Magyar Oszlopszentek

Éppen a tér-idő kontinuum megbomlott szövetét foltozgatja, esetleg a közelgő kozmikus katasztrófák elhárításán dolgozik.

Blogunk jóvoltából egy viszonylag ismeretlen vallási-ezoterikus-sport mozgalom, a Magyar Sztiliták (oszlopszentek) kerültek blogunkra. Itt egy jellegzetes példányuk, esténként megtekinthető a Margit-sziget Pestre néző oldalánál, nem messze az Árpád hídtól. Viszonylag alacsony oszlopon áldogál, viszont a világ hívságaiból való kiemelkedéshez szükséges magasságot pótolja a Duna nyugtató közelsége. Ameddig arra nem berreg egy surmó motorcsónakbuzi.

A korai idők szíriai szerzeteseinek körében terjedt el az aszkézisnek az a szinte hihetetlen formája, hogy a remete nem barlangba, kunyhóba húzódott vissza, hanem egy oszlop tetejére. Ezt úgy képzeljük el, hogy egy 3–1 méter magas kőoszlop tetején egy nagy kőlapot helyeztek el, azt korláttal vették körül, ez lett a remete lakhelye. Élelmezéséről egy létra segítségével a körülötte megtelepedett tanítványok, zarándokok és kíváncsiskodók gondoskodtak.
Az önsanyargatás legendás világrekordere is egy oszlopszent volt, Genovéva naptári szomszédja, Oszlopos Szent Simon (jan. 5.). A szír keresztények e csudabogara (†459) közel 70 éves koráig gyötörte magát Isten és a maga dicsőségére. Gyermekkorában pásztorként edződött a későbbi élethez. Ifjú volt még, amikor a szerzetesi életet választotta. 1 éven át kolostorban gyakorolta a szigorú aszkézist. Már ott hírhedtté vált amiatt, hogy egy kötelet oly szorosan tekert a derekára, hogy az mélyen bevágódott a húsába. Amikor elöljárója ezt fölfedezte, kiutasította a kolostorból. Az egyház sohasem nézte jó szemmel a megszállottságnak eme szélsőséges formáit. Írott források tanúsítják, hogy ezek esetenkénti „örömszerző” voltáról tudomással bírtak. (Jankovics Marcell: Jelkép kalendárium)


fotó: Rudi

„Az oszlopszent már húsz éve állott az oszlopán, tizenkét méter magasban, egy régi, elfeledett császár szobrának helyén. _______________ A létra, amelyen valaha felmászott oda, már régen elkorhadt, összedőlt, de jótét lelkek hosszú póznákon mindennap felnyújtották neki ételét és italát, s illedelmesen elfordultak, amikor az oszlopszent leguggolt, hogy halaszthatatlan szükségét elvégezze. _______________ A papok nem kedvelték az oszlopszentet, mert hívságos dolognak tartották, hogy ilyen magamutogató módon álldogál, sajnáltatja és csodáltatja magát. _______________ A keresztények pogány dolognak tartották az aszkézis ilyetén gyakorlását, a pogányok pedig egyenesen értelmetlen dolognak, sőt őrültségnek.

Az oszlopszent rossz idő esetén, ha megbizonyosodott arról, hogy senki sem látja, időnként lazított, sőt arra vetemedett, hogy a viszonylag széles talapzaton guggolva aludjék. _______________.Akkoriban még nem volt Guinness Rekordok Könyve, de az oszlopszent ismerte az előző rekordot: huszonöt év volt. _______________ Ha ezt nem dönti meg, egész eddigi teljesítménye hiábavalónak bizonyul…

A huszonötödik év végén járt már, egyetlen nap választotta el a rekord megdöntésétől, amikor az ezüstös holdfényben az a lány vetkőzni kezdett. Az oszlopszentben pedig felhorgadt a réges-rég eltemetett férfivágy, s alvajáró módjára elindult… _______________

A nyakát szegett oszlopszentet nagy tisztelettel temették el, helyét azonban rögvest elfoglalta egy új vállalkozó. _______________ Elég sok pénzébe került annak a bizonyos vetkőzésnek a megszervezése. _______________” (Forrás: Szentmihályi Szabó Péter: 101 rettenetes történet.)



Lassan ment a dolog, mert meg kellett tanulnia előbb, hogyan ernyessze el magát az állapotig, amikor a test már nem létezik, csak lelki szeme előtt látja a lényeges valamit, ami önmaga is egy kicsit, és egyszersmind a kérdezett is meg a kérdező is egyben. Nehéz ezt a szellemi állapotot leírni azoknak, akik nem ismerik. De eljutott ebbe a belső állapotba, amely ugyanakkor külső is volt, vagy talán éppen egy átjáró egy ténylegesebb világba, amelyben nemcsak a test nem létezik, hanem a fizikai világ is alig, vagy csak távol és mellékesen. Az összefüggések közé került, a sokkal nagyobb, a galaktikusnál is nagyobb összefüggések közé, ahonnan a mi világunk legnagyobb dolgai is nemhogy kicsinek és gyermetegnek látszottak, hanem tökéletesen lényegtelennek és szóra sem érdemesnek.

Az „átmenet” folyamatban, mielőtt igazán kitárult volna szeme előtt a másféle világ, figyelme a többi kis rózsaszín részecske-felhők mellett is elhaladt. Ezek is mellékesnek látszottak most, mert hát sok ilyen porszemnél is semmibb köd között haladt, amelyek talán összeállnak majd egyszer egy fizikai testté valamelyik inkarnációjukban, amikor is nem biztos, hogy komputer elé fognak ülni, hanem, ha megjött közben az eszük, csupán átmennek a másik szobába, lefüggönyözik az ablakot, lehunyják szemüket és megtapasztalnak egy csomó mindent abból, amit mindig meg akartak érteni.
Az oszlopszent fent állt a maga oszlopának a tetején, és csak állt és állt, év év után.

Elmélkedett.

Az alant hemzsegők értelmetlen dolognak tartották, hogy valaki nem vesz részt köztük a mindennapi élet örömeiben és drámáiban, csak áll és csak áll ott fent.
Ő meg éppen az alant nyüzsgő tyúkeszű tömeg miatt ment fel, mert nem tudott nekik észt adni, és ide legalább nem ért fel az alantiak szaga és feneketlen ostobasága. Tiszta volt a levegő odafent, és messzire látott. Különösen lehunyt szemmel.
Néha lepillantott a tömegre: evés-ivás, testi örömök, és semmi más, csak a test örömei. Mint az állatoknak... Falka-örömök, falka-versengés... Mint észlények tehát voltaképpen nem léteztek, csak lélek nélküli testek, öklök, könyökök, hájfejek, bélgépek...
A piszkos folyóra is letekintett néha, és jóformán abban sem látott soha egyebet, mint rengeteg döglődő halat.
Többségük az árral úszott. Mert a döglött hal mindig az árral úszik.
Csakis az élettelenek úsznak az árral. (Balogh Bertalan)