Pest "barna" (ipari-lepusztult: MÁV) foltján épült bevásárlóközpont tetejét fotózgattuk, nézegessétek a pesti függőkertet, egy mesterséges, zöld oázist az állandó dugóban. Meglepő (?) módon a hatalmas bevásárlócsarnok nem "húzta magához fel" a környéket, az aluljáró és a Skála előtti rész rettentően lepattant balkáni bódévilág.
2 megjegyzés:
Egyetértek Kertész Imrével!
MKT
| | 2009. november 13., péntek 13:27 | Frissítve: 5 perce
Egyetértek Kertésszel. Budapest élhetetlen város, nem vagyok rá büszke. 1992-ben még mosolyogva jöttem vissza Prágából, ma sírva, akkor még legalább abban hihettünk, hogy a régió fővárosai között élen vagyunk. Mára ebben már csak Demszky hisz, de azért ő is Prágában töltené a hétvégét.
Arra a kérdésre, hogy van-e zenei élet, nem tudom választ, mert én is az egyik bunkó polgára vagyok a hazának, aki nem lát túl az operabérleten, de hogy Budapest élhetetlen, az biztos. Nincsenek normális utak, közlekedés, nincsenek jó éttermek, van viszont kosz, árusok, koldusok. Nem épülnek világszínvonalú épületek, míg a régi patinásakat lebontják. Egyetlen területen vagyunk a világ vezető hatalma, a városon belüli plázák terén, de bárcsak ne lennénk, mert ezek a helyek a bornírtság, a polgári értékek szétverésének szimbólumai, nem véletlen, hogy mindenütt a városon kívülre helyezik őket.
Egyetértek Kertésszel abban is, hogy ma nem jó magyarnak lenni, és nincs mire büszkék lennünk. Én is szívesen lennék valami más, szerencsésebb nemzet tagja, aki büszke lehet arra, ahogy hazájában mennek a dolgok. De nem lehetek, mert ide születtem. Akárhová mennék, a magyarságom üldözne, de ettől még nem vagyok büszke. Nincs bennünk közösségi érzés, közös célok hiányában nem tudunk összefogni, a kicsinyes egyéni érdekeinket minden más fölé helyezzük. Nem tetszik, amit látunk magunk körül, nem szeretjük az elitünket, de nem látunk a jövőben sem reményt. Nem látunk másik elitet, mely valami jobbat lenne képes megvalósítani. Nemzettudatunk szétesett, értékeket legföljebb a múltban találunk, de egy nemzetnek nem múlt kell, hanem jövő. És az nekünk az nincs. Már az sem látszik biztosnak, hogy 50 év múlva lesz a mai értelemben vett Magyarország. lesznek-e még magyarok, vagy mindenki, aki képes lenne tenni valamit, kivándorol, és itt csak az marad, amit magyarként nem tudunk vállalni.
Abban is egyetértek Kertésszel, hogy a mai hangadók tévúton járnak. A kapitalizmus-, globalizáció- és multiellenesség, a nagy és gondoskodó államról való szónoklatok nem visznek sehova, legföljebb a hatalomba. Ezek olyan felszínes kijelentések, amiket nem lehet értelmes tartalommal megtölteni, és csak a saját erejükben nem bízó nemzetek hangoztatnak ilyeneket. Egy erős nemzet versenyezni akar, de ő határozza meg, melyik versenypályán. A gyengék meg egyedül ballagnak körbe az omladozó stadionban. Mégis, ma ezek a legnépszerűbb gondolatok, mert itt mindenki vesztesnek érzi magát, és valakit okolni akar. Megint találtunk egy csomó ellenséget, ahelyett, hogy magunkba néznénk, és szövetségeseket keresnénk. Ma nincs olyan meghatározó szereplő a politikai palettán, aki nem ebben az irányban kutatná a megoldásokat, legalább a retorika szintjén. A különbség csak abban van mennyi zsidózást és cigányozást vállalnak be mellé.
Hogy miért jutottunk ide az már más kérdés. A nélkül, hogy ezzel fel akarnám menteni magunkat, és a múltba nézést támogatnám, ki kell mondani, hogy ezért Kertész Imre azon barátainak is kellene vállalni a felelősséget, akik hozzájárultak a nemzettudat, a közösségi érzés szétveréséhez, akik lejáratták a liberális szót, Thatcher és Reagan elveit. Akik a valódi liberalizmus helyett a szabadosságot, az értékrelativizmust, a devianciák térnyerését erőltették. Amikor ez nem tetszett valakinek, akkor meg leszélsőgesezték, hogy csak a legfinomabb kifejezést említsem. Ez nem ment fel bennünket, mert mi voltunk, aki szótlanul tűrtük, mi voltunk akik újra és újra a parlamentbe juttattuk ezeket a zavaros elméket.
E
Egyetértek Kertésszel, hogy jobb Berlinben élni a Nobel díjjal a zsebben. Én is ott élnék, és kényelmesen leszólnék mindent, ami nálunk van, mert megérdemli. Csakhogy itt élek, és ami onnan egy egzotikus ország interjútémáinak tűnik, az nekem a magyar valóság. A minden nap megvert tanárnőkkel, a kirabolt megbecstelenített nagymamákkal, a letarolt erdőkkel, a korrupt politikusokkal és kilátástalan jövővel. Kertész Imrének, mint amolyan kibicnek, nincs joga beleszólni életünkbe, de ha már beleszólt, használjuk arra szavait, hogy elgondolkodunk, és megpróbálunk valamit javítani, mert az tényleg ránk férne. Így mi húzunk belőle hasznot és ez talán elég jó visszavágás. (zipp.hu)
Megjegyzés küldése