Napi brutál: Marlboro gatya

reklámozza ingyen a rákot a faszom

Marlboro

John Grisham
AZ ÍTÉLET ELADÓ

A KÉRDŐÍV először ilyesmiket tudakolt: jelenleg dohányzik? Ha igen, mióta, hány csomaggal szív el naponta, és szándékában áll-e, hogy leszokjon? Dohányzott-e valaha rendszeresen? Van-e olyan családtagja vagy közeli ismerőse, aki valamilyen, a dohányzással közvetlenül összefüggő betegségben vagy egyéb kóros állapotban szenvedett? Ha igen, kicsoda? (A rendelkezésére álló szabad helyre, kérjük, írja be az illető személy nevét, betegsége vagy kóros állapota jellegét, továbbá, hogy ki gyógyították-e bajából vagy sem.) Hiszi-e, hogy a dohányzás a) tüdőrákot; b) szívbetegséget; c) magas vérnyomást okoz, illetve d) egyiket sem, avagy e) mindhármat?
A harmadik oldalon következtek a súlyosabb kérdések. Miként vélekedik arról, hogy az adófizetők pénzét dohányzással összefüggő egészségkárosodások orvosi kezelésére fordítsák? Miként vélekedik arról, hogy az adófizetők pénzét dohánytermelők támogatására fordítsák? Miként vélekedik arról, hogy a dohányzást minden középületben betiltsák? Ön szerint milyen jogok illetik meg a dohányosokat? A kérdések megválaszolásához bőséges szabad hely állt rendelkezésre.

Míg Rohr a nikotinfüggőség veszélyeit ecsetelte, Cable a választás szabadságát emelte ki.
– Egyetértünk-e abban, hogy a dohányzás, ha túlzásba viszik, veszélyforrás lehet? – tette fel a kérdést, majd kivárta, amíg mindenki helyeslőn bólogat; ki is vitathatná ezt az állítást? – Nagyszerű. Mármost, ha ezt a köztudott tényt elfogadjuk, egyetértünk-e abban, hogy a dohányzó ember minden bizonnyal tisztában van ezzel a veszéllyel?

– Van-e ebben a testületben bárki, aki úgy véli, hogy a maguk szabad akaratából dohányzó személyek legtöbbje ne volna tisztában a veszélyekkel?

– Ha mindenki tisztában van a cigaretta veszélyeivel, akkor az ön ügyfele miért nem hagyja abba a cigarettagyártást?

– Még akkor is, ha egyesek ragaszkodnak hozzá, hogy élhessenek a szabad választás jogával, és továbbra is dohányozzanak?

– A gyártók az emberekbe nyomják a nikotint, hogy a rabjaivá tegyék őket, aztán vad reklámot csapnak, hogy menjen az üzlet.

Egy szó, mint száz: a cigarettafüstben természetes rákkeltő anyagok, peszticidek, radioaktív részecskék és azbesztszerű rostok vannak jelen, ennélfogva a cigaretta tüdőrákot okoz.

Jacob Wood jellegzetes kórházi ágyon feküdt; hátát párnákkal támasztották fel. Egyszerű fehér pólót viselt; deréktól lefelé be volt takarva. Sovány volt, az arca sápadt és beesett, csontos nyaka mögül vékony cső vezette orrába az oxigént. Amikor felszólították, hogy kezdheti, a kamerába nézett, és közölte nevét és lakcímét. A hangja rekedt és erőtlen volt. Nemcsak tüdőrákban, hanem tüdőtágulásban is szenvedett.

A dohányosok hány százaléka szenved tüdőrákban?
– Attól függ, melyik vizsgálatnak hisz az ember.
– Ön tehát nem tudja?
– Meglehetősen pontos elképzelésem van róla.
– Ez esetben megkérném, hogy válaszoljon a kérdésre.
– Körülbelül tíz százalékuk.

A dohányfüst összetétele rendkívül sokrétű; négyezernél több elemét sikerült eddig azonosítani, köztük összesen tizenhat ismert rákkeltő anyagot, tizennégy alkáliát és számos egyéb biológiailag aktív tényezőt. A dohányfüst gázmolekulák keveréke, és ha valaki beszívja, a beszívott füst mintegy ötven százaléka a tüdőben rakódik le, míg a molekulák egy hányada közvetlenül a légcső falára tapad.

A nikotin méreg, amely a dohányfüstben található. Minden egyes cigarettában egy-három milligramm van belőle, s azoknál, akik, mint tette Jacob Wood is, leszívják a füstöt, a nikotinnak akár kilencven százaléka is lerakódhat a tüdőben. Dr. Bronsky csaknem mindvégig talpon volt, s pálcájával rá-rámutatott az emberi test életnagyságú, élénk színezésű egyes részeire. Aprólékosan taglalta, a nikotin hatására miként szűkülnek össze a végtagok véredényei; kimutatta, hogy a nikotin növeli a vérnyomást, gyorsítja az érverést, keményebb munkára kényszeríti a szívet, az emésztőrendszerre pedig alattomos és összetett hatással van. Émelygést és hányást okozhat, kivált kezdő dohányosoknál. A nyál kiválasztását és a bélmozgást először fokozza, később lassítja. Ingerli a központi idegrendszert. Bronsky módszeresen és meggyőzően fejtette ki álláspontját; kimondatlanul is világossá tette, hogy szerinte akár egyetlen szál cigaretta is halálos méregadaggal ér fel.
Mindezeken túlmenően a nikotin legnagyobb bűne az, hogy függőséget okoz. Rohr most is tökéletesen időzítette a hatást: az utolsó órát annak szentelték, hogy meggyőzzék az esküdteket a nikotinfüggőség tényéről és törvényszerű fokozódásáról. Az is kiderült, hogy ezt a veszélyt a tudomány már legalább negyven évvel ezelőtt felismerte.
Bronsky rámutatott, hogy gyártás közben a nikotinszint tetszés szerint változtatható. Amennyiben – és ezt a szót Bronsky különös nyomatékkal húzta alá – a nikotinszintet mesterségesen emelik, akkor a függőség természetesen sokkal gyorsabban alakul ki. Márpedig minél nagyobb a dohányosok függősége, annál több cigarettát vásárolnak.

áttért a következő, orvosi szempontból lényeges összetevőre: az irritánsokra.
Rohr szervált, Bronsky fogadta. A dohányfüstben számos olyan anyag van – ammónia, illékony savak, aldehidek, fenolok és ketonok –, amelyek ingerlik a nyálkahártyát. A doktor ismét elhagyta a tanúk padját, és odalépett az állványhoz, amelyen most a felsőtest és a fej metszetrajza volt látható; az esküdtek előtt kirajzolódtak a légutak, a gége, a hörgők és a tüdő, ezen a testtájékon a dohányfüst serkenti a váladék kiválasztását, ugyanakkor azonban gátolja a hörgők csillószőrös bevonatának működését, s ezáltal megzavarja a váladék elvezetését.
Bronsky kitűnően értette a módját, hogy az orvosi tolvajnyelv az átlagos laikus hallgató számára is emészthető maradjon, sőt lassabb fokozatra váltott, hogy megvilágítsa: mi is történik füst beszívásakor a hörgőkkel. Még két hatalmas, színes ábrát akasztatott ki a pulpitus elé, és ide-oda mutogatott a pálcájával. Elmagyarázta, hogy a hörgőket csillószőrnek nevezett finom, hajszálszerű rostokkal ellátott nyálkahártya béleli; e rostok együttes hullámmozgása szabályozza a váladék útját a nyálkahártya felszínén. A csillószőröknek ilyetén mozgása arra hivatott, hogy megóvja a tüdőt a belélegzett portól és kórokozó csíráktól.
Mármost a dohányzás ugyebár felborítja e folyamatot. Mihelyt Bronsky és Rohr emberi számítás szerint biztos lehetett abban, hogy az esküdtek felfogták a természet által kialakított védelmi mechanizmus lényegét, gyorsan továbbléptek, hogy elmagyarázzák: miként is zavarja meg a dohányzás ezt a szűrési folyamatot, és hogyan károsítja különféle hatásaival az egész légzőrendszert.
A váladékról, a nyálkahártyáról, a csillószőrről még nagyon sok szó esett.

Most kinn vannak a szabadban és a könnyű, sós ízű levegő, a finom meleg idő mennyei környezetet teremt a cigarettázáshoz!

az, aki tíz éven át napi tizenöt cigarettát szív, tízszer nagyobb valószínűséggel betegszik meg tüdőrákban, mint az, aki nem dohányzik. A napi két csomag hússzorosra növeli a kockázatot, aki pedig három csomaggal füstöl el naponta, mint tette a boldogult Jacob Wood, huszonötszörös kockázatot vállal.

A védelem egyszerű, de kipróbált taktikára készült. Orvosaik határozottan állítják majd, hogy a dohányzás nem okoz tüdőrákot. További tekintélyes szakértők amellett fognak érvelni, hogy az emberek alapos tájékozottság birtokában döntenek a dohányzás mellett. Az ügyvédek pedig kifejtik, hogy ha a cigaretta valóban olyan veszélyes, mint azt sokan állítják, akkor ki-ki a saját kockázatára dohányzik.

Dr. Kilvan szerint a cigaretta évente négyszázezer amerikait visz a sírba, és kijelentését négy hatalmas táblázattal támaszthatta alá. Nincs a piacon ennél gyilkosabb áru, hangoztatta; más termék meg sem közelíti veszélyességét, legföljebb a fegyverek, de azoknak ugyebár nem eleve az a rendeltetésük, hogy embert öljenek velük. A cigarettát azonban eleve arra szánják, hogy az ember meggyújtsa és elszívja.
Ez az érvelés mellbe vágta az esküdteket; érződött, hogy nem fogják elfelejteni.

A cigarettában lévő kátrány is rákot okoz, legalábbis a rágcsálókon végzett laboratóriumi kísérletek tanúsága szerint. Dr. James Ueuker Palo Altó-i szakértő tizenöt éve dolgozik egerekkel és patkányokkal. Számos önálló kutatást végzett, és alaposan tanulmányozta a nemzetközi tudományos körök idevágó eredményeit. Nézete szerint legalább hat széles körű vizsgálat mutatta ki meggyőzően a kapcsolatot a cigarettázás és a tüdőrák között. Részletesen elmagyarázta az esküdteknek, miképpen készített ő és csapata sűrített párlatot a dohányfüstből – ezt a párlatot szokás általában csak “kátránynak” nevezni –, és miképpen dörzsölték be ezt az anyagot egész hadseregnyi fehér egér bőrébe. Az eljárást hatalmas, színes képek szemléltették. A szerencsésebb egerek csak kis adagot kaptak, a többiek mintha megmártóztak volna a baljós színű anyagban. Senki nem csodálkozott, amikor a tudós levonta a tanulságot: minél nagyobb volt a kátrányadag, annál hamarabb fejlődött ki a bőrrák.

Ueuker tanúvallomása alatt az összes rendelkezésre álló esküdtszéki szakértő ott volt a teremben. Ha utálatos kis rágcsálókról van szó, az egy dolog; de ki ne simogatna szívesen egy nyuszit vagy egy helyes kutyust? Ueuker következő kísérletei során nyulakba dörzsölték be a kátrányt, lényegében azonos eredménnyel, utolsó kísérletét pedig harminc tacskón végezte, amelyeket megtanított, hogy a torkukon ledugott csöveken át dohányozzanak. Az erős dohányosok végül napi kilenc cigarettáig vitték; ez megfelel egy hetvenöt kilós ember napi mintegy negyven cigarettájának. Nyolcszázhetvenöt napos megszakítás nélküli dohányzás után ezeknél a kutyáknál daganatok formájában jelentkező súlyos tüdőkárosodást észleltek. Ueuker éppen azért használt kutyákat a kísérlethez, mert a kutyák ugyanúgy reagálnak a cigarettára, mint az ember.

– Véleménye szerint terheli-e a társaságot valamilyen felelősség azért, mert rászokott a cigarettára?
– Feltétlenül. Mint már mondottam, pártolták a dohányzást, sőt elősegítették. A vállalatnál mindenki dohányzott. A vállalati boltban fél áron kaptuk a cigarettát. Minden értekezlet úgy kezdődött, hogy körbeadtak egy nagy tál cigarettát. Hozzátartozott a vállalati életformához.
– Volt a munkahelyén szellőzőberendezés?
– Nem volt.
– Érezte-e a mások füstjét?
– De még mennyire! Az ember feje fölött állandóan kék felhő gomolygott.
– Tehát a társaságot hibáztatja azért, mert jelenlegi egészségi állapota megítélése szerint kívánnivalót hagy hátra?
– Hát sárosak benne, az biztos. Még szerencse, hogy abba tudtam hagyni. Elhiheti, nem volt könnyű.

A cigaretta továbbá függőséget vált ki; elég megkérdezni akármelyik dohányost, aki már megpróbált leszokni. A dohányipar szerint a dohányzás szabad választás kérdése.
– Jellegzetes dohányipari frázis – mondta Bunch, s arcára kiült az undor.
Elég ehhez annyi, hogy hatéves hivatali ideje alatt három, egymástól független vizsgálatot végeztetett, s mindhárom egyértelműen kimutatta, hogy a dohányzás függőséget szül.
A dohányvállalatok milliárdokat költenek a nagyközönség félrevezetésére. Az általuk megrendelt vizsgálatok azt bizonygatják, hogy a dohányzás lényegében ártalmatlan kedvtelés. Csupán hirdetésekre évi kétmilliárdot fordítanak, és utána még azt merik állítani, hogy az emberek a helyzet tökéletes ismeretében döntenek. Ez szemenszedett hazugság. Az emberekhez, kivált a tizenéves fiatalokhoz megtévesztő jelzéseket juttatnak el, amelyek a dohányzást kellemes, elegáns, divatos, sőt egyenesen egészséges időtöltésnek tüntetik fel.


– A nikotin függőséget vált ki; a függőség profitot termel – nyilatkozta. – A dohányipar fennmaradása azon múlik, hogy mennyiben képes rászoktatni a felnövekvő nemzedékeket a cigarettára. A reklámok félrevezető üzenetekkel bombázzák a fiatalokat. A dohányipar milliárdokat fordít arra, hogy a cigarettázást vonzó, érdekes és ártalmatlan kedvtelésnek tüntesse fel. A gyerekeket könnyebb rákapatni a cigarettára, és nehezebb leszoktatni róla. Ezért a dohánytársaságoknak létérdekük, hogy elsősorban őket hozzák kísértésbe. – A színtelen hang megtelt keserűséggel. Robilio felváltva nézett hol az esküdtszékre, hol a védelem képviselőire, az előbbiekre meleg jóindulattal, az utóbbiakra maróan gúnyos mosollyal. – Milliókat költöttünk gyerekekkel kapcsolatos kutatásokra. Kiderítettük, hogy a legtöbben kapásból meg tudják nevezni a három legtöbbet hirdetett cigarettamárkát. Kiderítettük, hogy a tizennyolc év alatti dohányos fiatalok kilencven százaléka a három legsűrűbben reklámozott márkát szívja. És mit tettek erre a dohánytársaságok? Napnál is világosabb: fokozták a reklámhadjáratot.

– Tudta-e, mekkora nyereséghez jutnak a dohánytársaságok a kiskorúaknak eladott cigarettamennyiségből? – kérdezte Rohr, aki talán még Robiliónál is jobban ismerte a választ.
– Körülbelül évi kétszázmillió dollárhoz. Ennyit zsebeltek be csak a tizennyolc éven aluliaktól! Már hogyne tudtuk volna! Évente ellenőriztük a számokat, mind bele voltak táplálva a számítógépeinkbe. Tudtunk mi mindent. – Mr. Robilio kis szünetet tartott, és olyan megvetően intett a védelem asztala felé, mintha megannyi leprás ülné körül. – És a maiak is éppúgy tudják. Tudják, hogy mindennap háromezer gyerek kezd el cigarettázni, és pontosan nyilvántartják, milyen márkákat vásárolnak. Tisztában vannak azzal, hogy a legtöbb felnőtt dohányos tizenéves korában kezdi. Hiszen megmondtam: mindig az új nemzedékre kell kivetniük a hálójukat. Holott pontosan tudják, hogy abból a háromezer srácból, aki ma szívja el az első cigarettáját, ezer bele fog halni a szenvedélybe.

– A dohánytársaságoknak megvan a jól bevált lemezük, ismerem, hiszen sajnos részt vettem a megfogalmazásában. A szöveg nagyjából így hangzik: a dohányosok önként szoknak rá a cigarettára, tehát szabadon dönthetnek. A cigarettázás nem szenvedélybetegség, de még ha az volna is, mit lehet tenni? Senki sem parancsra csinálja, hanem szabad akaratából. Elhihetik, annak idején én is nagyon meggyőzően nyomtam ezt a szöveget. Mint ahogy a maiak is csuda ügyesen adják elő. Csak egy a bibi: hogy hazugság az egész.
– Miért nevezi hazugságnak?
– Mert ebben az esetben függőségről van szó, és a szenvedélybetegnek már nincs szabad akarata. A gyerekek pedig sokkal hamarabb esnek áldozatul a függőségnek, mint a felnőttek.

Én csak az ügyfeleit rühellem.
Cable elvesztette a fonalat. Egy bágyadt “miért?” csúszott ki a száján, de rögtön meg is bánta.
– Mert alattomosak. Ez az egész dohánygyárosbrancs csupa tanult, művelt, finom úriemberből áll, de a szívükben nincs könyörület. Ártatlan képpel néznek az emberek szemébe, és azt magyarázzák, hogy a cigarettázás nem vezet függőséghez. És közben pontosan tudják, hogy hazudnak.

Naponta háromezer gyerek nyúl az első cigaretta után – és közülük ezer attól a perctől halálra van ítélve. Mindig a soron következő nemzedéket kell megcélozni – recsegte most is a fülükbe a szörnyű géphang...

– Kérdezhetek valamit?
– Csak bátran.
– Maga hány éves volt, amikor cigarettázni kezdett?
– Tizennégy.
– És miért csinálta?
– A Marlboro-cowboy miatt. Az összes haverom Marlborót szívott. Vidéki srácok voltunk, imádtuk a lovakat meg a rodeót. Iszonyúan imponált nekünk az a marlborós tag. Olyan rámenős volt, olyan vagány, vagy hogy is mondjam...
És ezekben a pillanatokban valamennyi esküdt lelki szeme előtt felmerült az a bizonyos plakát: a kemény, barázdált arc, a határozott áll, a kopott bőrdzseki, talán még a hóborította hegyek is a háttérben. Hát nem a függetlenség netovábbja, hogy az ember egyszerűen köp a világra, és a szájába biggyeszt egy Marlborót? Létezhet olyan tizennégy éves srác, aki ne szeretne hasonlítani a marlborós cowboyra?
– És maga is szenvedélybeteg? – kérdezte Rikki Coleman, villájával ide-oda tologatva szokásos zsírmentes, salátával körített pulykasültjét.
A “szenvedélybeteg” szó úgy hangzott a szájából, mintha a beszélgetés a heroin körül forogna.
Jerry eltűnődött, és érzékelte, hogy esküdttársai feszült figyelemmel nézik, mintha mind most akarnák megtudni, miféle ellenállhatatlan erejű ingerek tartják az embert örökös függőségben.
– Nem tudom – mondta. – Lehet, hogy le bírnék szokni. Párszor már megpróbáltam. Isten bizony, nem is lenne rossz. Rémes egy szokás.
– Szóval még csak nem is élvezi? – kérdezte Rikki.
– Ó, tudja, néha oltári jólesik egy cigi, de mostanában már napi két csomagnál tartok, és az tényleg sok.

– Van valaki köztünk, aki tizennyolc éves kora után gyújtott rá először? – kérdezte Loreen.
Senki sem jelentkezett.



Dr. McQuade azonnal a tárgyra tért. A reklám, fejtette ki, áthatja egész kultúránkat, és magától értetődik, hogy azok a hirdetések, amelyek egy bizonyos társadalmi csoportot vagy korosztályt céloznak meg, más, a célcsoporton kívül álló személyekhez is eljutnak; ezt egyszerűen nem lehet meggátolni. A gyerekek azért találkoznak a cigarettahirdetésekkel, mert nekik is van szemük: látják az újságokat, a képes magazinokat, a plakátokat, a vegyesboltok kirakatában villogó neonreklámokat, de ebből még korántsem következik, hogy a hirdetések őket vennék célba. Éppígy látják a tévén a sörreklámokat is, amelyekben gyakran kedvenc sportbálványaik szerepelnek. Azt jelenti-e ez, hogy a sörgyárak alattomban a következő nemzedékre vetnék ki hálójukat? Ugyan dehogy. Pusztán csak az a céljuk, hogy több sört adjanak el a piacon, s azt, hogy ebbe az üzleti folyamatba a gyerekek is belekeveredjenek, csak úgy lehetne megakadályozni, ha minden potenciális veszélyes termék reklámozását betiltanák: a cigarettáét, a sörét, a borét, a többi szeszes italét – és aztán rá lehetne térni a kávéra, a teára, az óvszerre, a vajra és így tovább! Vajon a hitelkártya-társaságok hirdetései arra ösztönzik az embereket, hogy többet költsenek, és kevesebbet takarítsanak meg? Dr. McQuade többször is hangsúlyozta, hogy az olyan társadalomban, amely a szólásszabadságot elsőrendű értéknek tartja, alaposan meg kell fontolni a reklám korlátozását.
A cigarettareklám éppolyan reklám, mint a többi. Nyilvánvaló célja, hogy az adott termék megvásárlására és fogyasztására ösztönözze az embereket. A jó reklám serkenti a fogyasztó ama természetes hajlamát, hogy máris fusson, és beszerezze a reklámozott cikket. A rossz reklám nem éri el ezt a célt, és általában nem is bizonyul hosszú életűnek. Dr. McQuade utalt a McDonald's példájára; ő maga sokat foglalkozott ezzel a céggel, és történetesen nála is van a kutatásairól írott összefoglaló tanulmánya, ha netán az esküdtszék bele kívánna tekinteni. Nincs olyan gyerek, aki hároméves korára ne tudná eldúdolni vagy elfütyülni a McDonald's éppen esedékes reklámdalocskáját, s akinek életében ne volna nagy jelentőségű esemény az első étkezés a McDonald's-ban. És mindez korántsem véletlen. A társaság milliárdokat költ arra, hogy vetélytársait megelőzve magához csábítsa a gyerekeket. Az amerikai gyerekek ma több zsírt és koleszterint fogyasztanak, mint a megelőző nemzedék. Több sajtburgert, burgonyaszirmot és pizzát esznek, több szénsavas üdítőt és édes gyümölcslevet isznak. És vajon eszünkbe jut-e, hogy az ifjúság ellen irányuló alattomos hirdetési üzelmekkel vádoljuk meg a McDonald's-ot vagy a Pizza Hutot? Bepereljük-e őket, amiért a gyerekeink egyre dagadtabbak?
Szó sincs róla. Mint fogyasztók valamennyien tudatosan, kellő tájékozottság birtokában döntünk arról, hogy mivel tápláljuk a gyerekeinket, és senki sem mondhatja, hogy igazán bölcsen döntenénk.
És ugyanilyen tudatosan, hasonló tájékozottság birtokában döntünk a dohányzás kérdésében is. Nap mint nap ezer és ezer termék reklámjával bombáznak bennünket, és mi azokra a reklámokra hallgatunk, amelyek meglévő igényeinket és vágyainkat erősítik fel.

Mint dr. Sprawling-Goode kifejtette: néhány nyilvánvaló és világosan körülírható kivételtől eltekintve minden fogyasztói reklám a fiatal felnőtteket célozza meg. A legtöbbet reklámozott termékek – gépkocsi, fogpaszta, szappan, kukoricapehely, sör, üdítőital, ruházkodási cikk, kölnivíz mind a fiatal felnőtteket akarják megnyerni fogyasztónak. Ugyanez áll a cigarettára is. Semmi kétség: a reklámok azt sugallják, hogy az adott cigarettamárkát a sportos, szép, energikus, gondtalan, gazdag és vonzó személyiségek választják előszeretettel – no de számtalan más terméket is hasonló szellemben népszerűsítenek.
Ezután dr. Sprawling-Goode adatokkal is alátámasztotta érvelését. A kocsikon kezdte, mondván: vajon mikor láttak utoljára a teremben lévők olyan sportkocsireklámot a televízióban, amelyiken a kormány mögött kövér, ötvenes férfiú ült volna? Avagy látott-e már valaki a reklámokban olyan mini-teherautót, amelyet elhízott háziasszony vezetne, miközben öt gyerek nyüzsög körülötte, s egy loncsos kutya lógatja ki nyelvét az ablakon? Nem, ilyesmi soha senkinek nem jutna eszébe. És hogy állunk a sörrel? A reklámon tíz srác üli körül a Szuperkupa közvetítését, kezükben a sörösdobozzal: mind dús hajú, kemény arcélű, és egyiknek sem dagad ki a gyomra a tökéletes szabású farmer fölött. Senki sem állítja, hogy ez a valóság – nem, kérem, ez egyszerűen egy sikeres reklám!
Ahogy fogytak a listán szereplő tételek, úgy szőtte át mindinkább a humor a tanú szavait. Itt van aztán például a fogpaszta. Vigyorgott-e már valakire a képernyőről egy lófogú vagy foghíjas csúfság? Micsoda képtelen gondolat! A fogpasztát mindig hibátlan fogú emberek reklámozzák. Sőt még a tiniknek szánt gyógykenőcsök reklámjainak kétségbeesett ifjú szereplőin is legföljebb ha egy-két apró pörsenés látható!
Dr. Sprawling-Goode nemegyszer elmosolyodott, sőt még kuncogott is saját megjegyzésein, és az esküdtek vele mosolyogtak. Érződött, hogy legfőbb mondanivalója célba talált. Ha a reklám sikere azon múlik, hogy meg tudja-e nyerni a fiatal felnőtteket, miért ne építhetnének erre az elvre a dohánygyártók is?
Amikor aztán Cable a gyerekek megkísértésének kényes témájára terelte a szót, a tanú már nem mosolygott többé. Szinte ünnepélyesen fejtette ki, hogy ő és kutatói gárdája több ezer cigarettareklámot vizsgált meg, amelyek az elmúlt negyven évben láttak napvilágot, de ilyen törekvést soha nem értek tetten. Külön megnézték, elemezték és csoportosították a televízió egész történetének cigarettareklámjait; ennek kapcsán dr. Sprawling-Goode mintegy mellékesen megjegyezte, hogy amióta az ilyen hirdetéseket száműzték a képernyőről, a dohányzók száma érzékelhetően megnőtt. Azt sem titkolta, hogy kutatási programjának kiindulópontjául éppen ez a megalapozatlan előítélet szolgált, és majdnem két éven át kereste a bizonyítékokat, miszerint a dohánytársaságok valóban a tizenéveseket célozzák meg – ám ez a tétel egész egyszerűen nem igaz.
Véleménye szerint a tizenéves korosztályt csak akkor lehetne kivonni a cigarettareklámok hatása alól, ha azoknak minden válfaját betiltanák, vagyis többé nem lehetne plakátokat nyomtatni, és nem lehetne hirdetni a buszokon, az újságokban, a képes magazinokban, az ajándékszelvényeken sem. Ám az ő személyes véleménye szerint ez a rendszabály a legkevésbé sem csökkentené a dohányáruk forgalmát, és egyáltalán nem befolyásolná a kiskorúak dohányzási szokásait.

Aztán, letudva a nyájaskodásokat, minden átmenet nélkül szenvedélyesen kezdte ostorozni “...minden idők leggyilkosabb fogyasztási cikkét: a cigarettát”. “Ez a termék évente négyszázezer amerikait öl meg, tízszer annyit, mint a tiltott kábítószerek. Végzetes hatását semmilyen más termék még csak meg sem közelíti."

Anélkül, hogy fárasztó részletekbe bocsátkozott volna, kiemelte dr. Fricke, dr. Bronsky és dr. Kilvan tanúvallomásának leglényegesebb pontjait, majd emlékeztette az esküdteket Lawrence Kriglerre, aki maga is a dohányiparban dolgozott, és belülről ismerte e cégek valamennyi szennyes titkát. Tíz percet szentelt a hangjától megfosztott Leon Robiliónak, aki húsz éven keresztül képviselte a dohánymágnások érdekeit, mígnem rájött feneketlen romlottságukra.
Szónoki lendülete akkor kapott szárnyakat, amikor a gyerekekre tért. A dohányipar csak úgy maradhat fenn, ha rabul ejti a tizenéveseket, és kineveli magának a vásárlók következő nemzedékét. És mintha korábban titkon elbújt volna az esküdtek szobájában, felszólította őket: emlékezzenek csak vissza, hány éves korukban gyújtottak rá először?
Naponta háromezer gyerek kap rá a cigarettára, és a harmadrészük előbb vagy utóbb belehal szenvedélyébe. Kell-e ennél többet mondani? Nem jött-e el az ideje, hogy kényszerítsék ezeket a dúsgazdag nagyvállalatokat: vállalják a felelősséget termékeikért? Nem jött-e el az ideje, hogy a társadalom észhez térítse őket? Nem jött-e el az ideje, hogy megvédjük tőlük a gyermekeinket? Nem jött-e el az ideje, hogy megfizettessük velük a termékeik által okozott károkat?
Ezután sötét, már-már gyűlölködő hangon taglalta a nikotinfüggőség átkát, és maró gúnnyal utalt a dohánytársaságok csökönyös igyekezetére, amellyel mindmáig cáfolják, hogy a cigaretta függőséget okoz. Egykori kábítószerfogyasztók vallomása szerint még a marihuánáról és a kokainról is könnyebb leszokni, mint a dohányzásról. Végül az eddiginél is ellenségesebben zúzta szét Jankle-nak a felelőtlen fogyasztásról szóló elméletét.

Kapcsolódó: Cobalt Multifilter by Philip Morris