Udvari művészet: a Mohácsi testvérek ’56-os darabja fityiszt mutat az ünneplőknek Visszhangzik a történelem mély kútja 2007. március 5. 01:00
Muray Gábor Felháborodott levelek, e-mailek és telefonok – Kaposváron kirobbant a Tóth Ilonka-ügy: a Csiky Gergely Színház ’56-os jubileumi darabja kiverte a biztosítékot. Mohácsi István és Mohácsi János, az 5606 / Őrült lélek vert hadak című előadás író-rendező párosa az ünneplés és emlékezés helyett a groteszk paródiát, a „magasművészeti” provokációt választotta. Nevén nevezve, tojnak a közönségükre, a kaposvári színházbérletesekre, s leginkább azokra, akik Tóth Ilonkát nem eszelős gyilkosként szeretnék viszontlátni gyerekeik történelemkönyvében. Cserébe viszont számítanak a „díszkör” nyájas jóindulatára.
Tulajdonképpen nem panaszkodhatunk. A forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára készült sok tényfeltáró dokumentumfilm és portré, készült rockmusical, vegyes minőségű szerzői és magas költségvetésű közönségfilm. Az emlékezés már Mészáros Márta Nagy Imre-filmjével, A temetetlen halottal megkezdődött, s bár az igazán fontos kérdéseket csak a dokumentumfilmesek kezdték el piszkálgatni, a nyár óta bemutatott játékfilmek a forradalom ikonjait is becsempészhették a multiplexekbe. Bár egy hiánypótló kronologikus történelmi drámára senki sem vállalkozott, a paletta színes lett. És ezen a színes palettán akár el is férne egy groteszk-parodisztikus színdarab is, afféle görbe tükörként, csakhogy…
A mi múltunk sokkal múltabb
Szállingóznak a kaposváriak a szemerkélő esőben a Csiky Gergely Színház épülete felé, és ott a jegypénztár előtt azokat a nyugdíjasokat nézem, akiknek az éves színházbérlet jelenti az utolsó kapcsolatot az „élő” kultúrával ebben a megszorított bulvárlétben. Ma bizony ezek a bérletes kaposvári nyugdíjasok fityiszt kapnak; fészkelődhetnek három és fél órán át a zsöllye fapados kényelmében, elhallgatva, hogy olykor-olykor szégyenkezve elvesztik a fonalat, nem értik vagy félreértik Mohácsi szimbolikus figuráinak közhelykiszólásait. Azt is szégyellni kell, ha az ember kellemetlenül érzi magát a színpadra – művészi dimenziókba – emelt köznapi trágárságok miatt (holott a Krétakörös, Jancsó-filmes, Pepés-Kapás dialektus már unalmasan hosszú ideje ugyanez), ha ’56 esetében csípős paródia helyett – micsoda kispolgári attitűd – ünneplést vár. Szégyellnie kell az embernek, ha a magával hozott, nyakkendős kiskamasz fiának, unokájának mást mesélt eddig azokról a napokról. Mohácsiék nem tartanak tanórát, nem ünnepelnek, ez mindjárt az első percben kiderül, mint ahogy az is, melyik oldalon állnak ebben a barikádos-kordonos, bőszült őszödi magyar kultúrvalóban. Azon az oldalon, amelynek kritikusai a darab láttán dicshimnuszokat zengedezve írnak arról, hogy Mohácsiék az évad csúcsán végre leszámolnak a „satnya és otromba” ország történelmi paneleivel, s azzal a pátosszal, ami a szabadságharc jubileumán ünnepelni merészelőkre annyira jellemző. Az első felvonás a mából indít, fiktív politikusok és tüntetők kétszemélyes ketrecekben liftezve merülnek alá a történelem szürke paravánokkal falazott emlékgödrében, hogy szemüket ellenzőként használva újra felfedezzék a magyar múltat. Látják a tévészékház ostromát, az augusztusi vihart („de édesen futnak…”), aztán a taxisblokádon, rendszerváltáson, forradalmakon és háborúkon át elsülylyednek a történelem sötét bugyrában, egészen a „szittya mocsarakig” („a mi múltunk sokkal múltabb”). És minden kifordul magából: Mohácsinál ez a vicc. Néhányan még kuncognak is, én meg, bár „lejöttem” Kaposvárra, újra Pesten érzem magam.
Sáry Flóra szíven szúr
Mindenki megkapja a magáét. Különösen Nagy Imre, aki – Kovács Zsolt egyébként emlékezetes játékában – egy szánalmas kisember, bábu, aki a gyurcsányi mozgáskultúrával ide-oda libbenő Kádár János (Kocsis Pál), a női Hruscsov (Csapó Virág) és a hűtőszekrényhez láncolt kutya, Tito nagypolitikai háromszögéből startolva egészen a Holdig jut Neil Armstrong oldalán, miután megmenti James Bond, aki ezúttal fekete és nő. Valós, már-már dokumentarista elemek váltakoznak a teljes abszurddal, végigkövethetjük az Örkénytől kölcsönzött Tót család kálváriáját és tragédiáját, látunk lakásokat felforgató ávósokat, látjuk a határon átmászó emigránsokat. A legemlékezetesebb persze a második felvonás nyitó jelenete, a vérrel fröcskölt kórházi szoba, ahol Tóth Ilonka alias Sáry Flóra (átnevezték, nehogy szó érje a ház elejét) utolsó óráját tölti mint medika. Ez a thrillerbe illő Sáry Flóra idegileg kimerült, kapkod, henteskedik, összeroppan. És összeroppanásakor nem képes kontrollálni tettét: az ápolónők unszolására kivégzi a férfit – a Férfit –, csak mert találtak nála egy képet, amelyen az államvédelem uniformisát hordja. A kivégzés módszeres, véres, röhejes. Mohácsi Tóth Ilonkája tarkón bök, benzinnel fecskendez, árammal üt, szíven szúr: gyilkol. Az Egmont-nyitánnyal, Nagy Imre rádióbeszédével körített, a csőcselék (!) okozta fejetlenség káoszába ágyazott hatásvadász történés középpontjában persze nem holmi Sáry Flóráról van szó, hanem magáról Tóth Ilonkáról, hiszen a jelenet kísértetiesen hasonlít a halálra ítélt fiatal medika koncepciós perében foglaltakra. Szégyen, nem szégyen, a jóérzésű színházlátogató – akár a bérelt helyén fészkelődő nyugdíjas – dühös lesz. És két verzió lehetséges: Mohácsiék azt akarják, hogy a „magunkfajta” dühös legyen, vagy csak egyszerűen éltek a lehetőséggel, és kitaláltak egy új figurát, a forradalmi fekete angyal figuráját az ismert történet alapján. Úgy tesznek, mintha nem ismernék a Tóth Ilonka-ügy kényességét, mintha mindez nem számítana, csak a sztori pikantériája. És most érkezünk vissza a csakhogyhoz. Attól, hogy színpadi műve kifordított történelmi játék, hogy itt ami a színe, az a visszája, és minden közhely, minden politikai-történelmi frázis önmaga karikatúrája, egy fiatalon elsöpört doktorhallgató halála nem lehet az: nem lehet karikatúra, sem poén, sem drámaírói geg. Mivel a Tóth Ilonka-ügynek ma sajnos még mindig legalább kétféle értelmezése van, és ennek a már egyébként rehabilitált embernek a bűnössége is erősen kérdéses, értelmetlen megkínzása, meghurcolása, kivégzése tudatában Tóth Ilonka alias Sáry Flóra, a gyilkos medika gonosz és kártékony „vicc”.
Akik nem látszanak a görbe tükörben
Miután a kis úttörők hátrakísérik Nagy Imrét a színpadról a kuliszszák mögötti túlvilágra, a kaposvári közönség szerény tapsba kezd. A ruhatárnál bosszankodó újságírókba botlom, a ruhatáros hölgy aggódva figyeli őket. Mert hát vagy jót, vagy semmit ugye. A díszkör a közönségnél jóval harsányabban tapsol odafent, „bornírt Trianon-komplexusról” cikkezik, a Mohácsi-duót az egekbe emelve az ’56-os megemlékezésekre fordított produktumok nézhetetlenségéről és szellemi nyomoráról ír, miközben ugyanez a kör sohasem írna egy világháborús groteszk paródia kapcsán bornírt holokausztkomplexusról, nem cikkezne az állandóan antiszemitizmussal riogató szónokok szellemi nyomoráról. Mert a Mohácsiék-féle görbe tükörre, a posztmodern magyar színjátszás görbe tükrére egy apróság nagyon jellemző: akik tartják, éppen csak saját magukat nem látják-láttatják benne. S míg Nyugat-Európa kultúrfővárosaiban divatos jókat böffentgetni ünneplés helyett, ezek a szabad, nyugati művészek tudják, hogy a zaklatás is benne van a pakliban. Mi nyilván a provinciális kispolgár tudatunk miatt vagyunk mások, de amikor Mohácsiék beleröffentenek a történelembe, aztán csodálkoznak, hogy a történelem mélységesen mély kútja visszhangozni kezd, és a társulat mocskolódó telefonokat kap, mégsem lepődünk meg. Mégis, megint ki provokál kit? Az udvari művészeknek persze nyilván ez a kötelessége, miközben a plebsnek kuss a neve.
Udvari művészet: a Mohácsi testvérek ’56-os darabja fityiszt mutat az ünneplőknek
VálaszTörlésVisszhangzik a történelem mély kútja
2007. március 5. 01:00
Muray Gábor
Felháborodott levelek, e-mailek és telefonok – Kaposváron kirobbant a Tóth Ilonka-ügy: a Csiky Gergely Színház ’56-os jubileumi darabja kiverte a biztosítékot. Mohácsi István és Mohácsi János, az 5606 / Őrült lélek vert hadak című előadás író-rendező párosa az ünneplés és emlékezés helyett a groteszk paródiát, a „magasművészeti” provokációt választotta. Nevén nevezve, tojnak a közönségükre, a kaposvári színházbérletesekre, s leginkább azokra, akik Tóth Ilonkát nem eszelős gyilkosként szeretnék viszontlátni gyerekeik történelemkönyvében. Cserébe viszont számítanak a „díszkör” nyájas jóindulatára.
Tulajdonképpen nem panaszkodhatunk. A forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára készült sok tényfeltáró dokumentumfilm és portré, készült rockmusical, vegyes minőségű szerzői és magas költségvetésű közönségfilm. Az emlékezés már Mészáros Márta Nagy Imre-filmjével, A temetetlen halottal megkezdődött, s bár az igazán fontos kérdéseket csak a dokumentumfilmesek kezdték el piszkálgatni, a nyár óta bemutatott játékfilmek a forradalom ikonjait is becsempészhették a multiplexekbe. Bár egy hiánypótló kronologikus történelmi drámára senki sem vállalkozott, a paletta színes lett. És ezen a színes palettán akár el is férne egy groteszk-parodisztikus színdarab is, afféle görbe tükörként, csakhogy…
A mi múltunk sokkal múltabb
Szállingóznak a kaposváriak a szemerkélő esőben a Csiky Gergely Színház épülete felé, és ott a jegypénztár előtt azokat a nyugdíjasokat nézem, akiknek az éves színházbérlet jelenti az utolsó kapcsolatot az „élő” kultúrával ebben a megszorított bulvárlétben. Ma bizony ezek a bérletes kaposvári nyugdíjasok fityiszt kapnak; fészkelődhetnek három és fél órán át a zsöllye fapados kényelmében, elhallgatva, hogy olykor-olykor szégyenkezve elvesztik a fonalat, nem értik vagy félreértik Mohácsi szimbolikus figuráinak közhelykiszólásait. Azt is szégyellni kell, ha az ember kellemetlenül érzi magát a színpadra – művészi dimenziókba – emelt köznapi trágárságok miatt (holott a Krétakörös, Jancsó-filmes, Pepés-Kapás dialektus már unalmasan hosszú ideje ugyanez), ha ’56 esetében csípős paródia helyett – micsoda kispolgári attitűd – ünneplést vár. Szégyellnie kell az embernek, ha a magával hozott, nyakkendős kiskamasz fiának, unokájának mást mesélt eddig azokról a napokról. Mohácsiék nem tartanak tanórát, nem ünnepelnek, ez mindjárt az első percben kiderül, mint ahogy az is, melyik oldalon állnak ebben a barikádos-kordonos, bőszült őszödi magyar kultúrvalóban. Azon az oldalon, amelynek kritikusai a darab láttán dicshimnuszokat zengedezve írnak arról, hogy Mohácsiék az évad csúcsán végre leszámolnak a „satnya és otromba” ország történelmi paneleivel, s azzal a pátosszal, ami a szabadságharc jubileumán ünnepelni merészelőkre annyira jellemző.
Az első felvonás a mából indít, fiktív politikusok és tüntetők kétszemélyes ketrecekben liftezve merülnek alá a történelem szürke paravánokkal falazott emlékgödrében, hogy szemüket ellenzőként használva újra felfedezzék a magyar múltat. Látják a tévészékház ostromát, az augusztusi vihart („de édesen futnak…”), aztán a taxisblokádon, rendszerváltáson, forradalmakon és háborúkon át elsülylyednek a történelem sötét bugyrában, egészen a „szittya mocsarakig” („a mi múltunk sokkal múltabb”). És minden kifordul magából: Mohácsinál ez a vicc. Néhányan még kuncognak is, én meg, bár „lejöttem” Kaposvárra, újra Pesten érzem magam.
Sáry Flóra szíven szúr
Mindenki megkapja a magáét. Különösen Nagy Imre, aki – Kovács Zsolt egyébként emlékezetes játékában – egy szánalmas kisember, bábu, aki a gyurcsányi mozgáskultúrával ide-oda libbenő Kádár János (Kocsis Pál), a női Hruscsov (Csapó Virág) és a hűtőszekrényhez láncolt kutya, Tito nagypolitikai háromszögéből startolva egészen a Holdig jut Neil Armstrong oldalán, miután megmenti James Bond, aki ezúttal fekete és nő. Valós, már-már dokumentarista elemek váltakoznak a teljes abszurddal, végigkövethetjük az Örkénytől kölcsönzött Tót család kálváriáját és tragédiáját, látunk lakásokat felforgató ávósokat, látjuk a határon átmászó emigránsokat. A legemlékezetesebb persze a második felvonás nyitó jelenete, a vérrel fröcskölt kórházi szoba, ahol Tóth Ilonka alias Sáry Flóra (átnevezték, nehogy szó érje a ház elejét) utolsó óráját tölti mint medika. Ez a thrillerbe illő Sáry Flóra idegileg kimerült, kapkod, henteskedik, összeroppan. És összeroppanásakor nem képes kontrollálni tettét: az ápolónők unszolására kivégzi a férfit – a Férfit –, csak mert találtak nála egy képet, amelyen az államvédelem uniformisát hordja. A kivégzés módszeres, véres, röhejes. Mohácsi Tóth Ilonkája tarkón bök, benzinnel fecskendez, árammal üt, szíven szúr: gyilkol. Az Egmont-nyitánnyal, Nagy Imre rádióbeszédével körített, a csőcselék (!) okozta fejetlenség káoszába ágyazott hatásvadász történés középpontjában persze nem holmi Sáry Flóráról van szó, hanem magáról Tóth Ilonkáról, hiszen a jelenet kísértetiesen hasonlít a halálra ítélt fiatal medika koncepciós perében foglaltakra. Szégyen, nem szégyen, a jóérzésű színházlátogató – akár a bérelt helyén fészkelődő nyugdíjas – dühös lesz. És két verzió lehetséges: Mohácsiék azt akarják, hogy a „magunkfajta” dühös legyen, vagy csak egyszerűen éltek a lehetőséggel, és kitaláltak egy új figurát, a forradalmi fekete angyal figuráját az ismert történet alapján. Úgy tesznek, mintha nem ismernék a Tóth Ilonka-ügy kényességét, mintha mindez nem számítana, csak a sztori pikantériája. És most érkezünk vissza a csakhogyhoz. Attól, hogy színpadi műve kifordított történelmi játék, hogy itt ami a színe, az a visszája, és minden közhely, minden politikai-történelmi frázis önmaga karikatúrája, egy fiatalon elsöpört doktorhallgató halála nem lehet az: nem lehet karikatúra, sem poén, sem drámaírói geg. Mivel a Tóth Ilonka-ügynek ma sajnos még mindig legalább kétféle értelmezése van, és ennek a már egyébként rehabilitált embernek a bűnössége is erősen kérdéses, értelmetlen megkínzása, meghurcolása, kivégzése tudatában Tóth Ilonka alias Sáry Flóra, a gyilkos medika gonosz és kártékony „vicc”.
Akik nem látszanak a görbe tükörben
Miután a kis úttörők hátrakísérik Nagy Imrét a színpadról a kuliszszák mögötti túlvilágra, a kaposvári közönség szerény tapsba kezd. A ruhatárnál bosszankodó újságírókba botlom, a ruhatáros hölgy aggódva figyeli őket. Mert hát vagy jót, vagy semmit ugye.
A díszkör a közönségnél jóval harsányabban tapsol odafent, „bornírt Trianon-komplexusról” cikkezik, a Mohácsi-duót az egekbe emelve az ’56-os megemlékezésekre fordított produktumok nézhetetlenségéről és szellemi nyomoráról ír, miközben ugyanez a kör sohasem írna egy világháborús groteszk paródia kapcsán bornírt holokausztkomplexusról, nem cikkezne az állandóan antiszemitizmussal riogató szónokok szellemi nyomoráról. Mert a Mohácsiék-féle görbe tükörre, a posztmodern magyar színjátszás görbe tükrére egy apróság nagyon jellemző: akik tartják, éppen csak saját magukat nem látják-láttatják benne.
S míg Nyugat-Európa kultúrfővárosaiban divatos jókat böffentgetni ünneplés helyett, ezek a szabad, nyugati művészek tudják, hogy a zaklatás is benne van a pakliban. Mi nyilván a provinciális kispolgár tudatunk miatt vagyunk mások, de amikor Mohácsiék beleröffentenek a történelembe, aztán csodálkoznak, hogy a történelem mélységesen mély kútja visszhangozni kezd, és a társulat mocskolódó telefonokat kap, mégsem lepődünk meg. Mégis, megint ki provokál kit? Az udvari művészeknek persze nyilván ez a kötelessége, miközben a plebsnek kuss a neve.