"Nemteccik": el kell menni, hiába nem tetszik (hirszerzo.hu)

Guy Fawkes

Iványi György 2011.10.23., 10:15

Nem igaz, hogy „a demokrata nem fél”. Frászt nem. A szentek és pszichopaták nem félnek semmitől. Most veszélyben van a két sarkalatos jog is, amely magában hordja a kilábalás ígéretét. Aki pedig felismeri, annak tudnia kell, hogy nincs egyedül. 


Nem tetszik a rendszer. Nem feltétlenül ugyanazért nem tetszik, amiért szaporodó számú más honfitársam mindegyikének, akiknek szintén nem tetszik. Sőt, rengeteg minden nem tetszik abban sem, ami és ahogyan számos honfitársamnak nem tetszik. Nem tetszik Kiss Ádám nemtetszése sem.


Mielőtt számos, drukkerré butított honfitársam elővenné az alkalmasnak talált instant véleményport, és némi frusztráción forralt gyűlöletbe keverve már készen is állna a komment, valamit elmondanék. Hogy nem tetszett a Nemzeti Együttműködést megelőző rendszer sem. (Mennyiben volt az előző más? – erre még visszatérünk) Nem tetszett a romlottsága, képmutatása, zagyva értékrendje, nem tetszett kontraszelektált, gyáva elitjének rövidlátó önzése. Nem tetszettek az üzleti vállalkozássá nyomorodó pártok zsákmányszerző hadjáratai, a napi élet - a gazdaság, államigazgatás, oktatás, gyógyítás, kultúra, tudomány - elfoglalása, a politika primátusának újjászületése. Nem tetszett a szabadságot védő intézmények gyengesége, a „hűségért védelem” középkori viszonyrendszere-, a kliens és mameluk-kultúra feltámadása. Nem tetszett, hogy a „gondoskodó” állam, polgárai kiszolgálása helyett, egyre nyíltabban ’protection racket’-té, védelmi üzletté alakul, és a politika ennek az üzletnek az ellenőrzéséért folytatott maffia-háborúvá silányodik. 


Amely háborúban először sok, aztán már csak négy-öt, három, két erősebb kutya acsarkodott a szukák felett, és amíg féken tartották egymást, a nőstény is eldönthette, melyik kan génjeit örökíti tovább. Ettől, úgy messziről és felülről nézvést, demokráciának tűnt a dolog. A szukák pedig szabadnak. 


Most az egyik kan úgy megerősödött, hogy elzavarhatta a többit. Lett belőle alfa-hím. Ennyi. Ezért gondolom, hogy ami a 2010-es választás óta történt, az nem az elmúlt húsz év tagadása, hanem kiteljesedése. A rendszer-anomáliák államosítása, a falkavezér reményei szerint a kutyakor legvégső határáig. Ami viszont azt veszélyezteti, ami a 89-es fordulatban és az azt követő húsz évben mégis csak tetszett. 


Tetszett, amit Tölgyessy Péter a napokban – az „Alkotmány és történelem” aktuális címet viselő tanár-konferencián - az alkotmánybíróság regnáló és egykori elnöke, Paczolay és Sólyom figyelmét élvezve, előadásaik között, így fogalmazott: „89 létrehozott valamit, ami sohasem volt a magyar történelemben, a váltógazdálkodás lehetőségét. Csak rá kell írni egy papírra, hogy ’nem’, és akkor az addig hatalmasok elmehetnek a sunyiba.” Tetszett az is, hogy - az összes politikai maszatolás, hűség és védelem, pártcéloknak alárendelt „pozícióba hozás”, gyenge, manipulált verseny, és a köztulajdon terhére folytatott hatalmi és üzleti játékok ellenére – végül, nem mindig, de legalább többnyire, annak az áruja kelt el, aki jobbat adott olcsóbban. 


Gondoltam eddig, ebből a két sarkalatos jogból, a választási és verseny-szabadságból indítva, csak kipörgi magát végül az új világ. Szabadság nélkül nincs verseny, verseny nélkül nincs fejlődés és jólét - hiányoznak a szolidaritás alapjai. Szolidaritás nélkül nincs társadalmi béke, béke nélkül nincs együttműködés - hiányoznak a verseny és szabadság alapjai. A két értéknek, egymás nélkül, értelme sincs. Hiszen a kormányzás, a ’governance’ lényege semmi más, mint a szabadság és szolidaritás újratermelődő konfliktusainak folyamatos feloldása. S mivel a kormányzatokat sem a jó szándék, hanem napi kényszereik mozgatják, lennie kell a szabadságot preferáló „jobb” és a szolidaritást fontosabbnak tartó „bal” oldalnak, hogy az újra meg újra megbillenő egyensúly helyreálljon. 


Magyarországon azonban nincs jobboldal. Van egyre többfelé szakadó „hagyományos” bal, sebeit nyalogató liberális bal, van zöld-bal, van nemzeti bal (ez idő szerint kormányon), van egy még annál is nemzetibb, radikális bal… Ám mindenki, kivétel nélkül, a szolidaritás nevében toborozza drukkereit és fogalmazza meg a harci rigmusokat. A pálya jobboldala üres. Nincs sem a szabadságot mindenek elé helyező, a szolidaritás kísértése ellen legföljebb altruizmussal védekező, amerikai republikánus jobboldaliság, sem pedig az európai változat: az elit előjogait annak különleges kötelességeivel egyszerre védő, jobboldali konzervativizmus. Az őszintébb mindennapokban tör fel néha – mint Lázár János elhíresült „akinek nincs semmije, annyit is ér” mondatában – némi elfojtott, red-neck jobboldaliság. Ám ennyi laissez-faire brutalitást nagyon sok sikeres szereplő talál a lelke mélyén (ha belenéz), választott táborától és meghirdetett ideológiájától függetlenül. A magát a jobbszélen definiáló Jobbikban és még „jobboldalibb” versenytársaiban is kb. annyi az elitizmus, mint egy külvárosi motoros-kocsma törzsközönségében. Mi köze ennek akár az amerikai, akár az európai jobboldalisághoz? A proletariátus élcsapata. 


Nem vagyok jobboldali én sem, nem olyan egy magyar értelmiségi-féle neveltetése. Pedig lenne rá igény. Rohadtul hiányzik egy Winston Churchill, vagy legalább Konrad Adenauer, de legalább Maggie Thatcher, vagy ha effélék nem vetődnek a Duna vidékére, legalább olyan producer-forgatókönyvíró-rendező team, amely képes egy Ronald Reagan-t a színpadra állítani. 


Noná, hogy nem teremtődik meg az Orbán-kormány ellenpontja, amikor mindenki ugyanazon a térfélen játszik, ugyanazt löki. Ha én ma kormányzati kommunikátor lennék (nincs rá esély), biztos gondoskodnék róla, hogy megkapja a „baloldal” a maga provokáció-adagját. Az ellenzék, ha könnyebb utat választhat, azt is választja: az ellen legkönnyebb felkelteni az emberek haragját, de azt is a legkönnyebb megvédeni, amit a kormány amúgy sem csinálhat másként. A kormány persze azt teszi, ami ellen ellenzékként tiltakozott; aki már volt hatalmon, az ellen tiltakozik, amivel maga is próbálkozott; aki pedig még nem volt, képmutatásba, zavaros, soha be nem vált „harmadik utas” legendákba kényszerül és hitelét veszti. Az egy rugóra járó kormányzati és ellenzéki populizmus pedig együtt erősíti a gondoskodó államba vetett hitet. Ami egy kormányzatnak - amely alig ajánlhat mást híveinek, mint a jövő ígéretet és saját hatékonyságának illúzióját - jól jön, mint kiszáradt földnek a tavaszi eső. * 


Eddig mondjuk, még egyet is érthetnénk Kiss Ádámmal. Talán egyet is értünk. Miért kell mégis kimenni az utcára? Gyakran olyanokkal együtt, akiknek másként és másért nem tetszik a rendszer. Meg olyanokkal, akiknek csak a saját tyúkszemük fáj, és azt remélik, ha majd a nekik kedvesek lesznek hatalomban, kormányban, a nagy tekintélyű bizottságokban, más tyúkszemét fogják taposni. Sőt, rosszabb, olyanok szervezésében demonstrálni, akik – szívből, vagy színből – táplálják ezeket az illúziókat. Miért is nem elég egy efféle értelmiségi nyavalygás, már amilyet most írok éppen? Vállaltam magam, tiszta lelkiismerettel befordulhatok a falnak. 


Egy, az ígéretei és a lehetőségek közötti szűk mezsgyén tébláboló kormány elkövethet kisebb, vagy méretesebb marhaságokat. Tiltakozzon, írjon, tartson flash-mob-ot, szónokoljon az utcasarkon, akinek fáj. Most veszélyben van a két sarkalatos jog is, amely magában hordja a kilábalás ígéretét. Aki pedig felismeri, annak tudnia kell, hogy nincs egyedül. 


Ne igaz, hogy „a demokrata nem fél”. Frászt nem. A szentek és pszichopaták nem félnek semmitől. A demokráciában nem fél senki, sem az, aki demokrata, sem az, aki nem. Legföljebb a paranoiások, de az is orvosi eset, akár a pszichopátia. Mindenki fél. Hogy mennyire, az alkat dolga: hol helyezkedik el a két kóros véglet közötti mezőn. Elfojtja legföljebb, netán - némi fantáziával és előrelátással - jobban fél saját félelme következményeitől, mint önmaga vállalásától. 


A tömegdemonstráció nem kívánságlistát küld a hatalomnak. Résztvevői sokféle véleményét, vágyait, hiteit és balhiteit pontosabban mérné egy pár száz fős közvélemény-kutatás. Az üzenet maga a tömeg. Csak másodsorban a hatalomnak, első sorban a többieknek. Azoknak, akiknek szintén nem tetszik valami. Vagy ugyanaz, vagy valami más. A közösség élménye, amire a normális embernek – aki nem szent és nem pszichopata – szüksége van. Hogy ne féljen.

Wake the fuck up! Stay awake!