rOBERT Sheckley étteremben :)

rOBERT Sheckley

A következő eset Nizzában történt, egy aranyos kis étteremben az Avenue des Diables Bleus-n. Az asztalokon piros kockás terítők voltak, az étlapokon pedig lila tintával írt, érthetetlen nevű ételek. Négy pincér lézengett benn, egyikük teljesen úgy festett, mint Jean-Paul Belmondo, még a szájából lógó cigaretta is rá emlékeztetett. A többiek olyanok voltak, mint valami betörők. Néhány skandináv vendég ette csendesen a cassoulet-jét, valamint egy svájci sapkás, idősebb francia úr és három, barátságos angol lány alkotta a vendéglő közönségét.
Belmondo csoszogott oda. Cordle tiszta, bár kissé tört franciasággal kérte a tízfrankos étlapot, amit az ablakban látott.
A pincér úgy nézett rá, mintha egy pimasz koldus lett volna.
- Hát az már elfogyott. - mondta, és a kezébe nyomott egy harmincfrankos étlapot.
Korábbi életében Cordle biztosan lenyelte volna a keserű pirulát, és rendelt volna. De az is lehet, hogy dühtől remegve feláll, és néhány székben megbotolva kivonul.
Most azonban…
- Attól tartok, nem értett meg - felelte. - A francia törvény szerint az ablakba kitett minden fix áras étlapról ki kell szolgálniuk.
- A M'siue talán ügyvéd? - kérdezte a pincér, kezét pimaszul csípőre téve.
- Nem. A M’siue egy bajkeverő - felelte fenyegetőző hangon Cordle.
- Akkor a M'siue, keverhet olyan bajt, amilyent csak akar - vágott vissza a pincér résnyire összehúzott szemekkel.
- Rendben. - Ebben a pillanatban váratlanul egy idősebb házaspár lépett az étterembe. A férfi kétsoros, fehér csíkos palakék öltönyt viselt, a hölgy pedig virágmintás organdi ruhát. Cordle feléjük fordult.
- Bocsánat, maguk angolok?
A férfi kissé meglepődve bólintott.
- Nos, akkor nem tanácsolnám önöknek, hogy itt egyenek. Én az UNESCO egészségügyi ellenőre vagyok. A szakács szemmel láthatóan a partraszállás napja óta nem mosott kezet. Az ezt igazoló tesztet még nem végeztük el, de azt hiszem, gyanúnk megalapozott. Amint megérkezik a társam a lakmuszpapírral…
Halálos csönd telepedett a teremre.
- Talán egy főtt tojást meg lehet azért kockáztatni - folytatta Cordle.
Az öregúr biztosan nem hitt neki, de ez nem is számított. Cordle kétségkívül kellemetlenkedni akart.
- Gyere, Mildred - szólt a feleségének, és kisiettek.
- Ott távozik hatvan frank plusz öt százalék borravaló - jegyezte meg hűvösen Cordle.
- Azonnal távozzon! - hörögte a pincér.
- Én jól érzem itt magam - felelte Cordle, és összefonta a karját. - Tetszik itt az ambiance, ez a meghitt légkör…
- Nem maradhat, ha nem fogyaszt.
- Fogok fogyasztani. A tízfrankos étlapról.
A pincérek egymásra néztek, egyetértően bólintottak, és fenyegetve elindultak felé. Cordle a többiekhez fordult:
- Kérem, legyenek a tanúim! Ezek az emberek meg akarnak támadni, négyen egy ellen, semmibe veszik a francia törvényeket és az általános emberi etikát, mindezt azért, mert a tízfrankos étlapról szeretnék rendelni, amit hamisan reklámoznak.
Hosszú beszéd volt, de most kellett a fellengzősség álarca mögé bújnia Cordle angolul is megismételte.
Az angol lányok levegő után kapkodtak. Az idős francia úr nyugodtan ette tovább a levesét. A skandinávok komoran bólintottak, és kezdték levenni a zakójukat.
A pincérek újabb tanácskozást tartottak. Az, amelyik Belmondóra hasonlított, így szólt:
- M'siue arra kényszerít bennünket, hogy kihívjuk a rendőrséget.
- Csak megkímélnek a fáradtságtól, hogy magam hívjam őket.
- Biztosan nem akarja, M'siue, a bíróságon tölteni a szabadságát.
- A M'siue általában ott tölti a szabadságát - felelte Cordle.
A pincérek újra tanácskoztak. Ekkor Belmondo elősomfordált a harmincfrankos étlappal.
- A prix fixe tíz frank lesz, mivel M'siue nyilvánvalóan csak ennyit engedhet meg magának.
Cordle elengedte a füle mellett.
- Hozzon egy hagymalevest, zöld salátát és boeuf bourguibnont.
A pincér elment, hogy leadja a rendelést. Miközben Cordle várt, fennhangon énekelni kezdte a Waltzing Matildát. Gondolta, ezzel meggyorsíthatja a kiszolgálást. Mire másodjára a refrénhez ért, már előtte állt az étel. Cordle maga elé vonta a levesestálat, és felemelte a kanalát.
Lélegzetelállító pillanat volt. Egyetlen vendég sem távozott az étteremből. Cordle előkészült az evéshez. Előrehajolt, a kanalat merítésre készen tartotta a kezében, majd finoman beleszagolt a levesbe. Néma csend honolt a teremben.
- Valami hiányzik belőle - szólalt meg. Homlokát ráncolva beleborította a hagymalevest a boeuf bourguibnonba beleszimatolt, megcsóválta a fejét, és szeletenként hozzáadagolt egy fél kenyeret. Ismét megszagolta, majd hozzáadta a salátát és a sótartó tartalmát.
Cordle lebiggyesztette az ajkát.
- Nem - mondta -, mégsem lesz jó.
Fogta magát, és a tál egész tartalmát az asztalra borította. Tette csak ahhoz volt fogható, mintha kék ibolyával dobálta volna meg a Mona Lisát. Egész Franciaország és Svájc nyugati része sokkos állapotba került.
Minden sietség nélkül - szemét azonban a kővé dermedt pincéreken tartva - felállt, és egy tízfrankost dobott a moslék tetejére. Az ajtóhoz sétált, visszafordult, majd így szólt:
- Gratulálok a szakácsnak, de jobban tenné, ha cementkeverőnek állna. Ez pedig mon vieux, a maguké.
Ezzel a földre ejtette a gyűrött vászonkendőt.
Mint a győztes matador, aki egy sor gyönyörű trükk után megvetően hátat fordít a bikának, és elhagyja a küzdőteret, úgy vonult ki Cordle. Valamilyen ismeretlen oknál fogva, a pincérek nem rohantak utána, nem lőtték agyon, és nem akasztották a hulláját a legközelebbi lámpavasra. Tehát Cordle tíz vagy tizenöt háztömbnyit gyalogolt, hol jobbra, hol balra fordult a sarkokon. Amikor Promenade des Anglaishez ért, leült egy padra. Egész testében remegett, és inge csöpögött az izzadságtól.
- De sikerült! - mondta. - Sikerült! Átkozottul gonosz voltam, és mégis megúsztam!
Most már értette, miért viselkednek így a répák. Drága jó Istenem a mennyekben, micsoda élvezet, micsoda gyönyörűséges mámor!