Lovecraft: Celephais

(...) A házról álmodott, melybe született; a nagy, repkénnyel fedett kőházról, ahol elődeinek tizenhárom generációja élt, és ahol remélte, hogy meg fog halni. Holdfény volt, és o kilopakodott az illatokkal terhes nyári éjszakába, a kerteken keresztül, a teraszok alatt, túl a park nagy tölgyfáján, végig a hosszú, fehér úton a faluba. A falu nagyon öregnek tűnt, a szélén elmosódva, mint a hold, mely kezdett fogyatkozni, és Kuranes azon töprengett, vajon a kis házak csúcsos tetői álmot vagy halált rejtenek. Az utcákat hosszú fű lándzsái borították, az ablaküvegek valamelyik oldalon töröttek vagy hártyásan csillámlóak voltak. Kuranes nem habozott, de úgy indult meg, mintha különböző célok vonzanák maguk felé. Volt olyan merész, hogy ne mondjon ellent a félelem érzésének, mert próbára kellett, hogy tegyen egy ábrándot, amint az éber világ belső kényszereit és ösztönzéseit is, melyek nem vezettek célhoz. Ezért akkor lehúzódott egy kis útra, ami levezetett a falu főutcájáról a csatornaszirtek felé, és a dolgok végére ért - a szakadékhoz és a mélységhez, ahol az egész falu és az egész világ hullt hirtelen az örökkévalóság visszhangtalan ürességébe, és ahol az ég homlokegyenest előtte üres volt, és az omladozó hold és a pislákoló csillagok fényétől mentes. A hit belső kényszere hajtotta a szakadékon túlra és be az öbölbe, ahol lefelé kezdett lebegni, egyre csak lejjebb és lejjebb; túl sötét, formátlan, megálmodatlan álmokon, erőtlenül izzó, derengő szférákon, melyek talán álmok voltak, amelyeket éppen álmodtak, és nevető, szárnyas lényeken, amelyek gúnyolni tűntek a világ összes álmodóját. Akkor egy hasadék látszott nyílni előtte a sötétségben, és o meglátta a völgy városát sugárzón ragyogni messze-messze alant egy tengerrel és egy éggel a háttérben, és hósipkás hegyekkel közel a partokhoz. (...)

Celephais
Howard Phillips Lovecraft (1920)
képek: Rudolf, a Sötétbe Néző Fotográfus