Ufót vagy Szekuritátét látott Jancsó Miklós?

Heti szemétkedésünk:

Ufót látott-e Jancsó Miklós 1990-ben, a Rózsadombon? Esetleg csupán a román titkosszolgálat, a Securitate röpködte körbe a Világhíres Valakit? És mi igaz abból, hogy míg egyesek pinát, mások jobb híján ufót villantanak a médiának?


Ufósorozatunk folytatódik, irány a napi egycsillió látogató, ezért egy húszéves szenzáció segedelmével szeretnénk feldobni blogunk olvasottságát. Ezen nemes cél érdekében 200 forintért megvettük egy hajléktalantól Sombor Judit tolerancia-díjas újságírónő ufó könyvét (Sombor Judit: Égi vendég / Ufók Magyarországon, Unió kiadó, 1990), majd szorgosan bepötyögtük az alig szagos szenzációt.

Fél öt óta fekszem az ágyban, mindenféle hülye gondolatok: a hetvenes évek Itáliája, PACIFIZMUS STB. Egyszerre a bal oldali ablakon kinézve (egyébként állandóan arra néztem) jelent meg a fák koronája fölött egy fehér fényű, sárgás, lapos korong. Közepe kissé kidudorodott. Azt gondoltam, hullócsillag. Ilyenkor, hajnalban? Túl laposan repült, nem gravitált a föld felé. Talán három, öt másodperc volt az egész. Az északi féltekén, a Sarkcsillag irányából, kelet felé. Nagysága körülbelül kétujjnyi. Önfénye volt, izzott, nem tejfehéren, hanem sárgás, rózsaszín árnyalattal. Nem szatelit volt. Nem. Azt láttam La Ciotatban, Nyikával, Mukival együtt. Egyébként, amikor olvastam a pápai meteorológust, azt gondoltam, hiszem, ha látom. Mint Tamás apostol. Hát láttam…

-Beolvastam neki, amiért nem keltett fel – fűzi a cipőjét Zsuzsi. – Bár szerintem a románok felderítő repülése volt. Néhány securitate szálldosott itt villogó szemekkel…

Erős idegzetű mazochisták a teljes riportot alant elolvashatják:

Jancsó Miklós naplója.

Káderdűlő 17. Álmodó és álmokat előcsalogató, hófehér palotácska. Nem vagyok irigy. Ha valaki, hát Jancsó igazán megérdemli, hogy ilyen helyen lakjon. Nehéz is lenne őt egy józsefvárosi bérház lichthófra néző konyhájában. Itt jár a levegő és szabadon szárnyal a gondolat. A verandán kerékpárversenyt rendezhetnének. A bejárati ajtó mellett töredezett, míves márványmedence. Mintha Jancsó imádott Itáliájának egy darabja volna.

- Jöjjön be! Nyitva van – dörren fölülről a jól ismert hang. Ott könyököl a lépcsőkorláton, teljes életnagyságban. Bevackolom magam a bőrfotel ölébe, ő meg előszedi a naplóját.

December 8., péntek: „Szenzáció! UFO-t láttam!”

- Nézze – kortyol egyet a kávéból -, én nem kommentálok semmit. Nem töröm a fejem azon, hogy van-e ufó vagy nincs. Nyugodtan elfogadnám azt is, hogy van, de nem foglaltam állást. Láttam valamit, ami nem köznapi. Kész.

- Parázs vita dúl a sajtó hasábjain. Most maga is belekeveredik. A lelkes ufológusok azzal fogják vádolni, hogy nem elég következetes. Az ufóellenesek meg azt mondják majd, hogy a Vénuszt nézte ufónak.
- Én nem tartozom egyik párthoz sem. Drága barátommal, Hernádival ez az egyik fő vitapontunk. Ő vad sci-fi rajongó, és kicsit lenéz engem, mert nem jutottam túl Verne holdutazásán. Egy kicsit mindig az volt a benyomásom, hogy az ufó érzékcsalódás.

A saját „érzékcsalódását” takaros gyöngybetűkkel jegyezte le még akkor, hajnalban.

„Fél öt óta fekszem az ágyban, mindenféle hülye gondolatok: a hetvenes évek Itáliája, PACIFIZMUS STB. Egyszerre a bal oldali ablakon kinézve (egyébként állandóan arra néztem) jelent meg a fák koronája fölött egy fehér fényű, sárgás, lapos korong. Közepe kissé kidudorodott. Azt gondoltam, hullócsillag. Ilyenkor, hajnalban? Túl laposan repült, nem gravitált a föld felé. Talán három, öt másodperc volt az egész. Az északi féltekén, a Sarkcsillag irányából, kelet felé. Nagysága körülbelül kétujjnyi. Önfénye volt, izzott, nem tejfehéren, hanem sárgás, rózsaszín árnyalattal. Nem szatelit volt. Nem. Azt láttam La Ciotatban, Nyikával, Mukival együtt. Egyébként, amikor olvastam a pápai meteorológust, azt gondoltam, hiszem, ha látom. Mint Tamás apostol. Hát láttam…”

- Fölkeltem és megnéztem a konyhai órát. Fél hat múlt rajta öt perccel. Nemsokára felébredt Zsuzsi, a feleségem, elmeséltem neki, kinevetett.

- Mi az a „La Ciotat”?
- Egy tengerparti városka Marseille mellett. Többször is láttunk ott műholdat a fiaimmal. A lemenő nap fényében egy pici pont száguld több ezer méter magasságban. Ez alacsonyan volt, talán ezer méteren. A műholdnak nem lehet kivenni a formáját, ez pedig diszkosz alakú volt. Utólag gondolkoztam rajta, hogy nem három másodperc lehetett, hanem több. Jöjjön, megmutatom, hol láttam.

A Hálószoba csupa ablak. Háztetőkre és csupasz fákra néz. Zsuzsi, a feleség kapkodva öltözteti a gyerekeket. Síelni mennek a szabadság-hegyi műanyag pályára. Nem győzik kivárni a valódi havat.
-Beolvastam neki, amiért nem keltett fel – fűzi a cipőjét Zsuzsi. – Bár szerintem a románok felderítő repülése volt. Néhány securitate szálldosott itt villogó szemekkel…

- Látja? – mutatott a tetőkre Jancsó Miklós. – Ott, a háztetők fölött… A semmiből jött, és úgy tűnt el, mintha kioltották volna benne a fényt. Hangot nem halottam, pedig a repülőket hallani, különösen ilyenkor, a kora reggeli órákban.

- Miért tartotta fontosnak, hogy beszámoljon róla az Esti Hírlapnak?
- Jaj, dehogy tartottam fontosnak Én egy árva szót sem szóltam volna, csak reggel telefonált Gyula, neki elmondtam, ő meg rettentő izgatott lett, és azonmód idecitált egy újságírót.

- Sok ufóhívőnek élete központi élménye, ha lát valamit. Ön hogy érzi magát azóta?
- Semmi különöset nem jelent. Nem érintett meg és azóta sem foglalkoztat. Őszintén szólva, én inkább a racionális magyarázatok felé hajlok. Biztosan léteznek olyan dolgok, amelyek földönkívüli eredetűek, mégsem tudunk rá magyarázatot.

Sombor Judit: Égi vendég (Ufók Magyarországon)
Unió kiadó, 1990