Greg Bear: A vér zenéje (III.)

Suzy émelygést érzett, és letette a tányérját.
- Most van? - kérdezte az üres levegőtől. Szorosabbra húzta ma­gán a takarót. - Kenny? Howard? Most van? Cary? ,
Kör alakú, sima porond közepén állt, háta mögött a szürke étélés hengerrel. A Nap szabálytalan körökben mozgóst; a levegő mintha villogott volna. Előző éjjel álmában Cary elmondta neki, mi fog tör­ténni; annyit mondott, amennyit meg tudott érteni.
- Cary? Anya?
A takaró megmerevedett.
- Ne menjetek el! - sikoltotta. A levegő-újra fölmelegedett, az eget mintha régi olajfesték fedte volna be. A felhők olajos csíkokba si­multak, a porond egyik oldalán lévő oszlopokkal borított halom és a másik oldalán álló tüskés poliéder között felerősödött a szél. A poli­éder tüskéi kéken izzottak és remegtek. Maga a poliédér háromszög­letű ékekre szakadt, az ékek közül fényszivárgott ki, vörös, mint az olvadt láva.
- Ez az, nem? - kérdezte sírva. Annyi mindent látott az elmúlt héten az álmaiban, annyi időt töltött köztük, hogy teljesen össze­zavarodott, nem tudta, mi a valóság, és mi nem. - Feleljetek!
Takarója megremegett, fölemelkedett és csuklyát alkotott a feje körül. Aztán összezáródott az álla alatt, homlokát pedig vékony, át­látszó fehér réteggel borította be. Aztán az ujjai köré kezdett nőni, és kesztyűt formált körülöttük, ugyanúgy beburkolta lefelé a lábszárát még a lábfejét. Szorosan körülvette, de ugyanolyan szabad mozgást engedett neki, ahogy addig mozgott.
A levegőben édeskés lakkok, gyümölcsök, virágok illata terjengett. Aztán friss, meleg kenyérillat jött. A takaró csapkodott az arca körül, megpróbálta megkapatgatni, aztán végighemperedett a földön, és addig hempergett, amíg a hang azt nem súgta a fülébe, hogy hagyja
abba. Erre hanyatt feküdt .a porondon, és azon az átlátszó valamin keresztül fölfelé bámult:
Nyugodj meg. Maradj nyugton. Anyja hangja volt, .szigorú, de gyöngéd. Nagyon akaratos kislány voltál; mondta a hang, mindent visszautasítottál, amit felkínáltunk. Én is ugyanezt. csinálhattam volna. Most még egyszer megkérdezlek, de gyorsan döntsél. Akarsz velünk jönni?
- Meghalok; ha nem megyek? - kérdezte Suzy fojtott hangon. - Nem. De egyedül leszel. Senki nem marad itt közülünk.
- Elvisznek benneteket?
- Amit Cary mondott. Figyeltél rá, Csemete? - Ez most Kenneth volt. Küszködve próbálta letépni magáról a takarót.
- Ne hagyjatok el. Akkor gyere velünk. - Nem! Nem tudok.
- Nincs időnk, Csemete. Ez az utolsó lehetőség:
Az ég meleg narancssárga lett, és teli volt villamossággal, a felhők gubancos foszlányokká vékonyodtak.
- Anya, biztonságos ez? Félni fogok? - Biztonságos. Gyere velünk, Suzy.
A szája megbénult, és az agya mintha szikrázott és széthullott volna. Nemi gondolta.
A hangok elhallgattak. Egy darabig semmi mást nem látott, csak rohanó vörös és zöld vonalakat. Fájt a feje, hányingert érzett. Magasan, fönn, csillogott a levegő. A porond alja zsugorodni kez­dett alatta, a felszín megrepedezett és összetöredezett.
Egy szédült pillanatig egyszerre két helyen volt. Velük volt - el­vitték magukkal, és még most is beszélgetett az anyjával, a bátyjai­val, Caryvel és barátnőivel. És közben ott, feküdt a szétmorzsolódó porondon, ahol körülvették az oszlopos halom és a tüskés poliéder maradványai. Úgy hullottak széjjel, mintha homokból épültek volna a tengerparton, aztán kiszáradva összeomlanának a nap­fényben.
Egy idő múlva megszűnt ez az érzése. Az émelygése is. Az ég kék lett, bár egyes részeire fölnézni még mindig fájdalmas volt.
A takaró lehullott róla, és szétesett, már nem lehetett megkülön­böztetni a porond porától.
Manhattan szigete olyan lapos és üres lett, mint egy tepsi. Dél felől
vastag, sötét, szürke felhők gomolyogtak. Megfordult. Ahol előzőleg az ételes henger állt, ott most konzervekkel ötletszerűen megtöltött nyitott dobozok hevertek. A legközelebbi doboz tetején egy kon­zervnyitó.
- Ezek mindenre gondolnak - mondta Suzy McKenzie. Perceken belül zuhogni kezdett az eső.

zene!