Csengery utca 26

Másnap, miután hazaért az iskolából, Sammy Nielson fogta a még mindig csak úgy-ahogy működő kristálydetektoros vevőt, és a házból átvitte a hátsó udvar végében álló klubházba.
A klubház ajtaja fölé egy táblát szegeztek, amit az apja hozott neki a boltból. Az készítette, aki a
feliratokat festette az üzletbe:

TILOS A BELÉPÉS:

FASISZTÁKNAK, KOMMUNISTÁKNAK, FALANGISTÁKNAK, PERONISTÁKNAK,
HLINKA VAGY KUN BÉLA KÖVETŐINEK

Az apja és a bácsikája szerint is ez volt a lehető legjobb felirat, úgyhogy felszegezte.

A valóság összevissza szivárog, mondta magában. Egy csöpp itt, pár csöpp ott a sarokban. A plafonon növekvő nedves folt. De honnan? És mit jelent? Igyekezett rendbe szedni a gondolatait. Lássuk, hogyan jöttem rá, mondta magában. Túl sok
lasagnát ettem, otthagytam a pókerasztalt, ahol közepes lapjaim voltak, és a sötét fürdőbe siettem
bevenni egy tablettát.
Volt ezelőtt is valami? Nem volt. Ezelőtt csak a napfényes világ. Tekergő kölykök, bőgő tehenek, farkukat csóváló kutyák. Vasárnap délután füvet nyíró férfiak, a tévében a focimeccs. Örökké tarthatott volna. Nem vettünk észre semmit.
Kivéve Ragle hallucinációját.
És mi is volt az? Ragle végül csak nem mesélte el.
De biztos hasonlít ahhoz, amit én átéltem, vélte. Valahogy, valamiképpen Ragle bekukkantott a
valóság mögé. Kitágította a lyukat. Vagy épp tanúja volt a tágulásnak, annak, ahogy egy hasadék, egy vágás szétnyílt. Hiába teszünk össze mindent, amit tudunk, töprengett, nem fog elárulni semmit azon kívül, hogy
valami nincs rendben. Azt meg már eleve tudtuk. A nyomok nem vezetnek el a megoldáshoz,
csak azt mutatják meg, mekkora a baj.

SNOKK! + WF!

Sauna

Csengery utca 26

Összeszorította a szemét, és próbálta kimozdítani helyéből a busz és az utasok jelenvalóságát. Tíz
percig erőlködött. Teljesen belekábult. A középpont, jutott eszébe homályosan. Egy pontra kell
koncentrálni. A berregőt választotta a busz túlsó felén. A fehér, kerek berregőt. Gyerünk,
noszogatta. Tűnj el.

Tűnj el.
Tűnj
Tű
T...

Összerezzenve tért magához. Elbóbiskolt. Önhipnózis, gondolta. Szépen elbóbiskolt, mint körülötte a többi utas. Fejük egyszerre bólogatott a busz mozgásának ütemére. Balra, jobbra. Előre. Oldalt. Jobbra. Balra. A busz megállt a pirosnál. A fejek maradtak egy helyben.
Majd hátra rántódtak, ahogy a busz indult. Előre, ahogy megállt.

Tűnj el.
Tűnj
Tű

És akkor, félig lehunyt szemén keresztül látta, hogy az utasok eltűnnek.
Ímé lássátok, ujjongott magában. Ez igen.
De mégsem. Egyáltalán nem is erről volt szó.
A busz és az utasok egyáltalán nem tűntek el. Az egész buszon mélyreható változás ment végbe,
és mint a bolti kísérletnél, ez sem illett a képbe: nem az volt, amire számított. A rohadt életbe, tűnj el! A busz oldala áttetszővé vált. Kilátott az utcára, a járdára és üzletekre. Vékony támaszok: a busz
csontváza. Fémgerendák, egy üres, üreges doboz. Nem volt több ülés. Csak egy csík, egyetlen
palánk, amin jellegtelen alakok gubbasztottak, mint kitámasztott madárijesztők. Nem élőlények
voltak. A madárijesztők billegtek: előre, hátra, előre, hátra. A sofőrre nézett legelöl. Az nem
változott át. Vörös nyak. Erős, széles hát. Egy üres buszt vezetett.

"Mi vagyunk az üresek", jutott eszébe a vers. Nem filozófiát, a költészetet kellett volna tanulmányoznunk.
A sofőrön kívül ő volt az egyetlen eleven lélek a buszon.
A jármű ténylegesen mozgott. Keresztülvágott a városon az üzleti negyedből a lakóövezet felé. A
sofőr vitte őt haza. Aztán újra rendesen kinyitotta a szemét, és visszatértek a bólogató emberek. A vásárlók. Az eladók. Az iskolások. A zaj és a szag és a zsivaj.
Semmi sincs rendben, gondolta.
(Philip K. Dick: Kizökkent idő) Zenét!