Frank Herbert: Vigyázat, gyalogosok!

Nem érezte magát biztonságban, bár nála volt a lefűrészelt csövű vadászpuska, és az otthon összebütykölt kézigránátok is ott hevertek mellette az ülésen. A kocsi fölött igencsak eljárt az idő, az adóvevő tönkrement, a méregdrága páncélüvegre pedig egyszerűen nem tellett. Minden oka megvolt a nyugtalanságra, hiszen a gyalogosok egyre agresszívebben viselkedtek.

Tiszta szívből gyűlölte őket, a jellegtelen, szegényes külsejű utcasarki lesben állókat, akik könyörtelen elszántsággal harcoltak ősi ellenségeik, a gépjárművezetők ellen. Védtelen áldozatukat látva menyétként suhantak a falak tövében, és sohasem kegyelmeztek. Alig egy nappal ezelőtt elkapták az egyik szomszédos Audit, múlt héten meg az önkéntes járőrszolgálat két Mercedesével végeztek. A gyalogos söpredék semmilyen alantas eszköztől sem riadt vissza, a csapdaállítás, a tűcsillagok, a festékzsákok, a kifeszített drótkötelek az utcai hétköznapok részeivé váltak. A megállított, védekezésre képtelenné tett zsákmányra rázúdul a csőcselék, téglákkal, feszítővasakkal beverik a szélvédőt, és kitépik a vezetőt, mielőtt az rádión segítséget hívhatna. Az utóbbi időben már tapadóaknákat is bevetettek! Csak a jó ég tudja, hogy hol szerezték a robbanóanyagot.

Tisztában volt a veszéllyel, hiszen ez alkalommal sokáig a biztonsági övezeten kívül, a gyalogosok földjén kellett haladnia. Gyorsan, lendületesen vezetett, gondosan ügyelve arra, hogy végig az úttest közepén maradjon… A szíve mégis hevesebben kezdett dobogni, valahányszor egy-egy útkereszteződés bukkant fel a távolban.

Hirtelen mozgásra lett figyelmes. A járdán, közvetlenül a fal mellett ment valaki. Talán egy csapda? Esetleg váratlan lehetőség? A gyalogos, úgy látszott, túl késön vette észre, se közel, se távol nem volt menekülési lehetőség. Nincs hová bújnia, sehol egy kapualj, sehol egy sikátor! Hiába menekül, késő már futnia.
A kormány mögött ülő férfi önkéntelenül is a gázra taposott. A kocsi meglódult, bal oldala felfutott a járdára, a sárhányók és a fal között alig maradt rés. Már majdnem elérte a rohanó alakot, amikor az egy gyors mozdulattal oldalra vetette magát, elkerülve ezzel a szögesdrótba burkolt hűtőrács öklelését. Az autó fékezett, és a vezető egyetlen lendülettel megpördítette a kormányt. "Kezdődhet a vadászat" - gondolta.

A gyalogos vad ugrásokkal szaladt az aszfalton, hihetetlenül szívósan és 102 fürgén szökellt ide-oda az éppen hogy csak egy leheletnyivel a nyomában száguldó, erős, ám a kanyarokban tehetetlen jármű előtt. Bár a kocsi jóval gyorsabb volt, az irányváltoztatások miatt nem tudta kihasználni robusztus tömegét. Az idő neki dolgozott, hiszen a motor nem fárad el, míg az üldözött mozgása egyre rendezetlenebbé, töredezetté, lassúvá vált. Úgy tűnt, már csak egyszer kell erőteljesen a gázra lépni, elég egy rövid roham, amikor váratlanul szétrobbant a szélvédő, és üvegcserepek lavinája zúdult a sofőrre.
A csata hevében nem vette észre, hogy kiszemelt zsákmánya segítséget kapott, két szakadt suhanc bukkant elő. A gyalogosok jellegzetes ruháját viselték, fegyverzetük kövekből és vasrudakból állt. Oldalról rohantak az autó felé, valamit a kerekek elé hajítottak…

A biztonság mindennél fontosabb! A vezető megpróbált visszavonulni, szerencsére a háta mögött nem tűnt fel újabb ellenséges erő. Csikorgó gumikkal fordult meg, és a menekülés reményében tövig nyomta a gázt. A motor felbődült, a kocsi egy pillanat alatt maga mögött hagyta az összecsapás színterét.
Nem jutott messzire. Bár sikerült bevennie néhány kanyart, és elérte a zónák közötti senkiföldjét, a jármű hangosan remegni kezdett, rázkódott, egyre lassult, lehetetlen volt egyenesben tartani. Még egy darabig ment, de azután félrecsúszott, és a motor leállt.

A vezető óvatosan körülnézett, de nem látott semmi fenyegetőt. Kimászott, hogy felmérje a károkat. Két kerék leeresztett, jól látszottak a ragacsos tömítőanyagból kiálló acéltövisek. A ragasztó egy darabig tartotta a nyomást, de csak egy darabig.

- A fene egye meg! - káromkodta el magát. Túl gyorsan ment.

Ismét körbepillantott, gyalogosoknak se híre, se hamva. A legközelebbi biztonságos kertváros nincs messze. Ott pedig nemigen történhet vele baj. Felvett egy kézigránátot, a bárdzseki zsebébe dugta, amikor távoli, halk nesz ütötte meg a fülét. A zajforrás közeledett, könnyű volt felismerni. Egy jármű! Egy Volkswagen. Nem éppen a legelőkelőbb autó, de hát aki bajban van, az ne válogasson! Karját lengetve a közeledő kocsi elé futott.
Szerencséje volt, az utolsó pillanatban el tudott ugrani a rátörő vastömeg elől. őrület! Ezek el akarták gázolni!

Mire észbe kapott volna, a jármű már meg is fordult. Őrült sebességgel száguldott felé, éppen hogy csak félre tudott lépni előle.
- Te barom sofőr!
A kocsi nem ismert kegyelmet, a nyomában volt, üldözte. Nem törődött az integetéssel, a barátság, a megalázkodás jelzéseivel, csak jött dübörögve, könyörtelenül. A menekülő érezte, amint elhagyja az ereje. Ziháló tüdővel rohant, de megcsúszott, és az aszfaltra zuhant. A gépszörnyeteg csak egy hajszálnyival tévesztette el, fékezett, fordult, és nekirugaszkodott a végső rohamnak.
A földön fekvő férfi az utolsó pillanatban tudta elővenni a kézigránátot. Sikerült a kocsi hűtőjére dobnia.
Robbanás, egy tűzoszlop tört elő. Egy pillanatra feltűnt a szétrepedt szélvédő, egy gyűlölettől eltorzult arc. Azután a kocsi megfordult és elszáguldott. Remegő tagokkal emelkedett fel az aszfaltról.

Eltántorgott a falig. El kell tűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet. Mennie kell, mégpedig gyalog! Megmarkolta a puskát, és szétnézett. Csak tűnjön fel még egy autó! Megmutatja nekik, hogyan harcol az életéért! Védekezni fog.

Tiszta szívéből gyűlölte az autóvezetőket.