Butélia Drogéria nagyobb térképen való megjelenítése
De jobban teszed, ha nem mész oda.
Butélia Drogéria. Jól megjártam vele! Egy kis üzlet, vasrúdon lengő, idő tépázta cégérrel, amely gyászosan nyikorgott a késő őszi szélben. Amikor elsétáltam mellette, a zsebemben lapuló jegygyűrűre gondoltam, és arra, hogyan kaptam vissza az imént Adrey-tól. Eszem ágában sem volt drogériákkal foglalkozni. Az járt a fejemben, hogy Adrey a semmirekellőnél finomabb jelzőt is használhatott volna rám. Az az elegánsan fogalmazott megjegyzése is, miszerint én egy "született pszichopata" vagyok, inkább hangzatos volt, semmint találó. Bizonyára olvasta valahol, azzal a meglehetősen elcsépelt klisével együtt, hogy: "Akkor sem mennék hozzád feleségül, ha te lennél az utolsó férfi a világon!"
"Butélia Drogéria! - morogtam magamban. Aztán megálltam, és azon tűnődtem, hogy honnan ötlöttek az agyamba ezek a különös ritmusú szavak. A cégéren olvastam őket az előbb, és akaratlanul is megragadtak bennem. - Vajon mi lehet az a Butélia Drogéria? kérdeztem magamtól, és a választ is azonnal megadtam. - Tudja a bánat! Kússz csak vissza, és nézd meg!"
Úgy is tettem. A Tizedik utca keleti oldalán slattyogva, azt találgattam, hogy vajon miféle ember vezethet egy ilyen üzletet, és mivel kereskedhet? Kérdésem második felére a kirakatban levő tábla adta meg a választ, amelyen ez állt:
BUTÉLIÁK NAGY VÁLASZTÉKBAN!
Volt ott egy másik sor is, kisebb betűkkel. Kabátom ujjával megdörzsöltem a mocskos üveget, és így végül el tudtam olvasni:
KÜLÖNFÉLE TÖLTÉSSEL!
Vagyis:
BUTÉLIÁK NAGY VÁLASZTÉKBAN!
KÜLÖNFÉLE TÖLTÉSSEL!
Erre bementem. Néha nagyon kellemes dolgokat árulnak palackokban, és akkori lelkiállapotomban nem jött volna rosszul egy kis lélekmelegítő.
- Csukd be! - süvöltötte egy hang, amikor beléptem az ajtón.
A hang egy testszínű labdából jött, amely mélyen a pult mögött lebegett. Áthajoltam a pulton, és láttam, hogy nem labda, hanem egy tar koponya. A hozzá tartozó öregember a pult szélébe kapaszkodott. Cingár teste akár egy buborék lebegett az ajtónyílás keltette huzatban. Kissé meglepte, hogy sarkammal berúgtam az ajtót. Nyomban orra esett, majd mosolyogva feltápászkodott.
- De jó, hogy újra látlak! - recsegte.
Talán még a hangszálai is porosak voltak, hiszen az üzletben minden csupa por volt. Miután az ajtó becsapódott, úgy éreztem, hogy egy hatalmas, poros koponyában vagyok, amelynek éppen most csukódott le a szeme. Fény ugyan volt elég, de nem lámpafény, nem is nappali világosság. Csak valami derengés, mintha sápadt arcok világítottak volna. Nem mondhatnám, hogy nagyon élveztem.
- Hogy érted azt, hogy újra? - kérdeztem ingerülten. - Hiszen soha nem láttál még! - Láttalak, amikor bejöttél, aztán elestem, majd felkeltem. És most újra látlak - okoskodott somolyogva. - Mit pharahancsoholsz?
- Mi van? - kérdeztem vissza, aztán rájöttem, hogy azt kérdezi, mit parancsolok. Ja, vagy úgy! - mondtam. - Láttam a cégéredet. Van olyan palackod, amelyiket szívesen meghúznék?
- Milyet akarsz? - Mid van?
Váratlanul egy dallamos versikébe kezdett, még ma is emlékszem. minden sorára.
Két dolcsi az ár, s szerencse vár
Csinos kis sanszot rejt a palack.
Nem több a flaska, örömmel rakva,
S repül karodba Myrna Loy.
Az öreg kancsó, alig egy korsó.
Idd, és többé már nem ázol el.
Kapható üvegcse, kacajjal telítve,
Benne gyógyír és ügetőtipp.
Van itt sok fiola, koboldok otthona.
S távoli tengerek szörnyei,
A csodás balzsam segít; ha baj van,
Pánsípok adnak életerőt.
Egyszarvú szarvának megőrölt porával
Jó állásra s hű társra lelsz.
Gazdagok asztala terítve számodra,
Fillérekért - szép és gazdag lehetsz!
Bólogatni kezdett, és valószínűtlen arcán széles mosoly terült el. - Csodaszerek, mi? - folytattam, ő pedig csak egyre bólogatott.
Egy ideig csendben méregettem.
- Szóval azt állítod, ép ésszel és ítélőképességed teljes birtokában, hogy ma, a huszadik században, ebben a városban, fényes nappal ilyen vacakokat árulsz, és ráadásul elvárod tőlem, tőlem, a felvilágosult entellektüeltől…?!
- Ostoba vagy, és dagályosan fogalmazol - mondta tárgyilagosan.
Megvetően végigmértem, és az ajtógomb után nyúltam. Megfagytam. Úgy, ahogy mondom, megfagytam. Mert amikor megfordultam, hogy kimenjek, az öreg előkapott egy ódivatú parfümszórót, és gyors egymásutánban megnyomkodva, jó adag permetet spriccelt rám. Hiszitek vagy sem, moccanni sem tudtam! De káromkodni igen, és hozzá is láttam alaposan.
A boltos átlendült a pult felett, és odaszaladt hozzám. A pult mögött egy dobozon állhatott, mert most láttam csak, hogy alig hatvan centi. Megragadta a zakóm hátulját, felkúszott a hátamon, aztán lecsúszott az ajtó felé nyúló karomon. Végül leült a csuklómra, lóbálni kezdte a lábát, és nevetve nézett fel rám. Amennyire érzékelni tudtam, teljesen súlytalan volt.
Amikor kifogytam a szitkokból - büszkén mondhatom, hogy szitkozódás közben sohasem szoktam ismétlésekbe bocsátkozni -, az öreg megszólalt:
- Nos hát, öntelt és ellenszenves barátom, bizonyít ez neked valamit? A Gorgók hajából származó olajpárlatot hintettem rád. És ha nem adok ellenszert, akkor így maradsz az idők végezetéig.
- Szabadíts ki - kiabáltam -, mert különben akkorát csapok rád, hogy a talpadon csurog ki az agyvelőd!
Kuncogott egyet.
Újra megpróbáltam kiszabadulni, de nem sikerült. Úgy éreztem, hogy a bőröm hámrétege magas széntartalmú acélból van. Folytattam a szitkozódást, de végül kétségbeesetten elhallgattam.
- Túl sokra tartod magad - mondta a Butélia Drogéria tulajdonosa. - Gondolj csak bele! Ami engem illet, még a kirakatüveg tisztítására sem fogadnálak fel. Azt remélted, hogy feleségül vehetsz egy lányt, aki már hozzászokott bizonyos kényelemhez, és megsértődtél, mert dobott téged. Na és miért dobott? Mert képtelen vagy állást szerezni. Hasznavehetetlen alak vagy. Semmirekellő, úgy bizony! És még van képed másokat a pokolba küldeni! Nos, ha én volnék a te helyedben, akkor udvariasan kérném, hogy szabadítsanak ki, és aztán körülnéznék az üzletben, hogy szíveskedne-e valaki eladni nekem egy üveg valamit, ami segíthet rajtam.
Én viszont soha nem kérek bocsánatot senkitől, és soha nem visszakozom. Továbbá nem adok közönséges kereskedők üres fecsegésére. Ez azonban rendhagyó helyzet volt. Még soha nem merevítettek szoborrá, és soha nem dörgöltek ennyi kellemetlen igazságot az orrom alá. Így most beadtam a derekamat.
- Oké, oké, szabadíts ki! Még veszek is valamit.
- Ez még mindig elég barátságtalanul hangzik - szólt a kis öreg nyájasan, miközben körínyedén a földre huppant, készenlétben tartva a parfümszórót. - Úgy kell mondani, hogy "kérlek, légy szíves".
A pult mögé ment, és egy darab papírral tért vissza. A papíron levő port felszippantatta velem. Azon nyomban izzadni kezdtem, végtagjaim merevsége olyan gyorsan szűnt meg, hogy majdnem elestem. Hanyatt vágódtam volna, ha az öregúr nem kap el, és nem vezet óvatosan egy székhez.
De amikor az erő kezdett visszatérni sokk érte izmaimba, az villant át az agyamon, hogy jó lenne kinyúvasztani ezt a ráncos kis töpörtyűt, amiért majmot csinált belőlem. Ám egy különös érzés nem engedte, hogy megtegyem. Különös volt, mert eddig soha nem éreztem még. Tudtam, hogy ha egyszer kijutok innen, azonnal osztozni fogok az öreggel rólam alkotott lesújtó véleményében.
Az öregúr nem zavartatta magát. Kezét dörzsölgetve a polcai felé fordult.
- Lássuk csak… vajon mi használna a legtöbbet neked? Hm. Siker? Az számodra elérhetetlen. Pénz? Nem tudnád, hogyan költsd el. Egy jó állás? Egyre sem vagy alkalmas. - Sajnálkozó tekintettel nézett rám, és a fejét csóválta. - Nehéz eset vagy… Ajjaj! - Bizseregni kezdett a tenyerem.
- Egy tökéletes élettárs? Nem, nem! Túl ostoba vagy ahhoz, hogy felismerd a tökéletest, és túl öntelt, hogy értékelni tudd. Nem hiszem, hogy találok neked… Várj! Lekapkodott négy-öt üvegcsét és fiolát a mögötte levő polcról, és eltűnt az üzlet egyik sötét zugában. Közvetlenül ezután lázas tevékenykedés hangjait hallottam. Porcelán edények koccantak, valamit apróra törtek, megkeverték, és aztán a mozsártörő vad csörömpölése hallatszott, ahogy sebesen a mozsár falának verődött. Majd csobogó hang, mintha kevergetés közben folyadékot öntöttek volna valamilyen száraz anyagra. És végül, néma csend után, tölcséren keresztül üvegbe töltött folyadék zubogása. A boltos megjelent, diadalmasan szorongatva egy címke nélküli, körülbelül egydecis üveget.
- Ez majd segít!
- Miben?
- Hát meggyógyítani téged!
- Meggyógyítani? - Önhittségem, ami Adrey szerint a legszembetűnőbb jellemvonásom, újra erőt vett rajtam, még mialatt az öregúr odabenn kotyvasztott. - Hogyhogy meggyógyítani? Nincs nekem semmi bajom!
- Hát ide figyelj, fiacskám! - mondta kissé türelmetlenül. - Biztos, hogy van valami bajod. Boldog vagy talán, vagy voltál valaha is boldog? Ugye, nem? Soha. Hát ennek akarok én most véget vetni. Pontosabban: megadom a kezdő lökést. Mint minden gyógykezelésnél, most is szükség lesz a beteg közreműködésére. Nagyon is rosszul vagy, fiatal barátom! A te betegséged a legsúlyosabb változata annak, amit a szakmában az ego retrogresszív metempszichózisának neveznek. Születésedtől kezdve alkalmatlan vagy bármiféle munkára. Kifejezetten szociofág. Nem kedvellek. Senki sem kedvel.
Egy kicsit úgy éreztem magam, mint akibe a villám csapott, csak hebegni tudtam.
- É-é-és most mit akarsz tenni?
Felém nyújtotta az üveget.
- Menj haza! Zárkózz be egy szobába, minél kisebbe, annál jobb! Hajtsd fel az üveg tartalmát! Aztán várd meg a fejleményeket! Ez minden.
- De mit tesz ez velem?
- Veled semmit, de érted annál többet. Rajtad múlik, hogy mennyit. De jól jegyezd meg, amit most mondok! Mindaddig, amíg a magad javára fordítod, boldogulni fogsz. De ha csak egyszer is öndicsőítésre, dicsekvésre vagy bosszúállásra használod fel, nagyon meglakolsz érte. Ne felejtsd szavamat!
- De mégis mi ez?
- Egy képességet adok el neked, mert neked pillanatnyilag egy sincs. Ha majd rájössz, hogy miben áll ez a képesség, tőled függ majd, hogy hogyan használod fel. Most pedig menj! Továbbra sem kedvellek.
- Mivel tartozom? - motyogtam teljesen leforrázva.
- Az ár benne van az üvegben. Csak akkor kell megfizetned érte, ha eltérsz az utasításaimtól. Most pedig vagy elmész azonnal, vagy kinyitok egy dzsinnesüveget. Természetesen nem a London Dryra gondolok.
- Megyek már - mondtam. Láttam, hogy a pult egyik végén egy ötvenliteres ballonban gomolyog valami, és ez egy csöppet sem tetszett. - Viszlát!
- Vihiszláhát!
Kiléptem az utcára, és elindultam a Tizedik sugárúton, majd keletnek fordultam, a Huszadik utcába. Hátra se néztem. Sok szempontból jó lett volna, ha akkor visszanézek, mert tény, hogy valami nem volt rendben a Butélia Drogéria körül.
Csak akkor csillapodtam le, amikor hazaértem. Lehajtottam egy csésze erős feketét, és mindjárt jobban éreztem magam. Végül is szkeptikusan fogtam fel a dolgot, még nevetni is tudtam volna rajta. Bár hangosan azért mégsem. Megvető pillantással méregettem az üveget, az pedig mintha visszanézett volna rám. Vágtam egy grimaszt, és felhajítottam a polcra, a régi kalapok közé. Aztán leültem lazítani. Imádok lazítani. Felrakom a lábam az ajtókilincsre, aztán addig csúszom lefelé a karosszékben, míg végül már a lapockámon ülök, és ahogy a régi mondásban van: "Néha ülök és gondolkozom, néha meg csak ülök." Az elsőt nem nehéz megcsinálni. Minden gyakorlott semmittevőnek át kell esnie ezen a fázison, hogy az utóbbit, a sokkal áldásosabb állapotot elérje. Hosszú évek gyakorlatára van szükség, hogy valaki képes legyen "csak ülni". Én már régóta tudok.
Éppen belemerültem az áldott semmittevésbe, amikor hirtelen zavarni kezdett valami. Megpróbáltam nem venni tudomást róla. Emberfeletti erővel küzdöttem a kíváncsiság ellen, de a zavaró érzés nem múlt el. Enyhe nyomást éreztem a könyökömnél, ami a szék karfáján feküdt. Abban a kínos helyzetben találtam magam, hogy koncentrálnom kell arra, mi van ott, egyúttal éreztem azt is, hogy a koncentrálás az a tevékenység, amelyhez a legkevésbé van kedvem. Végül rászántam magam, mély sóhajjal kinyitottam a szemem, és megnéztem, mi az.
Néhányat pislogtam, aztán újra odanéztem, de akkor is ott volt. Még mindig nyitva volt az ajtaja a faliszekrénynek, ahol hagytam, én pedig közvetlenül alatta ültem. Biztosan leesett a polcról! A padlónál lejjebb nem eshet a nyavalyás, gondoltam, és a könyökömmel lelöktem a szék karfájáról.
Visszapattant. Hajszálpontosan vissza ugyanarra a helyre, ahonnan leesett, a karosszék karfájára, a könyököm mellé. Meglepetésemben hirtelen mozdulattal újra letaszítottam. Ezúttal akkorát löktem rajta, hogy a falnak vágódott, majd a kis asztal alsó lapjára pattant, onnan pedig vissza a szék karfájára, most már szorosan a vállam mellé. Az ide-oda pattogástól a dugó kiesett az üvegből, és az ölembe gurult. Ott ültem, orromban a palackból áradó édes-keserű illattal, megrémülten és értetlenül.
Megragadtam az üveget, és beleszagoltam. Valahol már éreztem ezt az illatot, de hol? Megvan! Friscóban, a kínai lebujokban használnak. ilyen szagosítót a lányok. A folyadék sötét színű volt, füstös fekete. Óvatosan belekóstoltam. Nem volt rossz ízű. Ha nem volt benne alkohol, akkor az a drogériás öregúr pompás alkoholpótlót talált. A második kortynál már ízlett, a harmadikat határozottan élveztem, és negyedik már nem is volt, mert az üveg teljesen kiürült. Addigra már az is eszembe jutott, mi a neve annak a különös illatú, fekete fűnek, ami alapanyagul szolgálhatott hozzá. Kohl. A Távol-Keleten ennek a segítségével idézik meg a természetfeletti lényeket. Ostoba babona!
A kellemes és melengető folyadék, amit az előbb lenyeltem, hirtelen pezsegni kezdett a gyomromban. Aztán mintha szétáradt volna a tagjaimban. Megpróbáltam felállni, de nem bírtam. Úgy tűnt, a szoba szétesik, és a darabjai rám hullanak. Többre nem emlékszem.
Amikor ismét felébredtem - jó néhány óra eltelhetett közben, mivel világos nappal volt, és az óráim mind megálltak -, sokkal jobban éreztem magam. Még; mindig volt körülöttem néhány iszonytató dolog, de valahogyan már nem zavartak annyira. Szentül hittem, hogy meghibbantam, és ha egyszer így van, akkor minek izgassam magam? Az ördög tudja, de az is lehet, hogy az üvegben volt valami, ami lecsillapított. Kíváncsi és felcsigázott voltam, semmi több. Körülnéztem, és majdhogynem el voltam ragadtatva.
A falak színe zöldre változott. A szürkésbarna tapéta olyan szép lett, hogy elállt a lélegzetem. Mintha moha fedte volna, de olyan csodálatos, amilyet emberi szem még nem látott. A dús mohaszőnyeg alig észlelhető, de állandó mozgásban volt, nem a légáramlattól, hanem a növekedéstől. Elbűvölten odatéptem, hogy megnézzem közelebbről is. Tényleg növekedett! Spóra, tömlő, gyökér és aztán újra spóra - fantasztikus gyorsaságban követték egymást! De ez a csodának csak egy része volt, hiszen azt a káprázatos zöld színt is csak varázslat hozhatta létre. Kinyújtottam a kezem, hogy megtapogassam, de csak a tapétát értem. Amikor azonban az ujjaimat összezártam a tenyeremen, éreztem, hogy milyen lágy, akár egy nyaláb napsugár vagy mint a puha sötétség, amely átölel a koromfekete éjszakában. Érzete örömmámorral töltött el, soha nem voltam még annyira boldog, mint abban a pillanatban.
A lambériákon fehér kalapú gombák nőttek, a padlót pedig fű borította. A faliszekrény fémszegélyét virágzó szőlőindák szövevénye nőtte be, virágszirmaik hihetetlen színekben pompáztak. Úgy éreztem, eddig vak voltam és süket is, hiszen most hallottam először életemben a skarlátszínű, apró bogarak zümmögését a levelek között és a szakadatlan növekedés zsongó hangjait. Új és csodálatos világ vett körül, olyan törékeny, hogy a mozdulataim nyomán támadt légmozgás letépte a virágok szirmait. Túl tökéletes volt ahhoz, hogy valódi legyen. Elragadtatva forogtam körbe-körbe, szaladtam faltól Balig, benéztem a bútorok alá, belelapoztam régi könyveimbe, és mindenütt újabb és egyre gyönyörködtetőbb dolgokat találtam. Éppen a földön hasalva figyeltem az ágy rugói között fészkelő, gyémántcsillogású gyíkcsaládot, amikor először meghallottam a zokogást. Felálltam és körülnéztem. A sarokban áttetsző lányalak kuporgott. Fiatal volt ás kétségbeesett. Egyáltalán nem illett a szobámba, ahol mindenből az öröm sugárzott. Hátát a falnak támasztotta. Vékony lábait maga alá húzta. Az egyik kezében egy rongyos játék elefántot szorongatott a lábánál fogva, a másikkal pedig a könnyeit törölgette. Hosszú, fekete haja lágyan az arcába omlott.
Megszólaltam: - Mi a baj, gyermek? - Nem tudom elviselni, ha egy gyerek ilyen keservesen sír. Hirtelen abbahagyta a zokogást, kirázta a haját a szeméből, és felnézett, de nem rám, hanem mellém. Nagy, könnyel teli, violakék szemei tele voltak félelemmel, a bőre színe barnába hajlott.
- Ó! - sikoltott fel. Újra megkérdeztem:
- Mi baj van? Miért sírsz?
Védekezően a mellére szorította az elefántot, és pityeregve megkérdezte: - Hol… hol vagy?
- Itt, közvetlenül előtted, gyermekem - válaszoltam meglepetten. - Te nem látsz engem?
- Nem - suttogta. - Talán egy angyal vagy? Felnevettem.
- Dehogyis! - Közelebb léptem, és a vállára akartam tenni a kezem, de a kezem továbbhaladt, át a kislányon. Ő pedig összerezzent és elhúzódott, hangtalan kiáltás hagyta el a torkát.
- Sajnálom, nem akartam - mondtam gyorsan. - Biztos, hogy nem látsz engem? Mert én látlak téged.
Újra megrázta a fejét.
- Biztosan szellem vagy - mondta.
- Na ne mondd! És akkor te mi vagy?
- Ginny vagyok. Nekem itt kell lennem, és nincs, aki játsszék velem. - Legörbült a szája, és félő volt, hogy újra könnyekben tör ki.
- Honnan jöttél ide? - kérdeztem.
- Anyával együtt jöttem - mondta. - Sok hasonló bérházban laktunk már, mielőtt idejöttünk. Anya irodaházakban takarított. Ez az a hely, ahol nagyon megbetegedtem. Sokáig feküdtem betegen. Aztán egy napon felkeltem az ágyból, és idejöttem, de amikor visszanéztem, láttam, hogy még mindig az ágyban vagyok. Nagyon mulatságos volt. Aztán emberek jöttek, és "engem", aki az ágyon voltam, egy hordágyfélére tettek, és elvittek. Nemsokára a mama is elment, de előtte sokáig sírt. Hiába szóltam hozzá, nem hallotta. Soha többé nem jött vissza, nekem pedig itt kell maradnom.
- Miért?
- Csak. Nem tudom, miért. Csak kell. - És mit csinálsz itt?
- Csak úgy vagyok, és különféle dolgokra gondolok. Egyszer egy néni lakott itt, akinek volt egy kislánya, olyan, mint én. Sokat játszottunk együtt, amíg egy napon a néni meg nem látta. Szörnyű jelenetet csinált. Azt mondta a kislányra, hogy megszállott. A kislány egyre csak hívogatott: "Ginny! Ginny! Mondd meg a mamának, hogy tényleg itt vagy!" Én megpróbáltam, de a néni nem látott engem. Rémülten felkapta a kislányt, és sírt. Nagyon megsajnáltam. Ideszaladtam és elbújtam. Gondolom, a kislány egy idő múlva elfelejtett. Aztán elköltöztek - fejezte be szívfacsaró tárgyilagossággal.
Megrendített. - És mi lesz belőled, Ginny?
- Fogalmam sincs - mondta, és remegett a hangja. - Gondolom, itt maradok, és megvárom, amíg anya visszajön. Régen itt vagyok, talán már megérdemlem.
- Hogyhogy?
Lesütötte a szemét, mini aki bűnösnek érzi magát.
- Amikor beteg voltam, annyira rosszul éreztem magam, hogy nem bírtam tovább az ágyban maradni. Idő előtt felkeltem, pedig még nem lett volna szabad. Ez az, amiért most bűnhődnöm kell. de anya visszajön, majd meglátod!
- Biztos, hogy visszajön - motyogtam, és a szívem elszorult. - Fel a fejjel, kislány! Ha szükséged van valakire, akihez beszélhetsz, csak szólj, és én bármikor szívesen beszélgetek veled, ha itt vagyok.
Elmosolyodott, és ezt jó volt látni. Micsoda kegyetlen sors egy gyermeknek! Felkaptam a kalapomat, és elrohantam.
Lenn a földszinten a legalsó lépcsőn két fiatal ült. A lány a fiú vállára hajtotta a fejét, a fiú pedig átölelte őt. Láttam a korlátot rajtuk keresztül. Megálltam hallgatózni. A hangjuk erőtlenül csengett, mintha nagyon távolról jött volna.
- Csak egy megoldás van - mondta a fiú.
- Ne beszélj így, Tommy! - válaszolta a lány.
- Mi mást tehetnénk? Már három éve szeretlek, és még mindig nem házasodhatunk össze. Se pénzünk, se reményünk - semmink sincs. Sue, ha megtesszük, tudom, hogy örökre együtt maradunk. Soha többé nem válunk el.
Hosszú szünet után a lány megszólalt:
- Rendben van, Tommy, szerezz egy revolvert! - Még közelebb bújt a fiúhoz. - De Tommy, biztos vagy benne, hogy mindig így együtt maradunk?
- Biztos - suttogta a fiú, és megcsókolta. - Így együtt.
Hosszan hallgattak, egyikük se mozdult. Hirtelen megint abban a pózban voltak, amelyben az első pillanatban megláttam őket.
- Csak: egy megoldás van - mondta a fiú.
- Ne beszélj így, Tommy! - válaszolta a lány.
- Mi mást tehetnénk? Három éve szeretlek… - És ez így ment tovább, újra és újra. Pocsékul éreztem magam. Továbbmentem, ki az utcára.
Kezdett már derengeni bennem, hogy mi is történt. Az öregúr "képességnek" nevezte. Mert hiszen nem őrültem meg, igaz? Legalábbis nem éreztem őrültnek magam. Az a pár korty az üvegből egy új világra nyitotta rá a szemem. Hogy milyen volt ez a világ?
Szellemek népesítették be. Igen, itt voltak mind - a meséskönyvek szellemei, a közönséges kísértetek és a szegény, elátkozott lelkek - a sokszor megírt, természetfeletti világ tartozékai, amelyekről sokat hallottunk, és amelyeknek létét fennhangon tagadjuk, de titokban mégis sokat foglalkoztatnak minket. Na jó. De mi közöm nekem mindehhez?
Ahogy a napok múltak, fokozatosan megszoktam új és különös világomat, ugyanakkor egyre többet foglalkoztatott egy gondolat. Vettem, jobban mondva kaptam egy képességet. Láthatom a szellemek világának minden részét, még a burjánzó növényzetet is. Fák, madarak, gombák és virágok - ez eddig tökéletesen érthető. A szellemek világa olyan, mint a mi világunk, természetes tehát, hogy van benne növényzet és hasonlók. És láthatom a szellemeket is, bár ők nem láthatnak engem.
Oké. De mi hasznom nekem ebből? Nem beszélhetek és nem is írhatok róla, mert nem hinnék el. És különben is, ha jól tudom, ez egyedül az én kiváltságom, akkor pedig miért avassak be másokat is? És egyáltalán mibe?
Nem, ha nem kapok valahonnan valami segítséget, semmi reményem arra, hogy valaha is rájöjjek. Aztán, körülbelül hat nappal azután, hogy megittam az italt, amely felnyitotta a szememet, eszembe jutott az egyetlen hely, ahol segítséget kaphatok.
A Butélia Drogéria!
Éppen a Hatodik sugárúton keresgéltem valamit, ami Ginny kedvére való. Egyetlen ajándékomat sem tudta megérinteni, de szeretett mindent, amit nézegetni tudott - képeskönyveket és hasonlókat. Egyszer vettem neki egy könyvet, amelyben vonatok fényképei voltak, kezdve az öreg "De Witt Clinton"-tól. Megkérdeztem, hogy melyiket látta már közülük, és így rájöttem, hogy mióta lehet a szobámban. Majdnem tizennyolc éve. Keresgélés közben jutott eszembe az üzlet, és nyomban a Tizedik sugárúton lévő Butélia Drogéria felé vettem az utamat. Az öregúr biztosan segíteni fog!
A Kilencedik sugárút sarkán Happy Sam Healybe és Fred Bellew-ba botlottam. Fred jó haver volt, de Sammel nem tudtam kijönni. Nagy karimájú kalapokat hordott, és széles fazonú zakókban járt. A haját brillantírozta - szóval egy ficsúr volt. Siettem, és nem volt kedvem beszélgetni senkivel, de Sam elkapta a karomat.
- Lassabban, fazonom, lassabban! Régóta nem láttuk már a képedet! Hova igyekszel ilyen sebesen?
- A Tizedikre megyek, hogy beajánljalak téged egy szépfiúhoz. Sam arcáról nyomban eltűnt a vigyor, de Fred közénk lépett.
- Miért nem hagyjátok békén egymást, srácok? - kérdezte nyugodtan. Csak Freden múlott, hogy Sam és én nem folytattuk a piszkálódást, amibe már kezdtünk belejönni. - Emberi lényekhez én mindig kulturáltan szoktam beszélni, de Sam nem tartozik közéjük.
- Ne fűtsd magad, haver! Már úgyis készítjük neked valakivel a hideg zuhanyt. Attól majd lehűlsz.
- Ha tudnád, mit beszélsz, akkor most adnék az agyadnak - vágtam vissza. Fred most már erőteljesebben lépett közbe:
- Majd később találkozunk, Sam! - mondta, engem pedig nagy nehezen elvonszolt onnan.
Sam néhány percig bámult utánunk, aztán zsebre vágta a kezét, megvonta a vállát, és egykedvűen továbbment.
- Miért kell neked mindig közbelépni, amikor éppen meg akarom simogatni egy kicsit? - mondtam szemrehányóan.
- Csillapodj már, te ló! - Ez a töpszli csak Adrey miatt akar összebalhézni veled. Ha megvered, azonnal bepanaszol Adrey-nál, és akkor Adrey tényleg ki fog dobni. - Már megtette. És akkor mi van?
Rám sandított.
- Ez a te dolgod. - Arckifejezésemet látva, még azt is gyorsan hozzátette: - Rendben, ne mondj semmit! Nem tartozik rám. Egyébként mi újság?
Egy ideig szótlanul ballagtam mellette. Fred jó fej, akinek gyakorlatilag bármit el lehet mondani.
- Munkát keresek, Fred - szólaltam meg végül. Bólintott.
- Sejtettem. És mit akarsz csinálni? Bárki más kiröhögött volna.
- Szóval én…
"Az ördögbe is - gondoltam -, elmondom neki! Ha azt fogja hinni, hogy becsavarodtam, azt úgyis csak nekem mondja meg." Szalmasárga haja, keret nélküli szemüvege és a rengeteg olvasástól meghajlott háta láttán Fredtől nem sokat várt az ember. Pedig jólelkű fiú volt.
- Éppen lefelé sétáltam a Tizediken… - kezdtem.
Mire ahhoz a részhez értem, hogy megláttam a szobámban a kislány szellemét, elértünk a Tizedik sugárútra, a Huszadik utcánál délnek fordultunk. Nemigen figyeltem, merre járunk. Az igazat megvallva, emiatt történhetett, ami történt.
Éppen ki akartam rukkolni a kérdéssel, amely nem hagyott nyugodni: "Mit kezdjek új képességemmel?", amikor Fred felkiáltott:
- Hol is van az a te Drogériád 7
- A Tizenkilencedik és a Huszadik között - mondta. - Te jó ég, már a Tizennyolcadikban vagyunk! Elmentünk mellette!
Fred vigyorgott, és hátraarcot csinált. Elindultunk visszafelé a sugárúton, most már jobbra-balra nézegetve, de a Butélia Drogériának nyomát sem találtuk. Most láttam először kétkedést Fred nyílt tekintetében.
- Ugye, nem versz át, fiú?
- Hidd el… - kezdtem magyarázkodni.
Hirtelen megláttam egy húszast a járdán. Lehajoltam, hogy felvegyem, és még hallottam, hogy Fred felkiált:
- Megvan! Gyere!
- Tudtam, hogy ebben a háztömbben kell lennie! - mondtam, és Fred felé fordultam, pontosabban arra, ahol Fred az előbb állt. Egy csupasz fallal találtam szembe magam. Az egész utcában egy teremtett lelket sem lehetett látni. Az üzletnek és Erednek semmi nyoma!
Hosszú percekig csak álltam, és értetlenül bámultam a falat. Aztán végigmentem a Huszadikon, és visszajöttem a Huszonegyediken. Majd újra megtettem ugyanezt az utat. Az üzletnek és Erednek nyoma veszett!
A saroknál az utca végén lihegve megálltam. Mit csinálhatott ez a pasas? Beugrott egy erre hajtó kocsiba, vagy elnyelte a föld vagy talán az üzlet? De hol van itt üzlet? Ezt jól megcsinálta! Még egyszer körbejártam, de eredménytelenül. Így hát hazafelé vettem az utam. Alig tettem néhány lépést, amikor szaladó léptek zaját hallottam. Fred futott utánam lélekszakadva, és vállon ragadott. Egyszerre kiáltottuk:
- Hát te hol voltál?
- Miért kellett szó nélkül eltűnnöd? - kérdeztem. - Az alatt a néhány másodperc alatt, amíg én felvettem a pénzt a járdáról, te legalább száz métert rohantál az első sarokig, hogy észrevétlenül leléphess.
- A franc se lépett le! - mondta Bellew. Ennyire mérgesnek még sohasem láttam. - Megláttam a Drogériát, és bementem. Azt hittem, hogy közvetlenül utánam jössz. Megfordultam, és láttam, hogy kint állsz, és az üzletet bámulod, mintha nem akarnád elhinni, hogy ott van. Aztán elmentél. Közben az öregúr az üzletben megpróbált egykét dolgot rám tukmálni. Leintettem, és téged figyeltelek. Kiáltottam neked, de te rám se hederítettél. Aztán azt mondtam az öregúrnak, hogy várjon egy kicsit, mindjárt visszajövök a barátommal együtt. Hátradőlve nevetett, úgy, hogy a könnye is kicsordult. A kezével intett, hogy menjek. Na gyere, fiú, menjünk vissza! Az öregnek tényleg vannak jó dongai. Szavamra mondom, veszek valamit!
- Jó, jó - mondtam -, de Fred, esküszöm, hogy nem láttam az üzletet! Menjünk, vezess oda! Lehet, hogy tényleg becsavarodtam.
- Nagyon úgy fest! - válaszolta Fred.
Így hát visszamentünk, de az üzletet nem találtuk. Eltűnt. Ezen aztán jól összebalhéztunk. Fred azt mondta, hogy elsősorban én hazudok, én pedig azt akartam tudni, hogy miért adta be nekem azt a mesét, hogy látta az üzletet. Ő azt állította, hogy én akarok belőle hülyét csinálni. Aztán egyre keményebb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, és püfölni kezdtük egymást. Amikor leütöttem, a szemüvege, amit korábban a zsebébe dugott, eltörött. Elvesztettem egy jó barátot, és még csak választ sem kaptam a kérdésemre. Mit kezdjek a "képességemmel"?
- Teremtőm! - szaladt ki a számon. - Hát ez mi volt?! Ginny elnevette magát.
- Semmi különös, csak egy azok közül a Dolgok közül, amelyek állandóan itt úszkálnak. Megijesztett téged? Valamikor én is féltem tőlük, de már olyan sokat láttam belőlük, hogy nem zavarnak, kivéve ha túl közel jönnek.
- De az ég szerelmére, mik ezek a gusztustalan dolgok?! - Részek - válaszolta Ginny gyermeki egyszerűséggel.
- Minek a részei?
- Embereknek, te buta! Azt hiszem, hogy ez egy olyasféle játék, mint a fogócska. Tudod, ha valaki megsérül, és valamijét elveszti, mondjuk, az ujját vagy a fülét vagy valami hasonlót, akkor annak a valaminek a belseje… Ugye, érted, mire gondolok? Az, amije én vagyok annak az "énemnek", akit kivittek innen. Szóval a belseje visszamegy oda, ahol az ember, akihez tartozott, utoljára lakott. Aztán oda, ahol azelőtt lakott és így tovább. Persze ez nem megy gyorsan. Aztán amikor az egész emberrel történik valami, akkor annak a "belseje" indul el, hogy megkeresse a hozzátartozó részeket. Darabonként szedi össze őket. Nézd! - Áttetsző hüvelyk- és mutatóujjával a levegőbe nyúlt, és kihalászott egy kis hártyaszerű valamit. Közelebb hajoltam, és alaposan megnéztem. Összezsugorodott, ráncos, félig áttetsző bőrdarab volt.
- Valaki bizonyára megvágta az ujját, amikor itt lakott - mondta Ginny tárgyilagosan. - Ha majd valami történik vele, érted, ugye, akkor vissza fog jönni érte, erre a helyre.
- Te jó ég! - mondtam. Ez mindenkivel így van?
- Nem tudom. Vannak emberek, mint például én, akiknek ott kell maradniuk, ahol vannak. De én azt hiszem, hogy ha nem csináltál semmi olyat, ami miatt ott kel! maradnod, ahol éppen vagy, akkor körbe járhatsz, és összeszedheted, amit elvesztettél.
Szegény Ginny! Amikor én ennyi idős voltam, mint ő, sokkal kellemesebb dolgok foglalkoztattak.
Egy reggel kiléptem a házból, és egy pár percig ott ácsorogtam a bejárati lépcső előtt. Hirtelen észrevettem, hogy a régóta figyelt szellem karcsú kis alakja közeledik felém, átnyomulva új, természetfeletti világom lakói között. Az arcáról bánat sugárzott, a szemei szomorúak és beesettek voltak. Fecskefarkú kabátja és csíkos mellénye makulátlan. Mögé léptem, és rászóltam: - Hé!
Megrettent, és biztos vagyok benne, hogy el is szaladt volna, ha tudja, merről jött a hang.
- Rá se ránts, öreg! - mondtam. - Nem akarlak bántani.
- Ki vagy te?
- Akkor se tudnád, ha megmondanám - válaszoltam.
- Hagyd abba a fogvacogtatást, és mesélj nekem valamit magadról!
Áttetsző arcát megtörölgette egy áttetsző zsebkendővel, aztán egy arany fogpiszkálóval kezdett babrálni.
- Szavamra mondom - motyogta -, évek óta nem szólt hozzám senki egy szót sem. Így talán érthető, hogy ennyire zavarban vagyok.
- Érthető - mondtam. - De ne is törődj vele! Észrevettem, hogy az utóbbi időben gyakran járkálsz errefelé. Kíváncsi lettem. Keresel valakit?
- Nem - válaszolta. - Most, hogy alkalma volt a saját bajáról beszélni, többé már nem félt a semmiből jövő titokzatos hangtól, amely megszólította. - Az otthonomat keresem.
- Hm. Régóta?
- Ó, igen. - Az arcán fájdalmas grimasz jelent meg. - Sok-sok évvel ezelőtt egy reggel munkába indultam. Amikor kiszálltam a kompból a Battery megállónál, megálltam egy pillanatra, hogy megnézzem, hogyan halad az új magasvasút építése. Váratlanul nagy robaj hallatszott, és… Jaj, istenem! Iszonytató volt! A következő pillanatban már távolabb álltam, és egy emberre meredtem, aki pontosan úgy nézett ki, mint én! Egy hatalmas gerenda zuhant le, és… Jaj nekem! - Újból megtörölgette az arcát. - Azóta csak keresek és keresek. De senkit sem találok, aki meg tudná mondani, hogy hol laktam. És egyáltalán nem értem, hogy mit keresnek körülöttem ezek az úszkáló dolgok. Sohasem gondoltam, hogy megérem a napot, amikor fű nő a külső Broadway-n. Ez rettenetes! Rettenetes! - Sírva fakadt.
Nagyon megsajnáltam. Azonnal rájöttem, hogy miről van szó. Olyan erős sokk érbe, hogy még a szelleme is emlékezetkiesésben szenvedett. Szegény fickó! Ha nem gyógyul ki belőle, soha nem talál nyugtot. A dolog kezdett érdekelni. Lehetséges, hogy az amnézia bevált gyógymódjai szellemek esetében is hatékonyak? És ha igen, mi történik majd vele?
- Azt mondtad, hogy a kompból szálltál ki?
- Igen.
- Akkor pedig a szigeten kellett laknod… A Staten-szigeten, odaát, az öblön túl.
- Gondolod? - Zavartan és reménykedve bámult át rajtam.
- Persze…
- Mi lenne, ha átvinnélek oda? Ott talán megtalálnánk a házadat.
- Jaj, de nagyszerű lenne! Csakhogy… mit fog szólni a feleségem? Elvigyorodtam.
- Biztosan tudni akarja majd, hogy merre jártál. De azért boldog lesz, hogy visszakap téged. Gyere, menjünk!
Megmutattam neki, hogy merre repüljön a földalatti felé, én pedig utánaügettem. A járókelők különös pillantásokkal méregettek, hiszen jártomban a kezemet előrenyújtottam, és a csupasz tevegöbe beszéltem. De nem sokat törődtem velük. A kísérőm azonban annál nagyobb zavarban volt, mert az ő világának lakói hangosan visongtak és kacarásztak, amikor meglátták őt az enyémhez hasonló pozitúrában. Az emberek közül egyedül én voltam láthatatlan a számukra. A kis köcsögkalapos szellemnek egyre pirosabb lett a feje a szégyenkezéstől, már attól féltem, lángra lobban.
Lementünk a metróhoz. Láttam rajta, hogy ilyet még nem látott. A Déli kompnál szálltunk ki. A New York-i metróhálózat rendkívül kellemetlen hely olyan ember számára, aki az én "képességemmel" rendelkezik. Itt gyülekezik minden, ami szereti a sötétben bujkálást, és rettentő sok elhagyott emberi testrészt lehet látni. Elhatároztam, hogy attól kezdve csak busszal utazom.
Nem kellett sokat várnunk a kompra. A szürke kis szellem borzasztóan élvezte az átkelést. Rengeteg kérdést tett fel a kikötőben lévő hajókkal és zászlókkal kapcsolatban, megcsodálta a vitorlásokat. A Szabadság-szobor láttán hitetlenkedve csettintgetett a nyelvével. Amikor utoljára látta, még nem volt ennyire patinás, eredetileg aranyló fényében pompázott. Ebből arra következtettem, hogy valamikor az 1970-es években járt itt utoljára, tehát legalább hatvan év óta keresi az otthonát!
Kikötöttünk a szigeten, és ott már hagytam, menjen, amerre az ösztöne viszi. A Fort Hill emelkedőjének lábánál hirtelen megszólalt:
- John Quiggnek hívnak. A Negyedik sugárúton, a 45-ös szám alatt lakom.
Embert még nem láttam ennyire örülni, mint amennyire ő örült ennek a felfedezésnek. Ettől kezdve már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Balra fordult, aztán jobbra és ismét balra, két háztömbbel odébb pedig újra jobbra. Ő nem vette észre, de én igen, hogy az utca neve most már Tél sugárút. Homályosan rémlett, hogy az utcákat ebben a negyedben régen számmal jelölték. Sugárzó arccal ügetett fel a domboldalon, aztán hirtelen megállt, és bizonytalanul oldalra fordult. - Mondd csak, itt vagy még?
- Még igen - válaszoltam.
- Most már minden rendben van. El sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok neked a segítségért. Tehetek érted valamit?
- Nem hinném - válaszoltam némi gondolkodás után. - Te egészen más korban éltél. Minden megváltozott azóta.
Arcán megrendült kifejezéssel rám nézett, pontosabban a sarkon lévő új villára, és bólintott. - Azt hiszem, tudom már, hogy mi történt velem - mondta csendesen. - De talán jól van ez így… Hagytam végrendeletet, és a gyerekek is nagyok voltak már. - Felsóhajtott. - De ha nem találkozom veled, akkor még most is a Manhattan környékén kószálok. Lássuk csak… Gyere velem! Hirtelen futásnak eredt. Én pedig követtem, amilyen gyorsan csak tudtam.
Fenn a domb tetején egy idétlen kupolával díszített, zsindelytetős ház állt, faláról teljesen lekopott a festék. Piszkos volt és roskatag, láttára az öreg szellem arca fájdalmasan eltorzult. Nagyot nyelt, és belépett az udvarra a sövény között. A ház mögé került. Keresgélt a magas fűben, és végül rátalált egy mélyre süppedt kőre.
- Ez az - mondta. - Görgesd el a követ, és ásd fel a helyét! A végrendeletemben nem tettem említést róla, csak arról a csekély összegről, ami a széf folyamatos bérlésének költségeit fedezi. Nos, a bérelt fiók kulcsát és a meghatalmazást megtalálod a kő alatt. Eldugtam egy éjszaka a feleségem elől - kuncogott fel -, és többé már nem volt alkalmam szólni róla neki. Azt csinálsz vele, amit akarsz. - Behúzott nyakkal indult a ház felé. Az oldalajtóhoz baktatott, amit egy szélroham a kellő pillanatban tárt ki előtte. Füleltem egy ideig. A kirobbanó szóáradat hallatán elmosolyodtam. Az öreg Quigg alaposan megkapta a magáét a feleségétől, aki közel hatvan éven keresztül ült odabenn, és várt rá.
Ha Ginny teóriája helyes volt, akkor nem hagyhatta el ezt a helyet mindaddig, amíg újra teljes nem fett. És a férje nélkül hogy fett volna teljes? Ez a gondolatmenet megnyugtatott. Biztos, hogy ők most már egyenesbe jönnek!
Találtam egy vasrudat a kocsifeljáró mellett, és megpróbáltam a kő körül fellazítani a földet. Eltartott egy darabig, és közben az ujjamat is megsértettem, amire a követ el tudtam mozdítani a helyéről. Átkutattam az alatta levő földdarabot, és találtam is egy vízhatlan selyemből készült erszényt. Az erszényben egy kulcs volt és az egyik New York-i bankhoz címzett levél, amely bemutatóját felhatalmazza a kulcs használatára. Hangosan hahotáztam. Na nézd csak, a jámbor kis öreg! Dugipénze van! Ilyen tartalékkal a háta mögött az ember persze könnyen ugrál. Ó, az a vén csirkefogó! Soha nem fogom megtudni, hogy miféle vaj volt a fején, de esküdni mernék rá, hogy nő volt a dologban. Még a végrendeletébe is belevette! Na mindegy, lássuk csak azt a pénzt!
Nem volt nehéz megtalálni a bankot. Valamivel nehezebb volt bejutni a páncélterembe, mert eltartott egy darabig, mire a fiókbérlésre vonatkozó feljegyzést megtalálták a régi iratok között. De végül kibonthattam a piros szalaggal átkötött csomagot, és nyolcezer, kis címletekben lévő dollár boldog tulajdonosa lettem. Egy bankjegy sem volt hamis.
Attól kezdve meglehetősen jól ment a sorom. Hogy mit csináltam? Hát először is felruházkodtam, aztán megpróbáltam egyenesbe hozni a dolgaimat. Klubokba jártam, és összeismerkedtem egy csomó emberrel. Minél több embert ismertem meg, annál világosabban láttam, hogy mennyire rajonganak a természetfeletti dolgokért. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hisznek a fekete mágiában vagy a boszorkányokban és hasonlókban. De hitemre, ezer ember közül legfeljebb egy akad, aki tényleg fittyet hány a másvilágnak! Mindenesetre a kérdésemre megkaptam a válaszi. Két rongyért vettem egy elegáns rendelőt, tele drapériákkal és sejtelmes, rejtett fényekkel. Telefont is szereltettem bele, és az ajtóra egy szerény kis táblát tettem: Lelki tanácsadás. És elmondhatom, hogy az üzlet nem ment rosszul.
Klienseim többnyire a felső tízezerből kerültek ki, hiszen én is jómódú lettem.
Az esetek többségében nem volt nehéz az elhunyt hozzátartozókkal kapcsolatba lépni - mert hogy ez volt a leggyakoribb kívánságuk. A legtöbb szellem majd megőrül azért, hogy valamilyen módon kapcsolatot teremtsen ezzel a világgal. Ezért van az, hogy szinte bárkiből lehet jó médium, ha igazán akarja. A közönséges szellemekkel pofonegyszerű felvenni a kapcsolatot. Persze vannak olyanok is, amelyek elérhetetlenek. Ha az ember tisztességes életet él, és úgy távozik az élők sorából, hogy semmit sem hagy rendezetlenül, akkor a szelleme tisztán távozik. De hogy hová, azt sohasem tudtam meg. Csak annyit tudtam, hogy velük nem lehet kapcsolatba lépni. Az emberek döntő többségének azonban a halála után ott kell maradnia, ahol éppen van, hogy a dolgait rendbe hozza. Jó tetteket kell végrehajtaniuk, ki kell engesztelniük mindazokat, akiket megbántottak, tisztára kell mosni a lelkiismeretüket. Azt hiszem, hogy ez a szerencse forrása. Hiszen semmit sem adnak ingyen.
Ha valami szerencse ér, akkor azt egy olyan valaki szellemének köszönheted, aki életében elkövetett valamit ellened vagy az apád vagy a nagyapád, esetleg egyik ősöd ellen. Hosszú távon minden kiegyenlítődik, de addig a szegény elátkozott lelkek csak bolyonganak közöttünk, és igyekeznek minden rosszat jóvátenni. Mi pedig hajszoljuk a szerencsét, nem tudva, hogy szellemek tucatjai lesik a kedvező alkalmat, hogy segíthessenek nekünk, ha hagyjuk. És ha hagyjuk, egyúttal lehetővé tesszük számukra, hogy jóvá tegyék azokat a bűneiket, melyeket földi életükben elkövettek, és aztán elköltözhessenek arra a helyre - bárhol is legyen az -, ahol a megtisztult szellemek vannak. Legközelebb ha pácba kerülsz, menj el egy magányos helyre, és tárd ki az elméd a szellemek hada előtt. Ha meg tudsz szabadulni önteltségedtől és alaptalan önbizalmadtól, ők jelentkezni fognak, és megsúgják, mit kell tenned.
De ne higgye senki, hogy meg voltam elégedve a helyzetemmel! Nevezetesen azzal, hogy dől hozzám a pénz, anélkül hogy megdolgoznék érte. Egyáltalán nem. Nem is én lettem volna én, ha nem csinálok valami hülyeséget. Miért is kellett nekem az elmúlt hónapok eseményein rágódnom? Miért kellett Adrey miatt izgatnom magam? Miért feküdtem éjszakákon át álmatlanul, Happy Samre és a szemtelenségeire gondolva? Nem elégített ki az a tudat, hogy Adrey-nak nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy soha semmire sem fogom vinni. És nem boldogított az a gondolat sem, hogy Sam egy kis furgon sofőrjeként heti tizennyolc dollárt keres. Nem. Nekem muszáj volt felvágnom előttük!
Még arra is emlékeztem, amit a kis ember mondott a Butélia Drogériában arról, hogy mi történik, ha a "képességemet" hencegésre vagy bosszúállásra használom. De ez sem térített el a szándékomtól. Meggyőződésem volt, hogy minden és mindenki a hatalmamban van. Teli voltam önbizalommal, hiszen bármikor elküldhettem az egyik szellememet, és megtudhattam bárkiről, hogy mit csinált például három órával azelőtt. A professzor árnyékával az oldalamnál bármilyen nagyképű állítást meg tudtam cáfolni, és a cáfolatot frappáns és logikus érvekkel alá is tudtam támasztani. Senki sem tudott fölém kerekedni. Bárkit képes voltam meggyőzni, leszerelni vagy kijátszani. Nyeregben éreztem magam. Egyre csak arra gondoltam, hogy mi hasznom nekem mindebből, ha a srácok odaát a West Side-on mit sem tudnak róla. Szerettem volna látni, hogyan sárgul el az irigységtől az a félnótás Happy Sam, amikor látja, hogy nyolcezer dolláros sportkocsiban hajtok végig a Broadway-n. Az a gondolat sem hagyott nyugodni, hogy egy Adrey-féle libára pazaroltam az időmet és a könnyeimet. Kisebbségi érzés dolgozott bennem. Hülye voltamé) és hülyeséget is csináltam. Átmentem a West Side-ra.
Hűvös, téli éjszaka volt. Sok fáradságomba került, amíg magamat és a kocsit annyira kiglancoltam, hogy az emberek szeme megakadjon rajtunk. Jobb lett volna, ha ehelyett a fejemben csinálok rendet.
A Casey-féle játékteremhez hajtottam, vigyázva, nehogy a kelleténél gyorsabban hajtsak, és megállás előtt csikorogjanak a fékek, és figyelmeztetően felbőgjön a huszonnégy hengeres motor. Nem siettem kiszállni a kocsiból. Hátradőltem, és rágyújtottam egy féldolláros szivarra. Aztán hátralöktem a kalapomat, és megérintettem egy gombot. A dallamkürt majd egy percig egy divatos slágert harsogott. Aztán kinéztem a játékterem felé. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy nem kellett volna idejönnöm, ha ilyen fogadtatásra találok. És attól kezdve csak az járt az eszemben, hogy hogyan lépjek le onnan.
Két alak állt hanyag testtartással a játékterem kivilágított bejáratánál. A játékterem egy olyan jelentéktelen kis utcában volt, ahová még lámpákat sem tettek, a világítást egyedül az öreg kaszinó fényei szolgáltatták. Alaposabban odanézve, az egyik sötét alakban Happy Samre, a másikban Fred Bellew-re ismertem. Csak bámultak kifelé, nem mozdultak, nem szóltak egy szót sem. Amikor odakiáltottam nekik, hogy "Szevasztok, srácok, emlékeztek még rám?", észrevettem, hogy a világító ajtótál jobbra és balra a sötét falak mentén ott állnak a többiek is - mind, az egész banda. Ez mellbe vágott. Túl tökéletes volt a rendezés. Csöppet se tetszett a dolog.
- Szia - mondta Fred csendesen. Feltűnősködésem nem tetszett neki. Természetesen a többieknek sem, de Fred nemtetszése az ízléstelenségemnek szólt, míg a többiek egyszerűen csak dühösek voltak. Kikászálódtam a kocsiból, és hagytam, hogy megbámulják pompás szerelésemet. Ekkor éreztem először, milyen olcsó játékot játszom.
Sam krákogott egyet, és tisztán, érthetően azt mondta:
- Csinibaba!
Valaki felröhögött, és az épület melletti homályban valaki fejhangon huhogott. Odamentem közvetlenül Sam elé, és rávigyorogtam, bár nem sok kedvem volt hozzá. - Rég láttalak, már majdnem elfelejtettem, hogy milyen kis nyomott figura vagy. Hogy megy a sorod?
- Megvagyok - mondta, és tárriadóan hozzátette: - Még mindig munkával keresem a kenyeremet.
A moraj, amely végighullámzott a körülállókon, azt sugallta, a leghelyesebb lenne, ha visszaülnék csillogó, új kocsimba, és elhúznám a csíkot. De én maradtam.
- Sok eszed van! - motyogtam magamnak halkan.
Akkor jöttem rá, hogy a fiúk biztosan sokat ittak már. Nyakig benne voltam a pácban. Sam zsebre vágta a kezét, és felülről nézett le rám. Ő volt az egyetlen alacsony ember, aki ezt meg tudta csinálni velem. Kínos csend után megszólalt:
- Jobb, ha eltűnsz a csillogó tragacsoddal, pubi. Errefelé jobban kedvelik azokat a fickókat, akik keményen dolgoznak. Még azt se bánjuk, ha valakinek halomban áll a pénze, ha azzal szerezte, hogy jobb vagy okosabb másoknál. A mázli és az ügyeskedés nálunk nem sokat nyom a latban. Szóval tűnj el
Tanácstalanul néztem körül. Csak azt kaptam, amit megérdemeltem. Mégis mit reméltem? Azt vártam talán, hogy ezek a fiúk körülvesznek, és a kezemet rázogatva gratulálnak a szerencsémhez? Hiányérzetem volt, és amikor rájöttem, hogy mitől van, szíven ütött. Fred Bellew csak állt ott, egy szót sem szólt. A jó öreg békítő ezúttal nem állt közénk. Többé már nem igyekezett megakadályozni, hogy összekapjak Sammel. Még életemben nem éreztem magam ennyire egyedül!
Alig mozdultak, mégis hirtelen körülöttem volt az egész társaság. Ha most gyorsan eszembe nem jut valami, akkor kinyírnak! És ha ezek a pasasok nekiláttak kinyírni valakit, akkor az megemlegeti. - Mély lélegzetet vettem.
- Sam, tőled én nem akarok semmit. Tanácsokat sem, érted?
- Pedig kapsz! - csattant fel. - Te és a híres szeánszaid! Hallottuk híredet! Potom ötven dollárért átverni özvegyasszonyokat azzal, hogy beszélhetnek megboldogult férjükkel és az összes felmenőikkel. A híres pszihiáter! Rajta, üssétek!
Ekkor támadt egy mentő ötletem.
- Szóval azt mondod, szélhámoskodom! Na, figyelj rám, te nehézfejű ír! Le merem fogadni, hogy tudok neked mutatni egy olyan kísértetet, akitől égnek áll a hajad, ha egyáltalán el mersz jönni velem!
- Fogadni akarsz? Nevetséges! Halljátok ezt, fiúk? - Hahotázva felém fordult, és a szája sarkából lökte oda a szavakat: - Te akartad! Gyere, te pénzeszsák, fogadjunk! Fred lesz a tanú. Adsz a koszos dollárjaidból tízet egy ellenében? Fred, fogd ezt a tízest!
- Húszat is megadok! - mondtam hisztérikusan. - Olyan helyre viszlek, ahol olyan gonosz és félelmetes szellemmel találkozhatsz, amilyenről még nem is hallottál.
Az egész banda nevetett. Sam is nevetett velük együtt, de nem próbált visszakozni. A fogadás a banda minden egyes tagja számára szent dolog volt. Sam fogadott velem. megszabta a feltételeket, és tartotta magát hozzájuk. Én csak bólintottam, és két százas bankót tettem Fred Bellew kezébe. Fred és Sam bemásztak a kocsiba. Amikor elindultunk, Sam kihajolt és integetett.
- Viszlát a pokolban, fiúk! - kiáltotta. - Felhajtok magamnak egy szellemet, aztán majd kiderül, hogy ő ijeszt-e halálra engem, vagy pedig én őt!
Egyfolytában dudáltam, hogy ne hallja a járdáról utánunk kiáltott megjegyzéseket. Nagy nehezen kijutottam az utcából. Ráfordultam a főútra, és kifelé hajtottam a városból. - Merre? - kérdezte Fred egy kis idő múlva.
- Csak ide a közelbe - mondtam, de fogalmam sem volt róla, hová megyünk.
"Kell hogy legyen valahol errefelé egy olyan hely, ahol találok egy vérbeli kísértetet - gondoltam -, amitől Sam észre tér, és kibékít a fiúkkal." Kinyitottam egy rekeszt a műszerfalon, és kiengedtem Ike-t. Ike egy apró kis démon volt, aki véletlenül beszorult két fémlemez közé, amikor a kocsit összeszerelték. Így nem szabadulhatott ki addig, amíg az autót szét nem szedik.
- Figyelj csak, Ike! - suttogtam. Felnézett, a rekeszben lévő égő fénye vörösen tükröződött apró csillogó szemeiben. - Légy szíves, fütyülj a professzorért! Én nem akarok kiáltani, mert ez a két fickó hátul meghallaná. De téged nem hallanak.
- Rendben, főnök! - mondta. Ujjait a szájához emelte, és vérfagyasztót füttyentett. Ez volt a professzor megszokott hívójele. Az öreg nyomban megjelent a kocsi előtt, tett egy kört, és becsúszott mellém az ablakon keresztül, amit már előre kinyitottam egy résnyire.
- Istenem! - lihegte. - Hogy hívhattál egy ilyen rettenetes sebességgel haladó helyszínre? Alig tudtalak utolérni.
- Ugyan már, professzor - suttogtam -, egy rakétát is utol tudnál érni, ha akarnád! Figyelj, van itt hátul egy fickó, aki szeretne megijedni egy szellemtől. Ismersz valakit a közelben?
A professzor feltette a csíptetőjét.
- Persze. Emlékszel még, hogy mit meséltem Wolfmeyerről?
- Igen, ő tényleg félelmetes lehet.
- Kiválóan meg fog felelni a célnak. De azt ne kérd, hogy én is veletek menjek! Egyikünk sem érintkezik Wolfmeyerrel. És az ég szerelmére, te is légy óvatos!
- Biztos boldogulok vele. Hol is lakik?
Részletesen elmagyarázta, hogy merre kell menni, és jóéjszakát kívánt, majd elpárolgott. Egy kicsit meglepődtem, mert a professzor gyakran elkísért, és még soha nem utasított vissza egyetlen olyan alkalmat sem, amikor módja nyílt valami újat látni. Megvontam a vállam, és hajtottam tovább. Mi mást tehettem volna?
Kiértem a városból, és nemsokára elértem az öreg tanyához. Ebben akasztotta fel magát a pennsylvaniai hollandus, Wolfmeyer. Világéletében rossz ember volt. És szellemként is ugyanolyan maradt. Nem igyekezett jóvá tenni az elkövetett bűneit, fittyet hányt a szellemvilág törvényeinek. Nagyon jól tudta, hogy mindaddig, amíg nem tesz elegendő jót tengernyi bűne ellensúlyozására, ott kell maradnia, ahol van. Úgy tűnt, hogy ez őt egyáltalán nem izgatja. Elvadult és valóban nagyon gonosz kísértetté vált.
Nyolc ember halt meg azon a tanyán, amióta az öregember lemállott a saját maga hurkolta kötélről. Hárman közülük a tanyát bérelték, három hobó volt, kettő pedig pszichológus. Valamennyien felakasztották magukat. Szóval ez volt Wolfmeyer módszere. Azt hiszem, élvezetet talált a kísértésben. Mindenesetre nagyon alaposan csinálta.
Én nem akartam, hogy Happy Samnek tényleg baja essék. Csak móresra akartam tanítani. Sajnos másképpen sült el a dolog.
Leálltam a kocsival, nem messze a háztól, ahogy megbeszéltük. Sam és én kiszálltunk. Sam a vállára vetve hozta a vontatókötelemet, amelynek az egyik vége már hurokra volt kötve. Fred most már egészen másképp látta a dolgot, az arca halálosan komoly volt.
- Nem tetszik ez nekem - mondta, végignézve a ház felé vezető ösvényen. A ház messze esett a főúttól, baljóslatúan gubbasztott az éjszakai sötétben.
- Na, Sam? - kérdeztem. - Ha akarsz, most is fizethetsz, és akkor lezártnak tekintjük az ügyet.
Sam követte Fred pillantását. Tény, hogy a ház hátborzongató látványt nyújtott. Biztos, hogy Samre is hatott. Egy pillanatig elgondolkozott. Aztán megrántotta vállát, és elvigyorodott.
- Egy frászt - mondta -, csak nem képzeled, hogy megrémülök egy rozzant, elhagyatott háztól?
Nem tudtam nem értékelni a bátorságát. Fred váratlanul közbeszólt:
- Sam, lehet, hogy mindaz igaz, amit mond. Egyszer mutatott nekem valamit a Tizedik sugárúton. Egy kis üzletet. Valami nem stimmelt körülötte. Ezen össze is balhéztunk egy kicsit, és sokáig dühös voltam, de el tudom képzelni, hogy itt is tud valami hasonlót produkálni.
A figyelmeztetés Samet csak még makacsabbá tette, bár az arcán látszott, hogy érti, mire gondol Fred.
- Na, gyere, pubikám! - mondta, és megindult az ösvényen.
A házba úgy jutottunk be, hogy felmásztunk a pince rézsútos csapóajtaján a földszinti ablak pereméig. Elővettem egy elemlámpát, és azzal világítottam meg a gerendához vezető utat. A ház mintha örömét lelte volna abban, hogy lépteink zaját szűnni nem akaró kísérteties suttogássá formálja, amely szobáról szobára vándorolt. A hírhedt gerenda alatt, a poros padlón sötét foltok látszottak.
Segítettem Samnek felerősíteni a kötelet, aztán eloltottam az elemlámpát. Samnek nem lehetett valami kellemes érzés, de engem nem zavart, mert tudtam, hogy meglátom a kísértetet, még mielőtt rám támadhatna, és különben is engem nem látnak a szellemek. Számomra a falakat, a padlót és a mennyezetet bevilágították a szellemvilág mindenütt jelenlevő növényzetéből áradó foszforeszkáló, ezerszínű fények. Szerettem volna, ha Sam látja, milyen mohón tenyészik a túlvilági penész a gerenda alatt lévő foltokon. Mert az igazán hátborzongató volt.
Sam már szaporábban kapkodta a levegőt, de tudtam, hogy a sötétség és a csend önmagában nem elég ahhoz, hogy beadja a derekát. Ahhoz egyedül kellett maradnia és fogadnia egy látogatót.
- Pá, gyermekem - mondtam, és megveregettem a vállát. Megfordultam, és kimentem a szobából.
Hangosan becsaptam a bejárati ajtót magam mögött, aztán halkan visszalopództam. Kétségtelen, hogy ennél elhagyatottabb helyet még életemben nem láttam. Még a kísértetek is kerülték, kivéve természetesen Wolfmeyert. Csak a csodálatos növényzet volt ott, amit egyedül én láthattam, és a csönd, amit csupán Sam zihálása tört meg. Tíz perc sem kellett, hogy világosan lássam, Happy Sambe több bátorság szorult, mint amennyit valaha is feltételeztem róla. Őt meg kellett ijeszteni, mert csak úgy magától, minden különösebb ok nélkül, nem ijedt meg.
Lekuporodtam a szomszéd szobában a fal mellé, és kényelembe helyeztem magam. Biztos voltam benne, hogy Wolfmeyer nemsokára megjelenik. Őszintén reméltem, hogy közbe tudok lépni, mielőtt még veszélyessé válik az ügy. Semmi értelme, hogy elfajuljon a dolog, hiszen csak egy okoskodó alakot akarok alaposan megleckéztetni. Ez a tudat megnyugtató érzéssel töltött el, és így nagyon váratlanul ért, ami történt.
Már régóta néztem a szemben lévő ajtó irányába, amikor rájöttem, hogy jó néhány perce halvány derengést látok. Minél tovább néztem, annál erősebb lett a fény, erősödött, és lágyan vibrálni kezdett. Zöldes színben játszott, a penészes, rothadásnak indult dolgok zöld színében. Furcsa bűz kísérte, mintha egy olyan, régóta halott embernek a szaga lenne, hogy valójában nem is emlékeztetett szagra. Elmondhatatlanul iszonyú volt. Be kell vallanom, hogy én is halálra rémültem. Természetesen félelmem csak addig tartott, amíg sérthetetlenségem tudata vissza nem tért. Még jobban összekuporodtam, és közelebb húzódtam a falhoz. Vártam.
Egy nagyon-nagyon öreg ember szelleme volt. Lebegő, áttetsző köntöst viselt, és csupasz karjait, amelyek erősek és izmosak voltak, maga elé tartotta. Bozontos hajjal és szakállal övezett feje összeroncsolt nyakon reszketett. Ahogy áthaladt a szobán, minden egyes lépésnél újra és újra megingott a feje. Szemei vörösen fénylettek, sötétzöld lángok bujkáltak bennük. Szemfogai sárga, törött végű agyarként meredeztek, és még rémisztőbbé tették alattomos vigyorát. A zöld fény glóriaként övezte meg-megbicsakló fejét. Gonosz és undorító jelenség volt.
Elment mellettem, nem vett rólam tudomást, és megállt az ajtónál, amely mögött Sam várt a kötélnél. Közvetlenül az ajtó előtt állt, karjait előrenyújtotta, fejének ingása lassan megszűnt. Bebámult Samre, majd hirtelen kinyitotta a száját, és felüvöltött. Halk, de mégis vérfagyasztó volt ez a hang, lehetett volna távoli kutyavonyítás is, és bár nem láttam be a másik szobába, mégis biztos voltam benne, hogy hallatára Sam felkapja a fejét, és a kísértet arcába mered. Wolfmeyer még feljebb emelte a karjait, kissé megtántorodott, majd belépett a szobába.
Kiragadtam magam a torkomat szorongató félelem karmai közül, és feltápászkodtam. Ha nem lépek gyorsan közbe…
Lábujjhegyen az ajtóhoz siettem. Megálltam egy pillanatra, és láttam, hogy Wolfmeyer összevissza hadonászik a két karjával a feje felett, mozdulataitól köntöse lebegni kezd, és az egész alakja zöld fényben lüktet. Azt is láttam, hogy Sam ott áll tágra nyílt szemmel, aztán hátrálni kezd, a kötél felé. Kezével a nyakát fogta, a szája kinyílt, de hang nem jött ki rajta. Feje megbillent, a nyaka hátrahajlott, eltorzult arccal nézett a mennyezetre, miközben egyre csak hátrált a szellemtől, egyenesen az előkészített hurok felé. Ez volt az a pillanat, amikor áthajoltam Wolfmeyer válla fölött, és közvetlenül a fülébe kiáltottam: - HUH
Alig tudtam megállni, hogy fel ne nevessek, hiszen Wolfmeyer felsikoltott, ugrott vagy három métert, és körül se nézve, kirohant a szobából, olyan sebesen, mint a szélvész. Soha nem láttam még kísértetet ennyire megijedni.
Ugyanakkor Happy Sam kiegyenesedett, az arca elsimult, és nagy zökkenéssel lehuppant a földre, a hurok alá. Csak egy hajszálon múlott, hogy nem esett baja. Ott ült, arca úszott a hideg verejtékben, kezét a térde között tartva, a lábát bámulta.
- Remélem ennyi elég volt! - mondtam diadalmasan, és odamentem hozzá. - Fizess, te nyavalyás, még akkor is, ha egy hétig éhezel utána!
Nem mozdult. Arra gondoltam, hogy még mindig a sokk hatása alatt van.
- Gyere! - mondtam. - Szedd össze magad, ember! Nem láttál még eleget? Az öreg rémség bármelyik pillanatban visszajöhet. Állj már fel
Nem mozdult. - Sam!
Továbbra sem mozdult.
- Sam! - ragadtam meg a vállát. Oldalra dőlt, és úgy maradt. Halott volt.
Néhány pillanatig se szólni, se mozdulni nem tudtam. Aztán, még mindig előtte térdelve, kétségbeesetten felkiáltottam:
- Sam, Sam, ezt jól megcsináltad!
Nem sokkal azután lassan felálltam, és elindultam az ajtó felé. Alig tettem néhány lépést, máris megálltam. Valami történik velem! Megdörzsöltem a szememet a kezem fejével. Igen, egyre sötétebb lett! A szellemvilág szőlőleveleinek és virágainak foszforeszkáló fényei egyre halványodtak.
Ez korábban nem fordult elő!
Értitek már, hogy mi történt? A kotyvalék, az az átkozott kotyvalék a Butélia Drogériából! Elmúlt a hatása! Amikor Sam meghalt, pontosan akkor. Tehát ezzel kellett megfizetnem az üvegért! Ennek kellett történnie, mert bosszúállásra használtam fel. Már alig volt fény, aztán teljesen kihunyt. Miért látom azt az ajtót? Mi az a halványzöld fény, ami megvilágítja a poros ajtófélfát?
Wolfmeyer. Ki kell jutnom innen!
Többé már nem láthattam a szellemeket, de a szellemek most már láttak engem. Futni kezdtem. Átrohantam a sötét szobán, és a túlsó falba ütköztem. Visszatántorodtam. Vérző ujjaimmal az arcomhoz kaptam. Újra futni kezdtem, és újra egy falba ütköztem. Hol a másik ajtó? Futottam, és újra meg újra csak falakba ütköztem. Felsikoltottam, és tovább rohantam. Átestem Sam hulláján. A fejem a hurokba került, a kötél a nyakamra tekeredett, és a nyakcsigolyám hangos roppanással eltört. Fél percig kapálództam, aztán himbálózni kezdtem.
Tökéletesen halott voltam. Wolfmeyer pedig csak nevetett és nevetett.
Fred talált meg minket reggel. A testünket kocsiba rakta, és elvitte. Nekem pedig itt kell maradnom és kísértenem ebben az átkozott házban. Nekem és Wolfmeyernek.
Csoban Eszter fordítása
képek meg a netről összelopkodva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése