, és kitárták hideg, fé­nyes karjaikat tékozló fiúként hazatérő holdjaik üdvözlésére.
A Föld egy hosszú, remegő, sóhajnyi pillanatra egyedül maradt a kozmikus örvényben. Amikor eljött az ideje, a városok és a falvak - a házak, a kunyhók és a sátrak - olyan üresek lettek, mint a bábok héja, amelyből kirepültek a. lepkék.
A Nooszféra meglengette kiszabadított szárnyait. Ahol a szárnyak hozzájuk értek, maguk a csillagok is táncolva ünnepeltek, és égő hó­pelyhekké váltak.

Michael Bernard, még nem egészen tizenkilenc évesen, a Klams­hakban ül Olíviával szemben. Bokszuk mellett fáradt lazac, műanyag homár és parafa úszók, nem valami eredeti.
Olívia épp az előbb mondta meg neki, hogy felbontotta az eljegy­zését.
Michael az asztalt bámulja. Érzi, hogy most egészen más lehetőség alakult ki köztük. Szabad az út.
- Pompás vacsora volt - mondja Olívia, összefonva a karját oszt­rigahéjakkal és rákdarabokkal teliszórt tányérja mögött. - Köszö­nöm. Nagyon örültem, amikor felhívtál.
- Egyszerűen hülyének éreztem magam. A múltkor úgy viselked­tem, mint egy óvodás.
- Nem. Nagyon gáláns voltál. - Gáláns. Hmmm - nevetett.
- Velem minden oké. Először nagy megrázkódtatás volt, de... - Hát biztos az lehetett.
- Tudod, amikor megmondta nekem, úgy gondoltam, egyszerűen visszajövök az iskolába, és teszem a dolgomat. Egy eljegyzés felbon­tása az semmi. Csak akkor fájt, amikor otthagyott. És amikor rád gondoltam.
- Adsz nekem esélyt? Olívia elmosolyodott.
- Csak te tudod elérni, hogy olyan jól érezzem magam, mint most. Semmi nem vész el. Semmi nem megy feledésbe.
Ott volt a húsban, a vérben,
És a most az örökkévalóságban.

Rudi Budapesten rácsodálkozik

Blogunk tiszteletbeli négerének, Rudinak a fotói. Nézzétek, lássátok.

A gesztenyeorrmányos hatalmas károkat okoz. Vagy zsuzsok?

The gesztenyeorrmányos great damage. Or Susan?

Átlagos belső udvar, de erősen igyekszik valaki. Lehetne más ez a világ.

Burjánzik.

Nekem is csak másodjára :)

Fogarasi-Kerepesi sarok. Remek, tágas, ám kissé dohos pincekocsma. Jó ár, kedves és közvetlen vendéglátás, hangulat. A pisilő kivitele, állapota üt, de nem bántó, sőt. Biliárdasztal vurlicer csocsó(?), semmi félkar. Ha egyszer a Báróczy ucczába költözök, ide fogunk járni. Gugli uccakereső! Zarándokhely egy utcányira.

Budapest SMILE

Москва tér 2010
Egy német multi Magyarországon:
köszönjük nekeeed, Magyar Telekom

"A telefonfülkék visszahívhatóak. Halló, három perc. Ezen a helyen mást jelent a telefonos kisasszony."

Nagyon Ráérnek Egyesek a Vakolatra

Ez a kép fővárosi rejtvény oldalra szeretne költözni: hol van?

Lakótelepi Emmi????

"Ide vmilyen Goyat vagy más madarat ábrázoló posztmodern alkotást képzeltem. Fedezzetek!"

"Innovatív Taxis-Terminál. A kép érdekessége, hogy ebből a szögből a kukával bezárt hajlásszöge megegyezik a korona keresztjének ferdeségével, ami a Vénusz, meg a...?? Tessék utánanézni! Nem vok járatos okkultista dolgokban, nem is érdekel, de mindig nagyon mulattat."

Hö. Höhö. Bruhaha. őőőő..
a fogyasztói társadalom....
meg a klerikofasiszta reakció...

Egyfarkú Cica, zsír színek