Greg Bear: A vér zenéje

Boldog vásárnapot, folks. Válogatás blogunk hivatalos istenzsírolajführercsászár fotósa, Rudidöking elborultabb fényképeiből. Érezze át ön is a lét elviselhetetlen könnyűségét, rágcsálgassa békésen a körmeit.

London
Suzy kihajolt az ablakon, és mélyet szippantott a hideg levegőből. Soha életében nem látott még ilyen szépet, még az East River csillo­gása sem volt ilyen szép, amikor átment a Brooklyn hídon. Az égő hó egyszerű volt és elbűvölő: elegáns zárótételként jelezte a megőrült világ végét. Ebben teljesen biztos volt. Kilenc hónapja élt London­ban, az amerikai követség által bérelt kis lakásban, ahonnan meg­figyelhette, hogyan áll le görcsösen, remegve a város. Elbújt a laká­sában, csak az ablakán kukucskálva látta, hogy egyre kevesebb az ut­cán a kocsi meg a teherautó, és egyre több ember jár gyalog, még ak­kor is, amikor a fényes hó egyre mélyebb lett, aztán pedig...

Megfogytak a járókelők, úgy gondolta, egyre többen maradnak otthon. Az amerikai konzulátus egyik tisztviselőnője hetenként egy­szer eljött hozzá. Laurie-nak hívták, és néha magával hozta Yves-t, a vőlegényét is, aki francia neve ellenére Amerikában született.
Laurie mindig eljött, ennivalót hozott Suzynak, gyerekkönyveket, magazinokat és híreket - már ami hír akadt. Laurie azt mondta, a “légköri viszonyok" kezdenek egyre nehezebbek lenni, ami azt je­lentette, hogy senki nem vette sok hasznát a rádiójának. Suzynak még mindig megvolt a rádiója, bár elejtette, amikor felmászott a he­likopterre, és azóta nem működött. Összetört, és már nem is búgott, de egyike volt annak a néhány holminak, amit még a magáénak mondhatott.
Visszalépett az ablakból, és lehunyta a szemét. Mindig fájt neki, valahányszor eszébe jutott, mi történt. Az elveszettségnek az az ér­zése, amikor ott állt az üres Manhattan kellős közepén, és ostobának érezte magát. A néhány hét múlva leszálló helikopter, amely elszál­lította a part mentén cirkáló hatalmas repülőgép-anyahajóra...

Aztán átvitték az óceánon Angliába, és kerestek neki egy lakást Londonban, egy kellemes kis lakást, ahol többnyire egész jól érezte magát. $s jött Laurie, és elhozta a dolgokat, amelyekre szüksége volt.
De aznap nem jött, márpedig soha nem jött sötétedés után. A hó nagyon vastag volt, és nagyon fényes. Szép.
Suzy most furcsamód egyáltalán nem érezte magát magányosnak. Becsukta az ablakot, elege volt a hideg levegőből. Aztán megállt a
gardróbszekrény ajtajába szerelt hosszú tükör előtt, és nézte, hogyan olvadnak el és halványulnak el a hajában a ragyogó hópelyhek. Mo­solygott rajtuk.
Elfordult, aztán belenézett a gardróbszekrény sötét belsejébe. A központi fűtés csövei recsegtek-ropogtak, akárcsak odahaza.
- Helló! - szólt oda a szekrényben lógó néhány ruhájának. Azt a hosszú ruháját vette elő, amit hat hónappal ezelőtt az amerikai bálon viselt. Csodálatos smaragdzöld színű ruha volt, pompásan nézett ki benne.
Azóta se volt rajta, szégyen-gyalázat.
A fűtőtest mellé állt, levetette a pongyoláját, aztán kioldotta a há­tán a kapcsot, lehúzta a cipzárt, és belebújt a ruhába. Estélyibe, javí­totta ki magát.

A királynőhöz csak estélyi ruhában szabad menni? Nyilván. Ráhúzta a vállára, és beleigazította a kebleit a belevarrt melltartó­ba. Felhúzta a hátán a cipzárat, amennyire csak tudta, aztán újra odaállt a tükör elé, forgolódott, és rámosolygott önmagára.
Az első néhány hónapban nagyon népszerű volt a követségen. Mindenki szerette. De aztán kezdtek elmaradni a meghívások, mert a követség elég messze volt, és egyre nehezebb lett a közlekedés.
Miközben nézegette a csinos lányt a tükörben, arra gondolt, hogy tulajdonképpen nem is bánná, ha most rögtön meghalna.
Odakinn minden gyönyörű volt. Még a hideg is gyönyörű volt. Másféle volt a hideg, mint valamikor New Yorkban, és nem csak azért, mert ez angliai hideg volt. Úgy képzelte, az ember mindenütt másképp érzi a hideget.
Ha meghalna, kijuthatna az égő hóba, sőt magasabbra, föl, a sötét felhők közé, az alvás sötétségébe.

Elmehetne megkeresni anyát, Caryt, Kennethet és Howardot. Valószínűleg nincsenek a felhőkben, de tudta, hogy nem haltak meg . . .
Összeráncolta a homlokát. Ha nem haltak meg, akkor hogyan lát­hatta őket haldokolni? Olyan buta volt. Utálta a butaságát. Mindig is utálta.
És mégis - anya mindig azt mondta neki, hogy csodálatos ember vagy, és megteszel minden tőled telhetőt (bár mindig lehet valami jobbra törekedni). Suzy úgy nőtt fel, hogy szerette önmagát, és sze­retett másokat. Igazából nem is akart valaki vagy valami lenni . . . csak éppen...
Nem akart csak azért megváltozni, hogy különb legyen... Bár min­dig lehet valami jobbra törekedni.
Az egész nagyon zavaros volt. Minden változóban van. Meghalni annyi lenne, mint megváltozni. Ha ezt nem bánná, akkor . . . Odakinn megszólalt a hó. Hallgatózni kezdett az ablaknál, és kel­lemes zümmögést hallott, mint amikor méhek zümmögnek egy vi­rágos mezőn. A hideg látványhoz meleg hang társult.
- Milyen furcsa - mondta. - Az ám, milyen furcsa, milyen furcsa. - Énekelni kezdte a szavakat, de a dal csacska volt, nem azt mondta, amit érzett, mert azt érezte . . .
Talán nem is a hó keltette a hangot, hanem a szél. Letörölte az ab­lakról a párát, és odament az ágyához, lámpát akart gyújtani, hogy jobban lásson. Ha valamerre fújja a havat, akkor a szél csinálja ezt a hangot. De nem szélnek hangzott.
Magányos volt.

Hol van Laurie? Hol van mindenki? Odabenn, bámulják a havat, úgy, ahogy ő. De Laurie-val valószínűleg ott van Yves is. Nem jó egyedül lenni a . . .
Váratlanul felzokogott, de visszafojtotta. Igen, ez az, érezte. A világ utolsó éjszakája.
- Pfúúú! - mondta. Eligazgatta a szoknyáját, és leült az asztal mellé egy székre. Megtörölte a szemét. Ez a valami lopva tört rá. Egyszerűen őrült volt. Buta, mint mindig.
De nem félt. Elfogadta. Amikor a gardróbszekrény ajtaja megcsikordult, hátrafordult és
odanézett. Félig-meddig arra számított, hogy Nanákat fog látni a ruhák mögött. (Tüstént megszerette a lakást, mihelyt meglátta - ép­pen a gardróbszekrény miatt.)

A gardróbszekrényben havazott. Fénypettyek játszottak a ruhá­kon. Megborzongott, lassan fölállt, eligazgatta a ruháját, aztán lassan a szekrény felé kezdett lépegetni. A fények olyanok voltak, mint a konfetti, eljátszadoztak a hátsó faburkolaton, a ruhákon, még az akasztókon is.
Tágabbra nyitotta az ajtót, és megnézte magát a tükörben. Az üveg mögött ragyogó fénybuborékok vették körül, mintha szódavízben bugyborogna körülötte millió buborék.
Előrehajolt. A tükörben látott arc nem egészen az ő arca volt. Megtapintotta az ajkát, aztán hideg, üveges ujjai hegyét odaillesz­tette a tükörkép ujjaihoz.
A . hidegség és az üvegesség eltűnt. Ujjhegyei megmelegedtek. Suzy addig hátrált, amíg neki nem ütközött egy széknek. Tükörképe kilépett a tükörből, és rámosolygott.

A képmás nem csak ő maga volt. Az anyja is. A nagyanyja. És talán a dédanyja és az ükanyja. Túlnyomórészt Suzy, de ők is, mind együtt. Mosolyogtak rá.
Hátranyúlt, feljebb akarta húzni a hátán a cipzárat. De képmása kitárta a karját, és most leginkább az anyja volt. Suzy odaszaladt hozzá, és vállára hajtotta a fejét, ruhája zöld bársonyos vállpántjára. Nem sírt.
- Menjünk be a gardróbba - mondta fojtott hangon.
A képmás - most inkább maga Suzy volt - megrázta a fejét, és ké­zen fogta. Most visszaemlékezett valamire: amikor az átalakított vá­ros eltűnt, és ő ott maradt egyedül, elhagyatva - miután nem volt hajlandó elmenni Caryvel meg a többiekkel -, úgy érezte, ikresítet­ték.
Lemásolták. És magukkal vitték a másolatait, hátha szükség lesz rá.
Most pedig visszahozták, hogy találkozzon az eredeti Suzyval. A másolat megváltozott, mégpedig csodálatosan. Teljes egészé­ben Suzy volt, és teljes egészében az anyja, és egyenként mind a töb­biek, de együtt.
A képmás a lakásnak az ablakkal szembeni hátsó fala felé vezette. Egymásra mosolyogva álltak fel az ágyra.
Kész vagy? - kérdezte némán a képmás.
Suzy a válla fölött hátranézett a zümmögő hóra, aztán érezte a meleg, szilárd kéz szorítását. Hány kézfogásnyira van valakitől Amerikában?
Nahát, egyetlen kézfogásra se.

- Lassú gondolkodásúak leszünk ott, ahová megyünk? - kérdezte Suzy.
Nem, lehelte a képmás. Most teljesen maga Suzy volt, Suzy látta a szemében. Carynek igaza volt. Kijavítják az embereket..
- Az jó. Szörnyen belefáradtam a butaságomba.
A képmás fölemelte a kezét, aztán ketten együtt letépték a falról a tapétát. Könnyű volt: a fal egyszerűen megnyílt, a tapéta meg össze­kunkorodott.
A fal mögött is havazott, de ez a hó nem olyan volt, mint amilyet az ablakból látott. Sokkal-sokkal szebb volt.
Mindenkire, aki csak élt, legalább millió hópehely jutott. Min­denki táncolt, együtt.
- Nem használjuk a gardróbot? - kérdezte Suzy.
Nem oda megy, ahová mi megyünk, mondta a képmás. Lekupo­rodtak, felkészültek, nekirugaszkodtak . . .
És kiugrottak az ágyról a falban lévő nyíláson.

Az épület úgy megremegett, mintha valahol egy nagy kaput csap­tak volna be. Az égő hópelyhek a Brown-mozgás táncát járták az éj­szakában. A fekete felhők odafönn átlátszóvá váltak, és Suzy egy­szerre látott minden irányban. Gyönyörűségesen és riasztóan kitá­rult a látása.
A vihar valamivel hajnal előtt alábbhagyott. A Föld nagyon csön­des lett, amikor a sötétség elvonult fölötte.
A Nap szeszélyesen kelt föl. Hosszú, szürke-narancsszín fények vetődtek a mozdulatlan óceánra és a csöndes Földre. A halványodó Napból koncentrikus fénygyűrűk szabadultak ki.
Suzy messze, kifelé nézett. (Milyen parányi volt, és mégis hová mindenhová ellátott, nagyon nagy dolgokat látott!)
A külső síkok hosszú árnyékokat vetettek az őket körülvevő ködre. A külső bolygók egy darabig imbolyogtak a pályájukon, aztán kalei­doszkopikus pompával kibontották szirmaikat, és kitárták hideg, fé­nyes karjaikat tékozló fiúként hazatérő holdjaik üdvözlésére.
A Föld egy hosszú, remegő, sóhajnyi pillanatra egyedül maradt a kozmikus örvényben. Amikor eljött az ideje, a városok és a falvak - a házak, a kunyhók és a sátrak - olyan üresek lettek, mint a bábok héja, amelyből kirepültek a. lepkék.
A Nooszféra meglengette kiszabadított szárnyait. Ahol a szárnyak hozzájuk értek, maguk a csillagok is táncolva ünnepeltek, és égő hó­pelyhekké váltak.

Michael Bernard, még nem egészen tizenkilenc évesen, a Klams­hakban ül Olíviával szemben. Bokszuk mellett fáradt lazac, műanyag homár és parafa úszók, nem valami eredeti.
Olívia épp az előbb mondta meg neki, hogy felbontotta az eljegy­zését.
Michael az asztalt bámulja. Érzi, hogy most egészen más lehetőség alakult ki köztük. Szabad az út.
- Pompás vacsora volt - mondja Olívia, összefonva a karját oszt­rigahéjakkal és rákdarabokkal teliszórt tányérja mögött. - Köszö­nöm. Nagyon örültem, amikor felhívtál.
- Egyszerűen hülyének éreztem magam. A múltkor úgy viselked­tem, mint egy óvodás.
- Nem. Nagyon gáláns voltál. - Gáláns. Hmmm - nevetett.
- Velem minden oké. Először nagy megrázkódtatás volt, de... - Hát biztos az lehetett.
- Tudod, amikor megmondta nekem, úgy gondoltam, egyszerűen visszajövök az iskolába, és teszem a dolgomat. Egy eljegyzés felbon­tása az semmi. Csak akkor fájt, amikor otthagyott. És amikor rád gondoltam.
- Adsz nekem esélyt? Olívia elmosolyodott.
- Csak te tudod elérni, hogy olyan jól érezzem magam, mint most. Semmi nem vész el. Semmi nem megy feledésbe.
Ott volt a húsban, a vérben,
És a most az örökkévalóságban.